Szombat előfizetés 2017

„A politikának volt nagyon fontos a jó szereplés”

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Vitray Tamással beszélget Várnai Pál

 

2009. május 30.

 

Írásban is, szóban is szokta emlegetni, hogy szerencséje volt az életben. Ez a gyakran használt fogalom több mindent jelenthet. Azt is jelentheti, hogy valaki, mint többek között én is, 1944-ben a „jó” vonatra szállt.

– Az én szerencsém az volt, hogy az alternatívák közül sokszor a jót választottam. Valamire felkérnek, valamire lehetőséget kínálnak, és én azt mondom igen, vagy nem. Viszonylag nagy százalékban jól döntöttem, és ezt nevezem a szerencsémnek. Általában akkor döntöttem a legjobban, amikor nem az eszemre, hanem az ösztönömre hallgattam.

Kikepzes.jpg 

A Magvető kiadó gondozásában megjelent
könyv borítója

Kiképzés című, nemrég megjelent könyvében megemlíti azt a sorsdöntően szerencsés esetet, amikor az asztaluknál megszólalt a telefon, s mivel  a kollégája távol volt, Ön vette fel a kagylót. Ennek a véletlennek köszönhette, hogy bejutott a tévé sportosztályára. És aztán szinte mindent elért, amit a televíziós pályán elérhetett. Számtalan kitüntetése közül hadd említsem csak a Kiváló művész címet és a Kossuth-díjat. Rendező szeretett volna lenni, de nem vették fel a főiskolára. Angol szakon végzett, de mégis sikerült a Vígszínházban színházi gyakorlatra szert tennie. A rádió angol osztályáról került a televízióhoz 1959-ben, s itt működött félévszázadig, a legkülönbözőbb műsorokat vezetve. 1971-ben ösztöndíjasként Amerikában tanulmányozhatta a televíziózást. És amikor hazatért, meghonosította itthon a talk show-t. Erről azt írja később, hogy pont az ellenkezőjét csinálta, mint amit Amerikában látott. Mit értett ez alatt?

– Én úgy jöttem vissza Amerikából, hogy mi ezt itthon nem tudjuk megcsinálni. Nevezetesen azért, mert az emberek zárkózottabbak voltak, és nem szoktak hozzá ahhoz, hogy közönség előtt tárulkozzanak ki. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy megcsináljuk a talk show „negatívját”.

Ez volt az Ötszemközt?

– Igen. Négyfalú díszlet volt, a vendég csak velem találkozott, és ezáltal úgy lehetett megszólaltatni, hogy ne zavarja őt a közeg.

Nemrég azt nyilatkozta, hogy „elvittem a legjobb ötven évet”, és hogy ez volt a televíziózás aranykora. Azt is mondta, hogy a televízió akkoriban túl lett értékelve, s hogy igazán csak ma tölti be azt a szerepét, amire hívatott.

– Igen, erről van szó, hisz mondtam: szerencsém volt. A legjobb ötven év inkább csak harminc volt, mondjuk a kereskedelmi televíziózás megjelenéséig. Éltünk egy bezárt országban, amelyben a világ megismerésének a lehetősége egyre inkább arra a bizonyos ablakra korlátozódott, ami a tévé képernyője volt. Ezen át láthatta a nagyvilágot a magyar néző. S mivel az én főtevékenységem a sportközvetítés volt, amely többnyire az adott pillanatot mutatta, ezért különösen vonzó volt és ez kihatott a közvetítő személyére is. 

Hány olimpiáról is tudósított?

– A téliekkel együtt huszonegyről.

Olyan nagy elődök nyomába lépett, mint Pluhár István és Szepesi György. Volt egy sajátos intellektuális stílusa, amely ma már nem divat. Ön nemcsak sportot közvetített, hanem rengeteg kulturális, sőt, társadalmi, politikai műsort is vezetett. Én a mai sportközvetítéseket színtelennek érzem. Hiányzik mögülük az emberi hang.

– Meglehet, de ennek van egy objektív oka is. Ma egy sportközvetítésnél rengeteg információt kap a néző. Hogy egy példát mondjak, az én időmben a közvetítés három kamerával történt, míg ma minimum kilenccel. Tehát ma sokkal kisebb az igény arra, amit a kommentátor szolgáltat. Én úgy fogtam fel a feladatot, mintha a néző mellettem ülne, és ugyanazt látná, mint én. Tehát nem a látványt közvetítettem, hanem reflexiókat fűztem hozzá. Mai kollégáim szeretnék a saját nézeteiket, lelkesedésüket kicsit rákényszeríteni a hallgatóságra.

Vagyis a riporterek többre lennének képesek, mint amit elvárunk tőlük?

– Nem többre, hanem valami másra. Arra, hogy azzal a kevéssel, amit hozzáfűznek, érdemes legyen őket hallgatni. Ha teszem fel, egy focista a kapu fölé lő és én ezt elmondom, akkor csak azt ismétlem, amit mindenki maga is látott. Ha azonban úgy minősítem ezt a jelenetet, hogy érdekes és eredeti legyen, esetleg szellemes is, akkor már érdemes rám figyelni.

Ön, aki annyi olimpiáról és világversenyről tudósított, mit gondol a legutóbbi pekingi olimpiáról? Óriási volt a csalódás, mert a magyar sportolók a várakozáson alul teljesítettek. Indokolt volt ez az elvárás?

– Mostani szereplésünk megfelelt a világban elfoglalt helyünknek. A politikának volt nagyon fontos volt a második világháború után a jó szereplés, hogy a sportsikerek is igazolják, hogy milyen viruló élet is van itt. A magyar siker a Helsinkiben rendezett olimpián tetőzött, a tizenhat aranyéremmel. Később, a hatvanas, hetvenes évektől kezdve egyre több ország érezte fontosnak az olimpiai szereplést, a sikereket. Nem is annyira politikai, mint inkább anyagi szempontból. Ma már olyan magas ipari és tudományos fokon képezik ki a sportolókat, hogy már nem vagyunk, nem lehetünk versenyképesek. Pekingi szereplésünk jelzi a helyünket a sportvilágban. Ezen nincs mit sírni, ez többé nem is lesz másképp. Százharminc ország közül Magyarország a huszonötödik lett, és ez teljesen rendjén van.

Az átlag néző könnyen manipulálható. Vagy mindent elhisz, vagy pedig a sok információtól összezavarodik.

– Én nem érzem ezt olyan súlyos problémának. Annyit tájékozódunk, amennyire kíváncsiak vagyunk, s azt fogadjuk be, ami számunkra kedves. A szélsőséges médiumok csak a saját híveiket akarják újra és újra megnyerni, pedig azok már úgyis állást foglaltak mellettük.

Ön végigtelevíziózta a teljes Kádár-érát. Az akkori egy-két csatornával a köztévé is monopolhelyzetben volt. Mint mindenütt, ott is nyilván szükség volt öncenzúrára. Visszatekintve erre az időszakra, milyen politikai korlátok léteztek akkor?

Vitray a csak ülök és mesélek c műsorban.jpg 

A “Csak ülök és mesélek” c. műsorban

– Lehet, hogy bizarr lesz a hasonlatom. A mi korlátunk olyan volt, mint amikor valakinek van egy telke, és azt körbe keríti. Ha valaki más kerítené be a telkét ugyanott, azt kikérné magának. Azaz, mindenki ismerte a saját korlátait. Ha nincs korlát, bárki élhet, vagy visszaélhet a szabadságával,  s nem tudhatom, hogyan forgatják ki, amit mondok. Vagy hogyan ítélnek meg, politikai, vagy más állásfoglalás okán, netán rasszizmusból, szembenállásból.  Abban az időben mindenki a saját kerítése mögött élt s ez megszabta, hogy meddig mehetett.  De nem engedett behatolni kintről valakit avval, hogy te fekete vagy, netán zsidó vagy cigány.

Gondolom, akkoriban legfeljebb egyik vagy másik főnöke hívatta magához, hogy figyelmeztesse, hiszen korlátok azért voltak. Most viszont ki van téve félremagyarázásoknak vagy támadásoknak. Ez is korlát, ha másféle természetű is.

– Tudtam hol a kerítésem, mit engedhetek meg magamnak, de sohasem akartak engem, személy szerint megsemmisíteni.

Könyvében leírja életét születésétől, 1932-től a televíziózás kezdetéig, 1959-ig. Gondolt-e arra, hogy tovább folytatja az önéletírását?

– Igen, szándékomban állt folytatni, de ma már erősen kételkedem, mivel a dolgok elvesztették jelentőségüket. Amíg az ember valamit meg nem ír, és így nem szembesül vele, addig mindenféle képzetei vannak. Eredetileg a televíziós pályámat akartam szembesíteni az első huszonöt évemmel. Arra számítottam, hogy az fog kiderülni belőle, hogy a tévés éveimben is ugyanazokra a készségekre, tulajdonságokra volt szükség, mint amelyek a túléléshez kellettek. Mire az első huszonöt évvel elkészültem, kiderült, hogy a kettő nem összevethető. A fizikai létért harcolni más, mint egy hivatás buktatóival vesződni. Így hát, ahhoz az első huszonöt évhez képest, elvesztette a fontosságát a következő ötven.

Elvált szülők gyermeke. Anyja elpusztult, nagyszülei a gettóban voltak, tizenkét éves gyerekként teljesen magára volt hagyva. A könyvben sok szó esik tisztességes, segítőkész emberekről. Rendkívüli körülmények között élte át ezeket a hónapokat. Bujkált, valószínűtlen helyeken rejtőzött, egy-egy napra, éjszakára befogadták, majd újból menekülni kényszerült, az utcára került, minden lépésekor az életével játszott. Nemcsak a szerencse segítette, hanem életösztöne, a gyors helyzetfelismerés. S utoljára, de nem utolsósorban önzetlen, kiváló emberek.

– Igen, elkészültem az írással, és azon kaptam magam, hogy ebben a könyvben nincsenek rossz emberek. Vannak félrevezetett, vagy tévúton járó emberek, de igazán rossz emberrel nem találkoztam. Még az is, aki beköltözött a lakásunkba és csak egy éjszakára engedett be, amikor bujkálnom kellett és egyedül maradtam: még ő se volt rossz ember, csak ennyire tellett a bátorságából. De nem akart bántani. Emberi dolog, hogy valaki nem vállal kockázatot egy vadidegenért.

Naplójában Anna Frank azt írja, hogy az emberek alapjában jók.

– Én is ezt mondhatom, nyugodt lélekkel. S nemcsak ebből a tapasztalatból, de másból is. Az emberek általában véve jók, csak egyesek gyengék.

Visszatérve gyerekkorára, amikor Önt beíratták a Hollán utcai felekezeti iskolába, olyan dolgok tanulására kényszerítették, amelyekhez egyáltalán nem volt kedve. „Hittan, bibliaolvasás, héber olvasás, héber nyelv, elsőtől fogva!…irtóztató”. S ezt a viszolygását később is megérti és vállalja.

– Igen, később is úgy merült fel bennem, ahogy azt gyerekkoromban forgattam a fejemben, hogy vajon a vallást kapjuk-e vagy választjuk. Berzenkedtem a megkülönböztetés ellen, hogy én másodrendű ember legyek. Így aztán nem is alakult ki a vallási identitásom. Annak ellenére, hogy nagyapám igencsak tartotta a vallási előírásokat. Az tetszett is, amikor például csinált nekem egy ünnepre színes zászlót. De ennél jobban örültem annak, amikor a háztartási alkalmazott elvitt a misére, mert a templom díszesebb volt, az ének szebb. Ahogyan a színházhoz, az operához is vonzódtam, úgy érdekelt a vallás külsősége, de nem azonosultam. Ez a fajta identitás ma is idegen tőlem, ám kikérem magamnak a hátrányos megkülönböztetés legenyhébb formáját is. Az ilyesmi – ha akarom, ha nem – azonosít. Akkor odatartozom, ott a helyem.

Tragikus körülmények között vesztette el anyját, és nagymamája nevelte. Ugyanakkor egyszer-egyszer Önnek is jutott a polgári környezet előnyeiből. Elvitték a Hauer-cukrászdába és jártak a legendás Weingruberhez is. Könyvének rendkívüli tanulsága számomra az, hogy hogyan lehet egészséges lélekkel túlélni a sok szenvedést és a kiszolgáltatottságot, amelyben része volt.

Vitray Tamasonline.JPG 

Vitray Tamás (Fotó: Tóth Csilla)

– Ha két-három évvel idősebb vagyok, talán túl sem élem. Ha akkor tudatosult volna bennem, mi történik körülöttem, alighanem elpusztulok.  Csak ilyen önfeledten lehetett túlélni. Egy kicsit kalandnak, vagányságnak megélni, hiszen a felét se értettem. Amikor egy 11-12 éves gyerek leventesapkában, karszalaggal kimegy az utcára, nem jut eszébe, hogy az életével játszik. Egy érettebb kamasz ezt már nem meri megtenni.

Amikor pár éve, életében először, rábírja magát arra, hogy elmenjen Auschwitzba, szemrehányást tesz magának, hogy undoron kívül semmit nem érez. Az egész könyvben érzékelek egy tárgyilagosságot, egy bizonyos távolságtartást, mintha a dolgok nem a fiúval, hanem valaki mással történnének. Ezt a benyomást erősíti az is, hogy az elbeszélés harmadik személyben játszódik. Az író csak ritkán fűz kommentárt a cselekményhez, és alig von le következtetéseket. Ebben a könyvben a sorok között kell olvasni. Ez olyan számvetés, amely nem akar az érzelmekre hatni.

– Van egy színészmondás, hogy nem a színésznek kell meghatódni, hanem a nézőnek.  Én úgy gondoltam, hogy nem nekem kell konzekvenciákat levonni, hanem szárazon elmondani, hogy mi történt, és a konzekvenciát majd az olvasó vonja le. Amitől az auschwitzi látogatás óta nem tudok szabadulni, ami állandóan kísért, nem hagy nyugodni, hogy anyám még kilencven napig élt ott a kórházban a felszabadulása után. Kilencven napig reménykedhetett, hogy talán mégis hazajut. Ma meg ötszáz hozzá hasonló „túlélővel” együtt, ott fekszik egy közös sírban.
 

Címkék:2009-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Dr. Tulp és a zsidók találkozása a boncasztalon

Ha van Európának „sötét múltja”, akkor ez a rend az, aminek persze majdhogynem egyenes következménye a holokauszt, csakhogy Menasse esetében...

Obama az izraeli telepesítés teljes leállítását akarja

Az amerikai elnök nem akar újabb telepeket vagy vadtelepeket, még a kolóniák természetes növekedésével indokolt kivételek alapján sem.  

Close