Szombat előfizetés 2017

„A zsidó lélekről” – nyolcvan év után

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Ha ma (mint az emancipáció kezdete óta mindig) azzal vádolják a zsidóságot, hogy hazafiatlan, gyökértelen és kozmopolita – miközben a világ feltartóztathatatlanul halad a globalizáció felé (ami persze nem zárja ki, hogy egy történelmi kataklizma véget vethet a folyamatnak), akkor miért őrzi a „magyar-zsidó lelket”, és miért nem tud elszakadni attól az országtól, ahol él?
 

 Vita Komlós Aladárral

 

 

Továbbá: „Ez a könyv nem akarja kizárólag magyarnak tekinteni a zsidóságot, tudja, hogy zsidó is. (…) E művek zsidók is voltak egyszersmind, rendszerint íróik tudta nélkül, sőt gyakran akarata ellenére. Mitől voltak zsidók? (…) A zsidó irodalomhoz tehát minden zsidó származású írót hozzá kell számítanunk, tekintet nélkül arra, hogyan találta jónak elintézni a származásával adódó problémákat. (…) A zsidó társadalmi helyzete az, ami különbözik, s méghozzá kétezer esztendő óta, más népek helyzetétől, s ez teljesen elegendő arra, hogy a zsidóság érzés- és szemléletmódjának sajátos voltát megmagyarázza.”

Terjedelmes művében mindvégig azt az egzakt módon biztosnak tekinthető fogódzót keresi, hogy a magyar irodalomban és kultúrában tevékenykedő zsidókat mi köti mégis úgy össze, hogy az a kapocs meg is különbözteti őket a magyar irodalom nem-zsidó alkotóitól. „Nem a művészi szempontból értékeset igyekszik elsősorban szemmel tartani, hanem a zsidóság szellemi útja szempontjából tanulságosat. Az írók tanulmányozása közben ugyanis rájövünk, hogy a zsidók életében, bizonyos határon túl, nincs egyéni sors, csak közös történelmi sors van.”

Ez utóbbi mondattal komoly vitánk van: A közös sors alapján ugyanis nem lehet esztétikai mércét alkalmazni, esztétikai értéket azonosítani. Természetesen van a zsidóságnak közös történelmi sorsa – de az is eltérő, területenként, koronként, társadalmi viszonyonként. Művészi értéket viszont csakis az egyéni sors teremthet. Komlós szerint a közös sors teremti meg a felismerhető és félreismerhetetlen „zsidó lelket”, én inkább azt mondanám, a közös hagyomány, a vallás sajátos gondolkodásmódja, a hétköznapokat meghatározó életforma, és tartózkodnék a „sors” végzetszerű és emberi akarattól független, komor metaforájától.
   
Tudjuk, a vészkorszak kíméletlenül sorsközösségbe zárta a zsidókat. E sorsközösség közös sajátossága viszont a Kertész Imre által is megírt „sorstalanság” volt; vagyis az identitás és integritás legalapvetőbb feltételétől, az egyéni választástól megfosztott, arctalan és „lélek nélküli” tömeggé lealacsonyított közösség „sorsa”; a saját halál lehetőségétől megfosztott, pusztán technikai és logisztikai feladattá csupaszított megsemmisítés. Amelynek végső célja a méltóság megsemmisítése is volt egyúttal, vagyis az áldozathozatal értelmének megtagadása.
   

paul_celan.jpg

Paul Celan

És itt érthető meg a művészet egyedülálló lehetősége és jelentősége: Az elpusztított, a halála előtt még azonosságában és öntudatában megsemmisített tömegből rejtélyes, ésszel fel nem fogható módon kiemelkedik néhány művész, aki dacolva a sorstalanság fenyegetésével, az utolsó pillanatig megőrzi identitását, művészi integritását, és a halálból üzen a túlélőknek: üzeni, hogy az emberi méltóság legyőzhetetlen. Az erőltetett menet a halhatatlanságba vezet, a szögesdrót pedig nem jelenthet akadályt a költői látomás előtt, amely éhezés, fájdalom, pusztulás közepette is szárnyal. Aki „véletlenül” fizikailag túléli, mint a bukovinai Paul Celan – aki néhány évtized elmúltával választja majd a szabad halált –, az képes megragadni a halál „zenéjét”, felidézni a múltba merült ünnepi gyertya többé sosem világító emlékét és zsoltárt énekelni a senki rózsájának – „az emberen túl”.
   
Vajon a zsidó lélek az, amely ezekben a költőkben dalol? Az is, de főképpen az emberi méltóság, a költői fegyelem és a belső tűz. Az elpusztult zsidó művészeknek megadatott, hogy még a halálból is palackpostát küldjenek az élőknek egy eltemetett, véletlenül meglelt napló költeményeivel – és ezzel magát a költészetet emelik a szakralitás magasába. 
   
A zsidóknak megadatott az a „szerencse”, hogy ne essenek mások megalázásának, kirekesztésének, lealacsonyításának kísértésébe, hanem rákényszerüljenek az áldozat szerepének felvállalására. Ezek a művészek még az üldözöttségben is elsősorban a „zsidó sebek és bűnök” keresésével foglalkoztak.
   
Mindezek alapján hogyan válaszoljunk a Szombat folyóirat egyik fő kérdésére, mely szerint változtatott-e a huszadik század drámai európai történelme azon a szellemi-lelki hagyományon, ill. beállítódáson, melyekre Komlós állításai vonatkoznak? Válaszom: igen! Minőségi (és tragikus mennyiségi) változást jelentett a világháború és benne a nép nagy részének szisztematikus meggyilkolása, ami után sem a zsidóság kollektív története, sem a zsidó közösségek, családok és egyének története nem ugyanaz, mint előtte volt. Eltűnt számos ország egész hagyományos zsidó közössége, végleg megrekedni látszott az asszimiláció 19. században még „sikertörténetnek” indult folyamata. Szinte a semmiből kellett újraépíteni a vallási életet, új asszimilációs stratégiák jelentek meg, melyek gyakran végzetesnek bizonyuló világmegváltó téveszmék és tévutak mocsarába süllyedtek. A 19. században megszületett evilági messianizmus eljutott a világforradalom zsákutcájába. A 20. században megváltozott az egész világ.
   

kafka.jpg 

Franz Kafka

A cionizmusról és Izrael állam létrejöttéről csak annyit jegyzünk meg, hogy természetesen ez is minőségi változást hozott, a zsidóság identitásának ősi nemzeti és népi szintű közösségi tere teremtődött újjá, melyben már nem a hagyományos vallás a meghatározó, hanem a visszanyert haza, ahol megszűnhet a megalázottság, a kiszolgáltatottság, ahol a nép képes megvédeni önmagát, akár a világ többségével szemben is. Ám eközben azért nem tudjuk nem észrevenni, hogy a diaszpóra-létben kifejlődött zsidó vonások – a „gettó-mentalitás” – átalakulása még hosszú időt kíván, különösen az európai származású izraeli zsidók életében. Mint ahogy az amerikai zsidóság integrációja is vitathatatlan része az amerikai demokráciának, miközben ott is látható, hogy a sokféle, köztük az európai származású amerikai zsidó kultúra (többnyire) békésen, de egymástól elkülönülve él. És Woody Allen közép-európai eredetű szorongása majdnem ugyanolyan, mint száz éve Franz Kafkáé volt.

A következő vitatható fogalma Komlósnak az esszé címében lebegő „lélek”.  Lehet-e „zsidó lélekről” beszélni, úgy általában. Nem hiszem, hogy létezne „zsidó lélek” – ez az összetétel jellegzetes szellemtörténeti megközelítés, aminek lehet ugyan reálisan megragadható lélektani, sőt mélylélektani alapja, de „néplélekre”, nemzet-karakterre” érvényesíthető adekvát értelmezési köre nincs. A „néplélek” ugyanis egyáltalán nem megfogható, statisztikailag nem kimutatható közös nevező, amely, pontosabban amelynek bizonyos jegyei esetleg gyakrabban fordulnak elő egyik vagy másik népcsoportban, etnikai, kulturális közösségben, de sem elméletileg, sem empirikusan nem általánosíthatók egy bármilyen szempontból meghatározott közösség minden egyes tagjára érvényes módon.
   
Ez nem zárja ki, hogy bizonyos mentalitásbeli, viselkedésbeli, gondolkodásbeli, kulturális, szociális illetve társadalomlélektani és individuális-lélektani sajátosságok gyakrabban fordulnak elő egy bizonyos közösségben, és ezek legtöbbször visszavezethetők a közös hagyományokra, a kollektív tudattalanra és tudatosra, a vallási és erkölcsi szabályrendszerekre és az ezekből kialakuló viselkedésmintákra és életformákra.
   
Ha azt mondjuk, hogy jellegzetesen „zsidó önirónia és önreflexió”, akkor az kommunikációs gesztusokban, viselkedésmódban, gondolkodásban valóban jellemzi a zsidóság egy bizonyos csoportjának túlnyomó többségét, de távolról sem a zsidót: mégpedig azért nem, mert – hogy némileg felületesen, de azért lehetőleg adekvát módon fogalmazzunk – nincs olyan, hogy a zsidó. A fenti „definíció” valóban jellemzi az asszimiláns, a vallástól többé-kevésbé eltávolodott, zsidó identitásától szabadulni akaró (vagy legalábbis azt más identitásokkal helyettesíteni vagy kiegészíteni akaró) zsidó réteget. De még ezt sem kivétel nélkül minden tagjában. Viszont egyáltalán nem (vagy csak alig) jellemzi azokat a vallásos zsidó csoportokat, amelyek számára az identitás a kívülről, a vallási előírások, törvények felől érkező kötelességek betartásában artikulálódik, nem igényli az állandó önkontrollt, önreflexiót, és nem enged teret a mélyrétegekből feltörő kétségek, belső konfliktusok, bizonytalanságok önirónikus szemléletének. Egyszerűbben szólva: a vallás több száz szabálya, törvénye, tilalma oly mértékben meghatározza a szigorúan vallásos neveltetésű és életformájú zsidók minden életmegnyilvánulását, hogy nem hagy helyet a reflexiónak és iróniának. A vallásos zsidó a hit védelmében él (mint a vallásos nem-zsidó), és ez teljesen más karakterjegyeket mutat, mint a hit híján élő (vagy a hitet kereső, netán azzal szakító), kételkedő vagy teljesen szabadelvű ember.
   
Ez a példa természetesen csak felületesen igyekszik rávilágítani a két szélső pólus alapvető különbségeire, e két végpont között viszont számtalan árnyalatnyi eltérés lehetséges.

woody.jpg 

Woody Allen

Hogy egy banális példával éljek, az anekdota szerint egy lelki gondokkal küzdő ember legfeljebb elmegy a pszichológushoz, egy hasonló helyzetben lévő zsidó pedig elmegy pszichológusnak. Ahogy mondani is szokták, ezért nevezik a pszichológiát – ezen belül elsősorban a pszichoanalízist – „zsidó” tudománynak. Hozzátehetjük egyrészt, hogy ez így természetesen nem igaz, de valóban igaz belőle annyi, hogy a tudatos-racionális és fölöttes-szociális-társadalmi én, valamint a tudattalan-irracionális-ösztönös én örökös belső konfliktusa, amiről a pszichoanalízis alaptézisei szólnak, talán legvilágosabban a zsidó asszimiláns identitásválságaiban mutatható ki. Másrészt az is kétségtelen – és akár gyengítheti is fenti anekdotikus-ironikus tézisünket –, hogy hasonló jellegű lélektani problémái az erős identitású vallásos zsidóknak is vannak. Harmadrészt pedig lelki problémái természetesen nemcsak a zsidóknak vannak, hanem mindenféle embereknek.

Hogy némileg tudományosak legyünk; nemigen tudunk elképzelni olyan adekvát definíciót vagy leírást, amely egy egész népcsoportot tudna jellemezni a „lélek” fogalmával, mégpedig egy olyan lélek megtalálásával, amely a csoport minden tagjában egyformán „rezdül”. Ez a fogalom tehát, hogy a Szombat körkérdéseinek egyikére utaljak, napjainkban nem használható a zsidóság fogalmi megragadására. 

Utolsó példánk Komlós Aladár (ugyancsak általánosító) jellemzése a zsidó művészről: „A művészetet a zsidó megbecsüli, mert szellemi alkotás, mert az állati élet szférái fölé emel, de a létrehozására mintha nem volna a legalkalmasabb. Miért? A zsidó túl heves és erőszakos értelmi életében, a folytonos önellenőrzés fényénél elégnek a művészi koncepció gyenge palántái, amelyek fejlődésének jobban kedvez a kisebb tudatosság derengő homálya. Aztán: a művész képeket teremt – a zsidó pedig szenvedélyesen keresi a jelenségek közös nevezőjét, minél több jelenség közös nevezőjét, ami természetesen már nem lehet kép, csak valami elvont fogalom.”
   
Ez az esztétikai vélekedés egyszerűen téves. Hiszen amikor a legősibb zsidó „műalkotást”, a Szentírást narratívaként olvassuk, azt tapasztaljuk, hogy nagyobb része nem absztrakció, nem fogalom, hanem kép, mégpedig jelképekben gazdag elbeszélés, kozmikus mitológia: teremtés, özönvíz, tornyok és várfalak leomlása, szerelmek, áldozatok, próbák, harcok, prófétai látomások, metaforákkal zsúfolt zsoltárok és „szerelmes” vallásos költemények sora. Hol itt az absztrakció? Az egyik jellegzetesen zsidó magyar író, Pap Károly minden műve tele van képekkel, és alig tartalmaz fogalmiságot. Legszigorúbb kritikusai (köztük Komlós Aladár) is fantasztikus bibliai látomásait dicsérik. Vagy Füst Milán, hogy egy költőt is említsünk, aki esztétaként is a „látomást és indulatot” tartja a költészet legfontosabb ihletőinek. 

Végezetül néhány kérdés fogalmazódik meg bennem, a jelent és a jövőt illetően: Hol tart ma a magyar zsidóság, merre vezet az útja? Egy asszimilációs folyamat közepén vagyunk? Eltűnőben a zsidóság? Csak az évtizedekig mesterségesen és felülről elfojtott, ám napjainkban újra feltámadó és egyre agresszívabb gyűlölet tartja életben a dacból létező zsidó azonosságot? Vagy ellenkezőleg, új zsidó reneszánsz kezdődik Európában (is)?
   
„Zsidó a vérem, magyar a bőröm és ember vagyok” – írta Komlós a két háború között.

Ha ma (mint az emancipáció kezdete óta mindig) azzal vádolják a zsidóságot, hogy hazafiatlan, gyökértelen és kozmopolita – miközben a világ feltartóztathatatlanul halad a globalizáció felé (ami persze nem zárja ki, hogy egy történelmi kataklizma véget vethet a folyamatnak), akkor miért őrzi a „magyar-zsidó lelket”, és miért nem tud elszakadni attól az országtól, ahol él?
   
Pap Károly, a tragikus sorsú magyar író írta 1935-ben, Zsidó sebek és bűnök című esszéjében: „Az a zsidó, aki már két-három nemzedék óta mint magyar-zsidó élt, nem mehet ki Cionba, hogy ott „néppé” legyen – annak előbb itt a magyar zsidóságban kell vállalni a magyar zsidóságát; a legvégsőbb következményeiben is.” 
   
Aztán megölték.
   
Remélhetjük, hogy nem ismétlődik meg a történelem? …
 
 

Címkék:2009-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A Gárda Strasbougba megy

Miután a Legfelsőbb Bíróság elutasította a gárdisták felülvizsgálati kérelmét, jóváhagyta a szervezet feloszlatását, s ily módon a Magyar Gárda minden...

Vona a miniszterelnök-jelölt

Akik úgy gondolják, hogy "jól ment az elmúlt húsz évben Magyarország szekere", azok a mostani parlamenti pártokra szavazhatnak, akik radikális...

Close