Szombat előfizetés 2017

Kende János: „Zsidó identitásukat felszámolták”

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Közismert tény, hogy a Tanácsköztársaság népbiztosainak többsége zsidó származású volt. Pontos arányszámra nem szeretnék hivatkozni, mert ebben a tekintetben a szakma is bizonytalan. Némelyek hajlamosak minden magyarosított nevű kormánytagot zsidónak minősíteni …

 

A Tanácsköztársaság és az úgynevezett „zsidó részvétel”

 

2009. június 3.

 

 

KendeJonline.jpg

Kende János

 Arra kaptam felkérést a Szombat tisztelt szerkesztőjétől, hogy írjak cikket a zsidóság és a Tanácsköztársaság viszonyáról. Amikor csak futólag átnéztem az Interneten szereplő, a kérdéssel kapcsolatos írásokat, nem lehetett kétségem arról, hogy ez a probléma igencsak aktuális. Meglepett viszont, hogy a témakört érintő írásokban mennyi előítélet, tévedés található.

Közismert tény, hogy a Tanácsköztársaság népbiztosainak többsége zsidó származású volt. Pontos arányszámra nem szeretnék hivatkozni, mert ebben a tekintetben a szakma is bizonytalan. Némelyek hajlamosak minden magyarosított nevű kormánytagot zsidónak minősíteni, így például a helyettes külügyi népbiztos Ágoston (Augenstein) Pétert, a jeles jogtörténészt. Ágoston elszászi katolikus családból származott. Felesége az esztergomi prímási nyomda igazgatójának volt a lánya. Háborús naplójának tanulsága szerint hajlamos volt a zsidósággal kapcsolatos előítéletes megnyilatkozásokra. Ismeretes az is, hogy e felfogását nyilvánosan is vállalta. 1916-ban megjelent füzete, „A  zsidók útja” adott okot a Huszadik Század nevezetes ankétjára.

Ha feltesszük a kérdést, hogy mi következett a korabeli magyar zsidóság egésze számára abból a tényből, hogy a kormány tagjainak – mint sokan állítják – legalább 60%-a zsidó származású, erre csak azt felelhetjük: ennek semmiféle különös következménye nem volt. A kisajátító intézkedéseket csakúgy, mint a forradalmi törvényszékek ítéleteit nem felekezeti alapon hozták meg. Ilyen jellegű elfogultságot még a jobboldali szerzők sem igen róttak fel a Tanácsköztársaságnak, miként arról sem esik említés, hogy a legendás szolidaritás csoportoknak vagy egyéneknek hozott volna bármilyen könnyítést az intézkedések alól. Teljesen abszurd a ma terjedő, Prohászka Ottokárra, Szabó Dezsőre visszavezethető felfogás, ami az 1919-es 133 napot a zsidó hatalmi törekvések megnyilvánulásának tekinti, s úgy véli: a kommün felelős Trianonért is.

Vizsgáljuk meg először a túlreprezentáltság kérdését. A kiegyezést követő első évtizedekben a szegényebb zsidóság gyermekei számára a társadalmi emelkedés első foka a népiskolai törvényben biztosított oktatás, illetve az elérhető szakképzés megszerzése volt. Ez sokáig csak kisipari keretek közt volt reális. Az atyák nemzedéke talán abban reménykedett, hogy fiaik szerencsés esetben önállósodhatnak, de erre kevés lehetőség mutatkozott a XIX. század nyolcvanas, kilencvenes éveinek Magyarországán. Az utódok nagy többsége bérmunkás lett, majd a szakmai hagyományok szerint felszabadult segédként megfordultak a Monarchia iparosodottabb tartományaiban, illetve Németországban, amit megkönnyített számukra a hazulról hozott német nyelvismeret is. Ott nemcsak szakismeretüket bővítették, de magukkal hozták a szocialista eszméket, a fellendülő munkásmozgalom első sikereinek élményét is.  Jórészt ők közvetítették ezt a hatást a bontakozó magyar munkásmozgalom számára, belőlük választódott ki a párt- és szakmozgalom vezetőinek zöme, mivel a magyar értelmiség a XX. század elejéig gyakorlatilag nem volt jelen a hazai szocialista mozgalomban. Ez a generáció szervezte meghatározó politikai erővé a hazai szociáldemokráciát a XX. század elején, majd néhány jeles „lateinerrel” kiegészülve irányító szerepük gyakorlatilag töretlen maradt a századelőtől a forradalmakig. Teljesen érthető, hogy 1919 márciusában a két párt egyesülésekor ez a „hozomány” megnyilvánult a kormány összetételében.

Nem árt tudni egyébként, hogy míg az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a zsidóság az össznépességben nagyjából 5 százalék körül volt, a szűken vett ipari munkásságban viszont meghaladta a 12 százalékot, s a zsidó származású kereskedelmi és közlekedési „segédszemélyzetet” beleszámítva arányuk ennél nagyobb lehetett.

Az 1918 novemberében alakult kommunista párt vezetésében a „felekezeti arányok” hasonlóak voltak, mint a szociáldemokrata pártban, ahol a KMP meghatározó vezetőinek többsége 1914 előtt maga is nevelődött. A szociáldemokrata hagyományok hatása leginkább a Szovjet-Oroszországból hazatérteken látszott. A munkásmozgalomhoz 1917-ben csatlakozott fiatal értelmiségiek viszont idegenkedtek a reformistának tartott MSZDP-től, és a Tanácsköztársaság idején olykor a két párt egyesüléséből született kormány baloldali ellenzékeként léptek fel. Radikális megnyilatkozásaik váltották ki Jászi Oszkár emlékiratának és más emigrációs írásainak indulatos, a kevéssé tájékozott olvasó számára, aki netán nem tudná a szerző zsidó származását, szinte antiszemitának tűnő hangvételét.

A Tanácsköztársaság vezetői talán azért sem érzékelték az említett túlreprezentáltságból eredő veszélyeket, mert számukra a vallási, felekezeti kötöttségek már rég nem léteztek. Erényi Tibor találó megfogalmazásával: zsidó identitásukat – ha volt – felszámolták. Egyébként is abból a teljesen asszimilálódott neológ közösségből származtak, amely magát nem sajátos kisebbségként, hanem a magyarság részeként tartotta számon, amely egyenjogúnak érezte magát – s ezt törvények is megerősítették – a keresztény egyházakkal. A dualizmus időszakának magyar kormányai korlátozták az időnként jelentkező antiszemita jelenségeket és ösztönözték az asszimilációt. Jól tudták: ennek a folyamatnak meghatározó része volt abban, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a történelmi Magyarországon az össznépességben meghaladta az 50%-ot a magyarság aránya.

A magyar zsidóság otthon érezte magát hazánkban, s ezt gazdasági, kulturális, közéleti tevékenységével egyaránt kifejezte. Az a fiatal nemzedék, amely a XX. század elején lépett színre, s amely keményen bírálta az egymást váltó kormányok politikájának növekvő demokratikus deficitjét, a történelmi Magyarországot, ha nem is az adott formájában, hanem gazdasági, kulturális és demokratizálva, politikai egységként kívánta látni. Erről az úgynevezett második reformkor polgári radikális és szocialista személyiségeinek írásai egyaránt tanúskodnak. Szó se volt tehát arról, hogy a hatalmi politikával szemben megfogalmazott éles kritikájuk közömbösséget jelentett volna a nemzeti problematika tekintetében.

Természetes, hogy 1918 végén súlyos csapásként élték meg, hogy az óhajtott egység felbomlását. Böhm Vilmos 1919 februárjában a Budapesti Munkástanács ülésén drámai referátumban jellemezte, hogy mi várhat az országra, és benne a munkásságra, ha a központi területeken működő ipar elveszti nyersanyagforrásait. Böhm, Stromfeld Aurél, Tombor Jenő és mások segítségével hadügyminiszteri minőségében 1919 januárjától nagy erőfeszítéseket tett egy, ellenállásra képes új magyar hadsereg szervezésére a felbomlott, kivérzett közös hadsereg helyett, amitől nem lehetett elvárni az ország védelmét.

A szakszervezeti központok még évekig nem vettek tudomást a hatalomváltásról, és fenntartották kapcsolataikat az erdélyi, felvidéki és délvidéki szervezeteikkel. A megszállások elleni tiltakozó akciókat, demonstrációkat, sztrájkokat – bár erről manapság kevés szó esik – a szociáldemokrata párt helyi szervezetei kezdeményezték, s elsőként őket érték a megszállók olykor halálos következményekkel járó retorziói.

A kommunisták viszonyát az adott eseményekhez jól jellemzi az egynapos pozsonyi kommün története. 1918 végén a cseh légiók megközelítették a várost, s a helyi nemzeti tanács küldöttsége, amelyet dr. Nagy Valér rendőrkapitány vezetett, felkereste a csapatokat irányító olasz tábornokot, hogy tájékozódjék szándékukról. A tábornoki közlés arról szólt, hogy célja a fenyegető kommunista hatalomátvétel megakadályozása, de ha a küldöttség garantálja a rendet a városban, lemond a megszállásról. A delegáció mindezt megígérte, ám amíg tárgyaltak, a helyi szociáldemokrata vezetésű munkástanács, amiben részt vettek a kommunisták is, átvette a hatalmat és felkészült az ellenállásra. Ezt látva, a küldöttség tájékoztatta a cseh csapatok parancsnokságát a megváltozott helyzetről, mire a tábornok kiadta a parancsot a város megszállására és katonai erővel verte le a pozsonyi kommünt.

A kommunisták a térség bonyolult nemzetiségi problémáit távlatilag egy szocialista államszövetség keretében szerették volna megoldani, de az ország erőszakos feldarabolását a világháború győztesei által bátorított ellenforradalmi akciónak minősítették.

Károlyi Mihály online.jpg

Károlyi Mihály

1919. március 20-án az Antant hatalmak misszióvezetője, Vix francia alezredes jegyzéket nyújtott át Károlyi Mihály köztársasági elnöknek. A dokumentumból lényegében kiderült: a győztes nagyhatalmak nagyjából megállapodtak Magyarország határairól, és fenyegető szankciók kilátásba helyezésével követelték a magyar féltől a döntés tudomásulvételét. Ebből a tényből nyilvánvaló, hogy a később született trianoni döntésnek nem volt köze a Tanácsköztársaság tevékenységéhez. A Vix-jegyzék nyomán keletkezett hatalmi vákuumban csak a szociáldemokrata párttal egyesült kommunista párt merte vállalni az új háborúval fenyegetett ország irányítását. A nagyhatalmak ultimátumának elutasítása elvileg hadiállapotot jelentett, ami 1919. április közepétől a Tanácsköztársaság bukásáig a román, majd a csehszlovák intervenciós erők elleni valóságos háborúvá vált.

A diktátum elutasítása legalább átmenetileg megnyerte a nemzeti érzésében megsértett középrétegek rokonszenvét. A reformokban érdekelt értelmiség rokonszenve várható volt. A köztisztviselők zöme lojális magatartást tanúsított a változásokkal kapcsolatban, így a 133 nap alatt nem is került sor érdemi tisztogatásokra az államigazgatásban. Az új hatalom készségét az ellenállásra a további területváltozásokkal szemben a tisztikar jelentős része kedvezően fogadta. Érdekes adalék, hogy a Horthy rendszer katonai elitjének jelentős része szolgált a Vörös Hadseregben is.

Nem célunk itt a 133 nap részletes történetével foglalkozni, csak azt szeretnénk leszögezni: érdemleges, s olykor igen sikeres ellenállást az ország védelmében csak a Vörös Hadsereg folytatott. Igaz, a küzdelem vörös zászló alatt, a nemzetköziség jelszavával ment végbe, de mint Illyés Gyula szép, 1939-ben írt Kun Béla portréjában (Szónok az éjben) olvashatjuk, a román frontra induló katonákat búcsúztató szónok beszédében együtt szerepelt a honvédelem és a reménybeli világforradalom eszméje.

Ezzel szemben a Szegeden szerveződő ellenkormány és nemzeti hadserege a francia megszállók védelmét élvezte, majd a bukás után, gondosan elkerülve a román megszállókkal való érintkezést, katonai erényeit a pacifikált Dunántúl polgári lakosságával szemben gyakorolta. Az eredmény pogromok, politikai gyilkosságok sorozata lett.

Budapesten a lemondott tanácskormány helyét 1919. augusztus elsején a Peidl Gyula vezette kabinet váltotta fel, amely jórészt szakszervezeti vezetőkből, ismert szociáldemokrata politikusokból állt. A fővárost megközelítő román hadsereget az antant hatalmak megállították. Ekkor a konzervatív politikai csoportok küldöttségei keresték fel a román csapatok parancsnokságát, és felkérték őket Budapest megszállására. A közvélemény óhajára hivatkozva, augusztus 4-én bevonultak a román csapatok, majd két nap múlva a „keresztény-nemzeti” erők képviselői román katonai támogatással és egy szakasz rendőr segítségével eltávolították a Peidl-kormányt.

kun3.jpg 

Kun Béla beszédet mond 1919-ben

A vereséget követő retorzió egyik célpontja a magyar zsidóság egésze volt, hiszen, mint Prohászka Ottokár nyilatkozta: „a kommunizmust a zsidók csinálták”. Ha azonban számításba vesszük, hogy mintegy 60 ezer ember ellen indítottak bírósági eljárást; hogy ezrekre rúgott a pusztán rendőri, közigazgatási döntés alapján internáltak száma; hogy 1919 őszén, Dunántúlon pogromokra és tömeggyilkosságokra került sor, majd ezek utóbb a Duna-Tisza közén és Budapesten megismétlődtek; hogy a forradalmak veresége után tízezrek kényszerültek emigrációba: művészek, tudósok, szakmunkások, 1918 és 1919 jelentősebb részvevői, közkatonái és puszta szimpatizánsai, köztük például a fiatal Márai Sándor; mindezt tehát tekintetbe véve, aligha lehet a 133 nap történéseit a zsidóság vagy annak egy része művének tekinteni.

 

Címkék:2009-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Gettónyugdíj a nácik áldozatainak

A nácizmus üldözötteiként a II. világháború idején gettókban dolgoztatott személyek jogosultak a nyugdíjra - mondta ki kedden hozott ítéletében a...

Saría ante portas?

Az európai baloldal befogadó és jóléti politikája zsákutcába jutott. A konzervatív szerző csak azt fájlalja, hogy a kudarcból sokszor nem...

Close