Szombat előfizetés 2017

Zsidónegyedek Budapesten: egy kifejezés megtisztítása

Írta: Komoróczy Géza - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

 

Komoróczy Géza web.jpg 

Komoróczy Géza

Közismert, hogy Karl Lueger (1844–1910) bécsi polgármester, aki ebben a minőségében igen hatékony volt, és Bécsben ennek megfelelően népszerű maradt, de aki szenvedélyes zsidógyűlöletéről vált hírhedtté: hogy Lueger Budapestet Judapest-nek nevezte. Tudni lehet azt is, hogy a főváros lakosságának 1890-ben 21 százaléka, 1900-ban 23.6 százaléka, 1919-ben közel 25 százaléka zsidó volt. A Tanácsköztársaság bukása után, 1919 augusztus elején Friedrich István ideiglenesen megbízott kormánya mindjárt a legelső kiáltványában, “a gaz vörös zsidó(k)”-ra mondott átkok mellett, “a zsidó Budapest” kifejezést használta. Horthy, amikor a megszálló román hadsereg kivonulása után, 1919. november 16-án, Siófokról jövet, a Kelenföldi-pályaudvartól fehér lovon a Gellért-térre, majd onnan a Parlament elé vonult, a fővárost “a nemzet megrontójá”-nak nevezte, először mondva ki azt a vádat, amelyet a következő negyedszázadban folyamatosan a zsidók ellen fordítottak: “(…) gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártirok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát…”, “ ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött…” 

Az otromba politikusi szavak után következzék egy ártatlanabb személyes tapasztalat. Amikor 1993/94-ben a nem sokkal később A zsidó Budapest címmel megjelent (1995) könyv kézirata elkészült, három munka- és szerzőtársam, akikkel éveken át együtt dolgoztunk a könyv anyagának összegyűjtésén, akkor még mindhárman egyetemi hallgatók, azóta tekintélyes önálló kutatók, egy szép napon együtt bejöttek egyetemi szobámba, és nyomatékos komolysággal kijelentették, hogy számukra – tekintettel a közegre – ez a cím nem vállalható; elég, ha csak utalok arra, hogy abban az időben a zsidó szót nem csupán mint az izr. hitközség csak 1990 decemberében fel-, illetve visszavett ön-megjelölését emlegették. A vitát akkor nem érvek:meggyőző a szerkesztői erély döntötte el. Nem sokkal később (1996) egy előadása címében Kende Péter a “zsidó Magyarország” kifejezést használta, ugyanabban a pozitiv értelemben, amit a “zsidó Budapest” sugallt: Budapest – illetve Magyarország – zsidó arculata: az a szín és érték, amelyet a még az 1938–1944/45-ös évek üldöztetései és Auschwitz után sem jelentéktelen lélekszámú zsidóság, vallásos és szekularizált, a történelem folyamán adott és ma is ad a fővárosnak, az országnak. 1994-ben nyilvánosan is javasoltam, írjanak a hozzáértők a német, szerb, román, cigány – vagy akár az evangélikus, református Budapestről; Vujicsics Sztoján (1933–2002) megcsinálta a szerbet (1997), Kósa László, más koncepció alapján ugyan, a reformátust (2006). A “zsidó Budapest” kifejezés időközben, a fenti értelemben, azt hiszem, elfogadottá vált. Azon, hogy az 1882-ben önálló kerületté vált Erzsébetváros, közelebbről, annak belső része, nevezhető-e zsidónegyednek, ma is vita folyik. A XIX–XX. században valójában nem nevezték annak. Sokan indokolatlannak vagy éppen sértőnek tartják, a gettó szinonimájának. Magam hallottam pedig, hogy Scheiber Sándor (1913–1985) mondta volt rá: Budapest alt-neu zsidónegyede.

Bár a pesti zsidónegyedről kell, nem először, beszélnem, nem kerülhető meg, hogy az itt szükségesnél talán hosszabban foglalkozzam Budával is, és általában a zsidónegyedekkel az askenázi világban. Az Erzsébetváros haszonszerzésből, körmönfontan kitervelt pusztítása – a pontos adatokat lásd Sipos Anett & Zolnay János, Beszélő, 2009/5 – elképesztő politikai és társadalmi botrány: a zsidó múlt értékei iránti közöny Budán, a Várhegyen, történelmi léptékben, hasonlóan botrányos. Budapestnek több zsidónegyede van, együtt kell néznünk és óvnunk őket, az egész város érdekében.

Mitől zsidó egy város, a város egy része: negyede, utcája? Az egyszerű válasz: zsidók laknak benne, vagy legalább jelentős arányban zsidók, s a zsidók jellegzetesen ott laknak; ott vannak a zsidóság imahelyei, főbb intézményei; a városnegyed képét a zsidó lakosság némely elemében is igényei szerint alakította ki / át. Az Erzsébetváros mindhárom kritériumot teljesíti, anélkül, hogy a zsidó minősítés bármilyen értelemben kizárólagosságot jelentene.

 

Dohány zsinagóga ma_web.jpg 

A Dohány utcai zsinagóga napjainkban.

A zsidók európai településtörténetére a Hegedűs a háztetőn a Schtetl – mai jiddis helyesírással: shtetl – képét vetítette rá. Csakhogy a “(zsidó) kisváros”, amit ez a szó jelent, csupán Kelet-Európára, pontosabban, az oroszországi Övezetre volt jellemző. Másutt legfeljebb másodlagosan alakult ki valami részben hasonló: nagyvárosi shtetl – szokták mondani Brooklyn (Williamsburg) sokemeletes házaira. A gettó szó jelentését a történelem eltorzította. A legelső már így nevezett gettót, a velencei “újtelep” (geto nuovo) nevűt, az Új öntöde (ágyúöntöde) mellett egy gazdag zsidó, Anselmo del Banco / Asér Lévi Mesullam (?–1532) alapította (1516): az oda behúzódó zsidók védett és biztos lakóhelyéül. Magában Velencében végül három gettó alakult ki: ghetto vecchio, ahol a “keleti” zsidók éltek (Levantini); a névadó ghetto nuovo, amely nagyobbrészt “német” zsidókat (Todeschi) fogadott magába; és a ghetto nuovissimo, főként “nyugati” zsidó lakossággal (Ponentini), ők voltak a legelőkelőbbek és leggazdagabbak: bankárok, nagykereskedők. Másutt a zsidók utcája / negyede / városa vicus Judaicus, Judengasse, giuderia, judería, juiverie vagy bonne ville (!), zudecha, The Jewry, mellah, Mahallat el-Jahúd, Dár el-Jahúd, Mahalle-i Jahudijan stb. Ezek nem feltétlenül elkülönített: többnyire inkább elkülönülő városrészek voltak, ahol fenn lehetett tartani a zsidó életformát, mint ahogyan a városokban külön utcái voltak a kereskedőknek áruik, kézműveseknek mesterségük szerint. Olasz hadjáratán Napoléon a gettók falait lerombolta (1797). A gettó szó a köznyelvben “(zsidó) telep / település / városrész” jelentésben rögzült, kimondatlanul is hozzátapadt a slum jelentésárnyalat. A XX. század közepén a gettó nevet adták, szándékos megbélyegzésül, a nemzetiszocialisták, nyilaskeresztesek a zsidók lezárt városi kényszerlakhelyeinek.

A középkorban, amikor a zsidóság elterjedt Európában, a kívülről érkezők letelepedéséhez, egyáltalán nem kizárólag a zsidók esetében, tartózkodási vagy lakhatási / letelepedési engedélyre volt szükség. A püspöki, királyi, városi vagy földesúri privilegium kötelezettségeket rótt a zsidókra, de védelmet is jelentett számukra. Maga a zsidó község is dönthetett arról, kit fogad be. A zsidó utcák mindenütt a hatalmi központ közelében alakultak ki. Budán a zsidók elhelyezkedése nem különbözött ebből a szempontból. A városba IV. Béla a tatárjárás után, az 1240-es évek végén Ausztriából hívott be zsidókat. Henuk / Henel / Henele (annyi mint Hanokh / Hénokh / Énok) és fiai a királyi kamara alkalmazottai, a pénzverde bérlői voltak (1250), közvetlenül a királyi palota mellett telepedtek meg, s hamarosan itt alakult ki a város első zsidó utcája (“alte Iuden gasse”, mondja a Budai jogkönyv a XV. század első harmadában), átellenben a mai Sándor-palotával (az előtte álló tértől kissé északabbra). Ez a régi Zsidó utca (később és ma: Szent György utca), Anjou Lajos király (1342–1382) koráig, a pestisjárvány idején történt kiűzetésükig (1348), majd visszatérésük után még mintegy fél évszázadon át éltek itt. Zsinagógájukra (synagoga Judeorum), amelyet először IV. Béla privilegiuma (1251) említ, mint tájékozódási pontra utal a Képes krónika az 1307. év eseményei kapcsán (per portam que est iuxta synagogam Judeorum); a Fehérvári- vagy Zsidó-kapuról van szó. A zsinagóga épületét 2005 augusztusában találta meg Végh András, a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) régésze, a Korona cukrászda előtt húzódó, csőtörés miatt felbontott úttest déli pereme alatt. Az épület keleti tájolású volt, mintegy 11 m hosszú, boltív fedte, ezt középen – a középkori zsinagógák jellegzetes kéthajós tagolása szerint – két 60 cm átmérőjű kőoszlop tartotta, ezek egyikének alsó dobja aránylag épen, a másiké töredékesen maradt meg. Ezen a területen már korábban előkerültek edények (pohár stb.), az egyik héber betűmaradványokkal (חיים כצ / Hajjim Kac / kohén cedek). Az útvonal kiválthatatlansága miatt mindössze két napra engedélyezett leletmentő feltárás után a falmaradványokat homok feltöltéssel visszatemették. 

 

Dohány zsinagóga egykor_WEB.jpg 

A Dohány utcai zsinagóga egykor.

Amikor Bécsben 1995-ben a régi város szívében, a Judenplatzon rábukkantak a középkori, 1420–1421-ben elpusztított zsinagóga némely falmaradványára, és megkezdték az ásatásokat, a téren éveken át folytak a munkálatok, átrendezték a felszínt és a föld alatt felépítettek egy kiállítást a bécsi zsidók középkori történetéről, mellette, ugyancsak a föld alatt, a zsinagóga maradványainak rekonstrukciójával. A gyér leletanyagot az osztrák főváros jelentős látványossággá tudta tenni, s büszke arra, hogy megmutatja zsidó múltjának egy darabját. Az első, XIII–XIV. századi budai zsinagóga néhány újságriport után kimúlt az emlékezetből, az ásatás egyelőre publikálatlan.

Kis híján fél évszázaddal a feltárás után még mindig vissza van temetve Buda második zsinagógája is, a Babits Mihály bástyasétányon, a volt Zichy-palota (Táncsics Mihály utca 23) háta mögött, az új Zsidó utcában, ahová a régi Zsidó utcából Zsigmond király (1387–1437) uralkodásának második felében települtek át a zsidók. A zsinagógát Horváth Lászlóné T. [Turjányi] Papp Melinda nyomravezető lelete után Zolnay László (1916–1985), Feuer Istvánné Tóth Rózsa (1928–1985), Gedai István tárták fel 1964/65-ben. Scheiber Sándor napokon át ott ült az ásatási gödör fölött, ő értelmezte az egyik pilléren látható, kissé enigmatikus héber betűket (שא vagy ש’א), azaz 1541, és egy másik feliratot, “80 éves” (בת פ, betű szerint: “80 leánya”), azaz a zsinagóga 1461-ben épült. Mátyás király korában! Amelyből bőséges írott forrásanyag áll rendelkezésünkre a budai zsidók helyzetéről. S Mátyás korának valóban párját ritkító emléke. A késő-gótikus épület a népes és gazdag budai zsidóság nagyzsinagógája volt az új Zsidó utcában, melyet ma Táncsics Mihály utcának neveznek. Buda török kézre kerülésekor (1541) a visszatérő vagy újonnan érkező askenázi zsidók azonnal ismét használatba vették. Az 1670-es években ez volt a nagyhírű Efraim ha-Kohén rabbi zsinagógája. Az 1686. évi ostrom során elpusztult. Az ostrom történetét és a zsidó lakosság fogságba hurcolását Schulhof Izsák írta meg, az emlékirat (Megillat Ofen / “Budai krónika”) Jólesz László (1916–2004) fordításában két kiadásban is megjelent. A beomló zsinagógában elpusztultak csontmaradványait Scheiber a Kozma utcában rituálisan eltemette (1965). A kiásott, helyenként 4 méter magas falakat homokkal töltötték fel, azóta nem sikerült elérni a zsinagóga helyreállítását. A harmadik budai zsinagóga, amely – erősen átépítve – napjainkig fennmaradt, a Táncsics Mihály utca 26, középkori épület, a XVII. században a törökországi szefárdi zsidók zsinagógája volt, ezt restaurálták és a BTM középkori zsidó történeti kiállítást tart fenn benne.

Rumbach belső tere web.jpg 

A Rumbach utcai zsinagóga belső tere
1895 körül

Három (!) zsinagóga a középkori Budán; a régi Zsidó utca a XIII–XIV. században; az új Zsidó utca, ahol a XV. századtól kezdve egészen 1686-ig éltek; a régészetileg egyelőre ismeretlen XVI–XVII. századi zsidónegyed a Vízivárosban; továbbá a krisztinavárosi zsidó temető sírkövei a XIII. századtól kezdődően; a Budáról 1526-ban elhurcolt zsidók nyomai Szalonikiben, Kavvalában, Konstantinápolyban, írott emlékek, török összeírások stb. bizonyítják: a közép- és kora-újkori Buda egyike volt az európai (askenázi) világ jelentős zsidó településeinek. Különlegessége volt, hogy Budán a nyugat-európai (askenázi) és a törökországi–balkáni (szefárdi) zsidó világ szorosan érintkezett egymással, mint ahogyan csak kevés helyen. Mindez nem pusztán múlt; jelen is – lehetne, ha a városképben, a történeti tudatban, de mindenekelőtt a zsidó hagyományban hangsúlyt kapna. A főváros két középkori Zsidó utcája, a város méreteihez képest: zsidónegyede iránt, Scheiber óta, a zsidó intézmények mai képviselői nem mutatnak érdeklődést, és csekélynél is kevesebb figyelmet fordít rájuk a városépítészet is. Érdemes megjegyezni, hogy a budai Várhegyen a zsidók jelenlétét és külön a két Zsidó utcát az Akadémia régészeti bizottmánya 1866-ban összesen négy emléktáblával jelölte meg. (Az emléktáblák történetét kikutatta és megírta B. Kaiser Anna a Műemlékvédelem 1978. évi kötetében.)

A török hódoltság után néhány zsidó család, a Kamara szolgálatában vagy engedéllyel, megtelepedhetett Budán, de szüntelenül harcolniuk kellett a város polgáraival, akik próbálták kiszorítani az üzleti konkurrenciát. Ennek ellenére több ősi családnév egészen a XX. század közepéig nyomon követhető a városban, ha egyik-másik magyarosítva is (Bürgl; Keppich / Keppisch / Kepes / Kepecs; Leyderstorffer / Leiterdorfer / Lajta; Schlesinger stb.). 

 

Országos Rabbiképző díszterem_web.JPG 

Az Országos Rabbiképző Intézet díszterme

A városfejlődés új terepe a XVIII. században már nem Buda volt: Pest, az Alföld és a Dél felé nyitott kereskedőváros. Pest az új rendben sokáig csak a négy országos vásár heteiben engedte be a zsidókat. Letelepedési engedélyt legközelebb a Zichy birtokokon kaptak, Óbudán, ahonnan naponta jártak be a hajóhídon át a városba. A tilalom lassan enyhült. A vásározók közül két fürgébb vállalkozó engedélyt kapott alkalmi kóser konyha nyitására a vásárok idején, lacikonyhát (Garküche) nyitottak, 1756-ban elnyerték a Károly-kaszárnya kantinjának bérletét, a vásártér egyik sarkában – a mai Deák térnek az Anker-ház felé eső részén – hely szerint is rögzült a zsidópiac. Raktárt, éjszakai szállást az itt kezdődő majorsági utca elejének házaiban adtak nekik a városi polgárok. A megszerveződő zsidó község vezetői jó ideig a vendéglősök voltak: ők álltak szerződéses viszonyban a városi magisztrátussal.

Az alt-neu zsidónegyed kialakulásáról két fontos felismerést talán A zsidó Budapest fogalmazott meg először. Az egyik a helyszínt illeti. A pesti magisztrátus nem engedte sem a lutheránusoknak, sem a kálvinistáknak, hogy a városfalakon belül teret foglaljanak maguknak, templomot építsenek: az evangélikusok első pesti temploma a Deák téren áll (1811), a reformátusoké a Kálvin téren (1830). A XIX. század első felében, az 1840:XXIX. tc. előtt, a zsidók nem szerezhettek ingatlant, és akik – II. József rendelete óta (1783) – tartózkodási engedélyt kaptak a várostól, azok is csak a falakon kívül bérelhettek lakást: a majorsági negyedben pesti polgárok vagy arisztokraták adták bérbe nekik – lakásonként – házaikat. Hild, Pollack, más divatos építészek klasszicista vagy romantikus épületeit; ez az együttes ma – vagy már csak a félmúltban – Budapest építészeti örökségének legértékesebb részéhez tartozik, ahogyan ezt Perczel Anna remek könyve (2007) részleteiben is feltárta. Pesten a zsidók a Király utca felső harmadában vetették meg a lábukat. A középkori mintától eltérően, nem a hatalmi központ közelében: a magisztrátus lehetőleg távol tartotta őket a városmagtól.

Nem kevésbé fontos volt beszélni az alt-neu zsidónegyed kisugárzási központ jellegéről. A zsidó Budapest használta először a “zsidó háromszög” kifejezést, értve ezen a három nagytemplom által kijelölt területet. Ezek a zsinagógák azonban már maguk is csak a XIX. század első felében kialakult zsidó központ projekciói voltak, városnegyednyi méretben. Első, bérelt imahelyiségük megnyitását (1795) követően a zsidók, nagyjából egy időben a lutheránus és kálvinista templomok építésével, a Király utcában több zsinagógát, imaszobát tartottak fenn. A város akkor legnagyobb lakóépületében, az 1936-ban lebontott Orczy-házban a lakások, éttermek, üzletek stb. mellett két zsinagóga volt, ezek utóda a Dohány (1859), amely az 1868/69. évi zsidó kongresszus után a “kongresszusi” vagy neológ hitközségé lett, a neológ hitközség konzervativabb szárnya a Rumbachban kapott otthont (1872), s végül az orthodox hitközség is átköltözött az Orczy-házból a Kazinczybaí (1912).

Orczy ház a Károly körút felől_web.jpg 

Az Orczy-ház a Károly körút felől. Előtérben az Orczy kávéházzal

 

Ahogyan a középkorban Buda volt, a XVIII. század második felében Óbuda, majd a század végétől kezdődően, Mose Münz (1750 k.–1831) óbudai rabbi kemény kezű, konzervativ-centralizáló fennhatósága alól szabadulva, Pest lett az egész ország zsidó életének központja. Már akkor, amikor még Pozsony volt a főváros. Annak ellenére is, hogy a zsidó községek az 1868/69. évi kongresszus előtti időkben ragaszkodtak eredeti autonomiájukhoz. 1790 tavaszán Élija (Éliás) Rosenthal (1758–1833) tudós komáromi borkereskedő Budára hívta össze az országos gyűlést (aszifa), hogy megfogalmazzák a zsidók kívánságait. Francia példa nyomán kérték az országgyűléstől, hogy terjessze ki az emberi–polgári jogokat a zsidókra is. I. Ferenc budai koronázását (1792) a zsidók még az óbudai zsinagógában ünnepelték, de a költségeket az egész ország zsidósága fedezte. József főherceget, a későbbi nádort, királyi helytartóvá kinevezése alkalmából diadalkapuval fogadták (1795), ugyanígy első feleségét, Alexandra Pavlovna hercegnőt (1800). Harmadik felesége, Mária Ludovika tiszteletére a pesti zsidók Israel Wahrmann (1755–1826) háza előtt gyülekeztek, a rabbival együtt, zsoltárokat énekelve vonultak át a közeli zsinagógába, az Orczy-ház emeletére, az istentisztelet után zacskóból osztották a pénzt az Orczy-ház előtt összegyűlt tömegben, este 24 szegényt megvendégeltek, a község előkelő tagjai szolgálták ki őket. A napóleoni háborúk után a bécsi kongresszus magas résztvevői, I. Ferenc császár és magyar király (1792–1835), I. Sándor cár (1801–1825), III. Frigyes Vilmos porosz király (1797–1840), a kongresszus keretében ellátogattak Pestre is (1814. október 24–26). Az Orczy-ház előtt diadalkaput állítottak tiszteletükre, ezen három oszlop egy nagy földgömböt tartott, erre az osztrák, orosz és porosz címer-sasok árnyéka vetült. Héber, német és latin feliratok emlékeztek meg a nagy eseményről. A zsinagóga falait virággal és tapétákkal díszítették;. erre az alkalomra lebontották a férfi és női helyek válaszfalát is. A Tóra-szekrény egyik oldalára három allegorikus alak képét helyezték, a bölcselő, földműves, táncoló ifjú a békét hirdette. A másik oldalon a három uralkodó arcképe függött. R. Wahrmann az egész ország zsidósága nevében nagy beszédet mondott a felségek tiszteletére; persze, a hálaadó istentiszteletet távollétükben tartották. Jellemzően minden szertartást, amely országos eseményekhez kapcsolódott, a neológ hitközség a Dohányban tartott: megemlékezés gr. Széchenyi Istvánról (1860), gr. Teleki Lászlóról (1861) stb. Az utolsó alkalom, amikor zsidók magyar államfő tiszteletére külön istentiszteletet tartottak, akkor már csak a budapesti zsidók, 1944. június 18 volt: Horthy Miklós kormányzó 76. születésnapja; a Hősök templomában Hevesi Ferenc (1898–1952) főrabbi mondott imát. A fővárosi példát a vidéki községek gettóba zárt vagy már Auschwitzba deportált zsidó népe nem követhette.

A Király utca környéke csak “régen” volt “új” zsidónegyed. A pesti zsidóság a várossal együtt növekedett: a gyorsan fejlődő fővárosban, azzal együtt gyarapodott lélekszámban, és szorgosan vett részt fejlesztésében, iparkodásáért viszonzásul remélve és elvárva a befogadást. Budapestet bizonyos mértékig éppen a zsidók igényei és lehetőségei fejlesztették, tették naggyá. Ha a Pesten élő zsidók száma gyorsabban nőtt, mint összességében a város lakossága, s végül elérte, mint említettem, a lakosság közel negyedrészét, ennek egyszerű oka van: a megengedett zsidó foglalkozások számára az egész XIX. században a főváros – és az ugyancsak nagyszámú zsidóságot befogadó néhány vidéki nagyváros – volt a központ, itt összpontosult a kereskedelem, részben az ipar, itt élt a legtöbb ember, akinek orvosra, ügyvédre volt szüksége. A zsidó lélekszám növekedése Pesten az egész ország növekedésének sajátosságait tükrözte. A középkori Zsidó utcának egy XIX. századi nagyvárosban pontosan megfelel a zsidónegyed elnevezés.

Orczy Ház déli udvara web.JPG 

Az Orczy-ház déli udvara, 1928

Nem téveszthet meg bennünket, hogy sem a Király utca környékén, sem az újabb zsidónegyedekben nem kizárólag zsidók éltek. A hagyományos életmód mellett magától értetődő volt, hogy a zsidók lehetőleg ott telepedjenek le, ahol már élnek zsidók, a rituális szokások könnyebbsége, a szolidaritás fenntartása végett, ez magyarázza, hogy az osztrák–magyar kiegyezés utáni évtizedekben az ország keleti részeiből felköltöző “galiciai” zsidók jobbára az alacsony szociális státusú Külső-Józsefvárosba tartottak, de tisztán zsidók által lakott utcák, a néhány gheto-t leszámítva, még a középkori városokban sem voltak, Pozsonyban sem, Budán sem. Ladányi János városszociológiai kutatásai kimutatták, hogy bár a szétköltözés megritkította Erzsébetváros zsidó népességét, az Erzsébetvárosban – más kerületekhez képest – még mindig jelentős arányú zsidó népesség lakik. A családtörténetek és életrajzok a város más részeiből is rendre ide vezetnek vissza.

A Király utca környéke demográfiai tekintetben kisugárzási központ volt a fővárosban: a lélekszámában gyarapodó zsidóság innen költözött szét a terjeszkedő nagyváros más részeibe, jellegzetesen szociális mintát rajzolva ki. A nagykereskedők már a XIX. század közepén a Király utca helyett a Lipótvárosban tartották üzletüket, lakásukat. A kisiparos, kispolgári foglalkozásúak, az alsó-középosztály a Király utca mentén a Nagykörúton túlra húzódott ki. A szegényebbek a Külső-Józsefváros szegényes részeiben találtak megélhetést. A Rabbiképző, a Belső-Józsefvárosban, a mágnásnegyed peremén, az országgyűlés és a király kitüntető gesztusát jelezte (1877). A Buda előkelő részeibe kiköltöző zsidók az új arisztokráciát jelentették. Az Új-Lipótváros az 1930-as években, Pesten addig ismeretlen modern lakóépületeivel, polgári, értelmiségi zsidónegyeddé fejlődött. A XIII. kerületben, ahol ma a legnagyobb arányú a zsidó lakosság, az iparos és ipari vállalkozás lehetőségeinek vonzereje hatott. Mindezek mellett az országos zsidó intézmények megmaradtak az Erzsébetvárosban, ott vannak ma is. Az alt-neu zsidónegyed, a Belső-Erzsébetváros ugyanazt jelenti – történeti szempontból – a budapesti zsidóság számára, mint Esztergom, Visegrád vagy Székesfehérvár Magyarországnak: a történelmi fővárost.
 

A fotókat az MTA Judaisztika Kutatócsoportja bocsátotta rendelkezésünkre.

 

Címkék:2009-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A kisebbségekről szól majd a Szépírók Fesztiválja

Mindenki kisebbség címmel október 17-én és 18-án rendezi meg hatodik alkalommal a Szépírók Társasága az Őszi Irodalmi Fesztivált a Petőfi...

Izrael a vádlottak padján II.

Megszületett az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának jelenése, mely Izrael katonai tevékenységét volt hivatott kivizsgálni, egyben megállapítani, hogy elkövetett-e háborús bűncselekményt...

Close