Szombat előfizetés 2017

Tel-Aviv, a reális város

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Itamár Jáoz-Keszt, és felesége, Hanna tel-avivi otthona egyben az Eked kiadó irodája is. A falak könyvespolccal tele, Itamár saját művei magában több sort elfoglalnak. Kintről a városra jellemző párás levegő árad be és madarak hangja hallatszik, az ablak mellett pedig egy üvegházinak tűnő orchidea pompázik rengeteg virággal. Hanna állítólag másfél évig öntözte, amíg életjelt adott.
 

Itamár Jáoz-Keszttel beszélget Bendl Vera

 

2010. január 18.

 

 

yaozkest.JPG 

Itamár Jáoz-Keszt (Fotó: Dan Porges)

Tel-Aviv mennyire központi téma az izraeli irodalomban Jeruzsálemhez képest?
Nagyon, de más formában, mint Jeruzsálem. Jeruzsálem általában legendaszerű, és legendaszerűsége gyakran összeütközik a realitással. Tel-Aviv viszont mindig nagyon reális, emellett pedig van benne valami mediterrán jelleg. Tel-Aviv a tenger városa, és számomra a tenger a végtelenséget szimbolizálja. Ilyen szempontból egyébként a tengernek Jeruzsálemben kellene lennie. Van abban valami megható, hogy Tel-Aviv száz éves, és sokan jobban is szeretik ezt a várost Jeruzsálemnél, köztük én is, annak ellenére, hogy kipát hordok és őrzöm a hagyományt. Nehéz megmondani, hogy miért szeretem. Egyszerűen van benne valami, csak nehéz kifejezni, hogy mi. Talán éppen az emberek, mert valójában építészetileg például sokkal szebb városok is léteznek; igazság szerint én például ezeket a Bauhaus-házakat nem nagyon szeretem. Ami szép, az az, hogy a város tele van zölddel. Egyszer Nemes-Nagy Ágnes járt itt, a központban kísérgettem, és ő hívta fel a figyelmemet erre. Manapság persze tényleg divat Tel-Avivot mint szekuláris várost bemutatni Jeruzsálemmel szemben, de ez így egyáltalán nem pontos. Nagyjából talán igaz, de csak a felszínen. Egyébként az, hogy nem annyira szeretem Jeruzsálemet, annyit jelent, hogy én nem tudok a szentségben állandóan benne élni. Attól félek, hogy elvesztem a szentség érzését. Ez azzal is jár, hogy engem manapság is elönt valami, amikor Jeruzsálembe megyek.

Hogyan változott a város képe az évek során?
Tizenhét-tizennyolc éves koromban a szüleim a Dizengoff tértől nem messze laktak, ahol meg most mi lakunk, a Milano térnél, még egy hatalmas gödör volt, ősszel tele esővízzel és vartyogó békákkal. Szóval Tel-Aviv rettentő dinamikusan változik, ahogy a hirdetés is mondja, ez „szünet nélküli város”, az egyetlen hely, ahol az ember éjjel és főleg hajnalban is kávéházba mehet. És úgy látszik, ez mindig így volt, mert az emberek szabják meg egy város milyenségét. A kezdetektől Tel-Avivban akkumulálódott az újhéber intelligencia, nem annyira Jeruzsálemben, ahol megvolt a vallásos kóved, de az újítási vágy, ami mindent hajtott, Tel-Avivban maradt. A színházi élet is itt jelentős. Mondhatom talán azt is, hogy Izrael az egyetlen állam, amely az irodalomnak és a művészetnek köszönheti a létét. Ezt a következőképpen értem: J. L. Gordon a tizenkilencedik században írt egy verset, amit én először magyarul olvastam. Azzal végződik, hogy kijelenti, ő az utolsó héber költő. Kicsit romantikus vers, de szép és igaz. Húsz évre rá megjelent tíz-tizenöt héber költő, és minden megváltozott. De fontos tudni, hogy az állam fogalma a harmincas évekig csak az irodalomban létezett, vagyis az irodalom tartotta életben a vágyat és a reményt. Nem tudok más államról a világban, ami az irodalomból keletkezett volna. Manapság sajnos nem mindenki látja, mekkora vívmány ez, és azt sem tudja, milyen, amikor Izrael államisága nem adott. A fiatalabb nemzedék Izraelben gyakorlatilag nem tudja, mi az, hogy antiszemitizmus. Nehéz megmagyarázni nekik, hogy ha Európában azt mondják valakire, „milyen zsidósan nézel ki”, nem bókolni akarnak és arra utalni, hogy az illető olyan jóképű, mint Paul Newman. Viccesebb történet, de idetartozik, hogy a kisunokám a napokban azt kérdezte: „Nagyapa, te voltál a soában?”. Mondtam, hogy igen, aztán azt kérdezte: „Mondd csak, Nagyapa, mi volt előbb, a kivonulás vagy a soá?”. Mondtam, hogy a soá. Erre azt kérdezte, hogy „és a kivonulásnál is ott voltál?”.

09 Ejjeli elet web.jpg 

Éjszakai élet (Fotó: Klein Rudolf)

Milyen volt régen a tel-avivi irodalmi élet illetve milyen ehhez képest a mai?
Huszonéves koromban úgy éreztem, hogy minden virágzik, és minden lobban, ma meg úgy gondolom, hogy éppenséggel van valami itt-ott. Nem tudom, hogy ez valóban így van-e, vagy csak a koromnál fogva változik az, ahogy érzékelem a dolgokat, mert például az általam szerkesztett költészeti folyóiratba rengeteg verset kapunk, köztük jókat is. Ez azt jelenti, hogy van élet. Sajnos elég kevés irodalmi lap létezik, és annak sem örülök, hogy az utóbbi években a napilapokból kiszorultak a versek, pedig régebben nem ez volt a helyzet. De persze számomra az irodalmi élet mindenképpen Tel-Avivot jelenti. Én itt hoztam létre a kiadómat, az Ekedet. A szerkesztőség a Dizengoff mellett volt sokáig, és irodalmi esteket rendeztünk. Nagyon szép idő volt. Az ötvenes-hatvanas években sokat vitáztunk az irodalomról más költőkkel és írókkal. Én azokhoz tartoztam, akiknek a gyerekkorához és az életéhez kötődött a soá. Az ittenieket ez nem érdekelte, sokkal inkább az, hogy olyan irodalmat csináljanak, amilyen Párizsban vagy Amerikában van. Ez szép ötlet, csakhogy én és mások ezt nem engedhették meg maguknak. Minket valami kötött, valami meghatározottság, ami később arra is rávett engem, hogy visszamenjek Magyarországra látogatóba. Ezek a viták az ötvenes években voltak és az államalapítás utáni zuhanás időszakában történtek. A többiek nem látták, hogy zuhanás történik, azt hitték, hogy ez a normalizálódás. Ráadásul a túlélők fogadtatása sem volt valami szép itt. Mindig azt a barom kérdést tették fel, hogy miért hagytátok magatokat a vágóhídra vinni? Így az irodalom is kettészakadt. Ehhez járult még a keleti zsidó irodalom kérdése. A keletiek általában nagyon tehetségesek, de tele vannak kisebbségi érzéssel. Manapság a negyedik ág az „újvallásos” irodalom. Ennek én is része vagyok. A nyolcvanas években kezdődött ez a vallásos fordulatom, amikor meglátogattam az ükapám, a váci csodarabbi, Jesajahu Silberstein sírját. Ezután írtam egy verset, és ez a vers különbözött az összes azelőttitől. Ez akkor véletlennek tűnt. Aztán írtam még egyet, és az is különbözött minden előzőtől. Megváltozott az ütem és a stílus – minden. És jött egy egész sorozat ebben a stílusban. Akkor megértettem, hogy ez nem véletlen. Egy talmudi paszuk szerint a rabbidinasztiák leszármazottainál négy-öt nemzedék után az érzület visszatér. Talán ez történhetett.


Mi a helyzet ma az irodalmi vitákkal?

Hát, akármit is mondok a szememben lanyhulni tűnő tel-avivi irodalmi életről, az biztos, hogy nincs olyan hét itt, amikor ne lenne legalább öt-hat irodalmi est. Ezekben egyébként most benne vagyok, mert megjelenik egy verses antológia mai kortárs magyar költőktől, amit én fordítottam. Ebben a kötetben lefordítottam többek között Juhász Ferenc, Gergely Ágnes, Tóth Krisztina, Balla Zsófia, Nádasdy Ádám, Térey János néhány versét. A fordítás közben néha úgy éreztem, hogy nem különbözik nagyon a magyar és az izraeli kortárs költészet. Sokszor nem tudnám megmondani, hogy hol íródott az adott vers.

Milyen a magyar költők itteni fogadtatása?
Az első általam fordított kötet 30 évvel ezelőtt jelent meg, akkor a magyar jisuv nagy volt. Közel félmillió magyar ajkú izraeli élt itt, mára nagyon csökkent a számuk. De érdekes az, hogy a versek főként a második nemzedéket érdeklik. Ők nem nagyon tudnak magyarul, és ők vették meg a héberre fordított klasszikus magyar költészetet. Legutóbb a Füst Milán-antológia jelent meg. Úgy fogadták, mint Magyarországon: vegyesen. A Petőfit megvették. Jól fogadták Juhász Ferencet is. A Szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című versét többször adták a rádióban, később pedig költőbarátok írásaiban Juhász-hatást vettem észre. A fiatal költők antológiájával egyébként nem áltatom magamat. Mi ezt a kötetet a folyóirat előfizetőinek elküldjük, és szerintem arra van esély, hogy akik megkapják, megnézik. Az, hogy valaki egy könyvkereskedésben éppen magyar költők verseit keresse… előfordulhat, de nem erre építünk. Egyébként nyilvánvaló, hogy nem mindenki hangzik jól héberül, aki magyarul meg igen.

Milyen a viszonya Magyarországhoz?
Kettős a viszonyom. A magyar költészetet nagyon szeretem, Magyarországon írtam az első héber verseimet. De az országhoz nem köt semmi. Igaz, hogy amikor először visszamentem a szülővárosomba, Szarvasra, nagyon meghatódtam. De azután sokszor jártam ott, és valahogy kiürült az élmény. Ma már nem akarok többször elmenni, hanem meg akarom őrizni a gyerekkori emlékeket úgy, ahogy vannak. Ráadásul nem tudom kitörölni a deportálás emlékét sem. Azt hiszem, őszintén mondom, hogy a nagyon régi emlékek és egy pár új élmény köt Magyarországhoz illetve a magyar költészet. Amikor a kötetem megjelent magyarul, héberről lefordítva, nagyon furcsa érzés volt. Az anyanyelvemen olvastam magamat, aki nem az anyanyelvemen írok, hanem az apák nyelvén. Eleinte nem tudtam megállapítani, hogy az enyém vagy nem az enyém, amit olvasok. Pozitív viszonyom van a magyar kultúrához, és azt hiszem, hogy a magyar kultúrának a lényege most is a költészet. Mindig ez volt a húzóerő, és az a mai napig is. Ez tényleg nem engedett engem el. A probléma úgy oldódik meg, hogy héberré változtatom azt, amit szeretek.

Mi az izraeli irodalom különlegessége más népek irodalmához képest?

Egészében az mindenképpen igaz, hogy a sok háború megüli az irodalmi tudatot is. De a kétezer éves örökségnek is nagy jelentősége van. A különbség tehát talán az, hogy a hagyomány sokkal nagyobb, mint például a magyar irodalomban. Az ember két és fél ezer év örökségéből válogathat, ha más korba akar menekülni. Emellett formailag a magyar költészet például jobban vonzódik a ritmushoz és a rímekhez, mint az izraeli. Voltak viták arról, hogy a rímnek mennyire kedvez a héber nyelv: Judah Halévi és Ibn Gabirol művészei a rímelésnek, viszont a Bibliában alig van rím. Uri Cvi Greenberg például kezdetben rím nélkül írt, de később elkezdett rímelni. Én is néha rímes verseket írok, máskor pedig nem. Hangulatomtól függ.

Min dolgozik mostanában?

A fordításkötet mellett a válogatott verseimet adom ki téma szerint. Az egyik kötet a vallásosabb témájú verseimet fogja tartalmazni, a másik a holocausthoz kötődőket.

Említette, hogy van abban valami megható, hogy Tel-Aviv száz éves. Meg tudná mondani, mi az pontosan?
Hát, például az, hogy én Tel-Avivról először Bergen-Belsenben hallottam. A barakkban egyik éjszaka valaki elkezdett énekelni magyarul, nagyon csendben, hogy ne hallják meg. A szavakra mai napig is emlékszem: „Angol zászló Tel-Aviv ormán/ Zsidó vértől piros a Jordán / Amíg a világ ellenünk tüntet / Testvérharc dúlja kis nemzetünket.” Ez akkoriban olyan volt, mint egy mese. Így kezdődött. És aztán nem is olyan sokára láttam, hogy Tel-Aviv messze van a mesétől, a tenger viszont közel van hozzá. Azóta itt élek. Ötvenegy éve.
 

Címkék:2009-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nyelvcsere – Itamár Jáoz-Keszt verse

Itamár Jáoz-Keszt 1934-ben született Szarvason, 1944-ben deportálták Bergen-Belsenbe, majd 1951-ben alijázott. A Tel-Avivi Egyetemen Bibliát és héber irodalmat tanult, majd...

Az izraeli holocaust-irodalom változásai

„A izraeli holocaust-irodalom különböző fázisait legjobban a költészettel szemléltethetjük”, mondja Hanna, „ahol három jól elkülöníthető irodalmi generációról beszélhetünk. Az első...

Close