Szalai Miklós: Zsidóság és forradalmak az idők folyamán
A modern Európa történelmében van két meghatározó, szimbolikus jelentőségű esemény: az egyik I. Károly kivégzése, 1649-ben, a másik XVI. Lajosé, 1793-ban. Ezeknek az eseményeknek a szimbolikus értékét az adja, hogy precedens nélküliek – előttük (de utánuk sem) történt hasonló esemény. Legitim uralkodókat természetesen megöltek fellázadt alattvalóik – de nem ítéltek halálra.
Az, hogy a „nép”, a társadalom szuverenitásának képviselői (a Parlament illetve a Konvent) halálra ítéli és kivégezteti az Isten kegyelméből uralkodó legitim királyt, nem történt meg sem előbb, sem később. Ez pedig azt mutatja, hogy az angol és a francia (s a közbeeső amerikai) polgári forradalom egyfajta egyedülálló, filozófiai jelentőséggel bíró vízválasztó kultúránk történetében.
|
Baruch Spinoza |
Ezeknek a forradalmaknak, s a törvénnyel szentesített királygyilkosságoknak, amelyekben kulmináltak, a mélyebb jelentése a politikai hatalom deszakralizálása, amely maga sem más, mint annak a mélyebb folyamatnak egy aspektusa, amelyet Weber óta a világ varázstalanításának nevezünk. Azé a folyamaté, amelynek a lényege az, hogy Isten nincs a világban egyetlen partikuláris helyen sem. Descartes filozófiája és Newton fizikája „kiűzik” a természetből a formális és a finális okokat, az okkult erőket, az angyalokat és démonokat, tehát mindenfajta transzcendens princípiumot. Isten ettől fogva vagy a világon kívülre kerül (deizmus), vagy „feloldódik” a világlélekben, a természet erőiben (panteizmus) – de semmiképpen sincs jelen a világban „itt” vagy „ott”. A bibliakritika képviselői (élükön Spinozával) elvégzik ugyanezt a munkát a történelem vonatkozásában, amikor kiűzik Istent a történelemből, filológiai-történelmi módszerekkel feltárják, hogy a Biblia ugyanolyan történelmileg kialakult ókori irodalmi alkotás, mint például az Iliász – s éppen ezért tartalmazhat történelmi tévedéseket, pontatlanságokat. A történelmi kritika módszereinek tökéletesedése viszont kétségessé teszi a csodás elbeszélések hitelességét; márpedig a csoda a történelmi isteni kinyilatkoztatás hitelesítője. Spinoza, Lessing és Hume egyaránt amellett törnek lándzsát, hogy a csodák és általában a természetfeletti kinyilatkoztatás valóságos megtörténte kétséges, de még ha meg is történtek, akkor sem tehetnek hitelessé semmiféle univerzális vallási tanítást.
E szellemi folyamatok logikus kiteljesedése volt a politikai hatalom transzcendens-tradicionális legitimációjának a megszűnése: az Isten kegyelméből uralkodó király, a születése révén kiváltságos nemesség és a világi hatalmat is gyakorló egyház intézményeinek a megszüntetése, s felváltása olyan politikai intézményekkel, amelyek (elvileg legalábbis) legitimációjukat a szabad és egyenlő polgárok racionális konszenzusából nyerik. A forradalomnak ez a lényege; s ezt az átalakulást az angol és a francia polgári forradalom olyan tökéletesen hajtja végre, hogy lezajlásuk után – sem politikailag, sem filozófiailag – nem lehetséges többé a visszatérés a dolgok „isteni” rendjéhez. Hiszen a Nagy Francia Forradalom után Európa régi rendjét visszaállítani kívánó bécsi kongresszus, és a „Szent Szövetség” csak nevében felelt meg létrehozói egyike, Sándor cár misztikus, katolikus ideológiájának: valójában az új nemzetközi rend nem vallási eszmékre, hanem a legitimitás elvére épült. Az angol polgári forradalom legnagyobb kritikusa (Hobbes) maga is egyfajta társadalmi szerződéselmélettel kívánta alátámasztani az abszolút monarchiát, a francia forradalom nagy ellenfele, Burke pedig szintén nem a „régi rend” isteni eredetére, hanem az elmúlt, a mai és az eljövendő generációkból is álló „örök” nemzeti-hagyományos közösség szerves kontinuitására hivatkozik.)
Természetesen a folyamat a valóságban nem ilyen egyszerű. Ugyanis a forradalmak által lerombolt fejedelmi abszolutizmus, az abszolút monarchia intézménye maga is részben a modernitás, a korai Felvilágosodás terméke: akkor alakult ki, amikor a reformáció és a vallásháborúk (mindenekelőtt a harmincéves háború) után Európának végleg meg kellett békülnie azzal a ténnyel, hogy Isten nem döntötte el protestánsok és katolikusok vitáját: egy nemzetközi hatalmi rendszer és sokszor egyetlen állam keretein belül együtt kell élniük. Azt kell mondanunk, hogy a forradalmak nyomán született modern polgári nemzetállamok lényegi szervezőelve az a deszakralizált politikai közösség, amely részben a jogilag egyenrangú állampolgárok, részben a közös anyanyelvvel, történelem- kulturális gyökerekkel rendelkező emberek közössége.
Ebben a hatalmas eszmei-politikai átalakulásban a zsidóság paradox helyzetbe került; helyzete kétféle értelemben is teljesen más volt, mint a többi népeké. A Felvilágosodás előtti Európában ugyanis a zsidóság nem rendelkezett a többi népekéhez hasonló közös területtel és nyelvvel; habár a gettóban némiautonómiával, saját jogszolgáltatással rendelkezve bizonyos értelemben politikai közösséget alkotott, identitását mégis kizárólag a vallás konstituálta. Nem azt jelenti-e tehát a vallás száműzése a közügyek területéről, hogy ezzel megszűnik a zsidóság identitása is – legalábbis az addigi értelemben? Másfelől a Felvilágosodás előtti világ szakrális-tradicionális legitimációra hivatkozó rendjében a zsidóság egyértelműen elnyomott, diszkriminált csoport volt, s a zsidóságnak ezt a helyzetét a forradalmak, a liberális jogalkotás megszüntette – a zsidóknak tehát üdvözölniük kellett a forradalmat, mint a zsidóság emancipálóját.
|
Lessing |
Létezett egy olyan szellemi álláspont – amely határozottan elutasította a felvilágosodást a maga egészében, a zsidók emancipációjával együtt. Hiszen a zsidó ortodoxia, amely a világi uralkodó látása esetére külön áldás elmondását írja elő a hithű zsidóknak, ugyanúgy elismeri a nemzsidó államhatalom transzcendens legitimitását, ahogyan a kereszténység a maga „minden hatalom Istentől való” elvével a nem keresztény államhatalomét. Így ortodox nézőpontból a keresztény uralkodói hatalom elleni lázadást éppúgy tekinthetjük morális bűnnek, mint a keresztény teológiáéból. Nem beszélve arról, hogy a kereszténység zsidó vallási nézőpontból hamis ugyan, de még mindig helyesebb, mint a forradalmak által hirdetett ateizmus-szekularizmus.
A zsidóemancipáció pedig nem legitimálhatja a forradalmakat. Hiszen az emancipáció azzal, hogy befogadást, s különböző társadalmi előnyöket kínál a zsidóknak, csak aláássa azt a bezárkózást, a kirekesztettségen (is) alapuló gettó-életformát, amely megőrizte addig a zsidóság identitását, megtartotta a zsidóságot annak, ami voltaképpeni hivatása: az egyetlen igaz, Istentől eredő vallás őrzőjének. A magyarországi ortodoxia egyik szellemi vezetője, Lichtenstein Hillél rabbi például kifejezetten jobb állapotnak tartotta a zsidóság számára az emancipáció előtti korszakot, amikor a keresztények kirekesztették és elnyomták a zsidókat.
Ez az álláspont tovább élt a zsidó ortodoxiában, s annak számos képviselőjét nem csak a liberalizmussal, de később a cionizmussal is szembefordította. A zsidók szétszóratása és elnyomatása a száműzetésben Isten akarata, és ezen nem csak a liberális állam nyújtotta emancipáció elfogadásával, hanem a zsidóság ön-emancipációjával (a saját nemzetállam megalkotásával) sem szabad változtatni.
Ámde ez az álláspont a világi műveltséggel rendelkező zsidó értelmiségiek számára általában járhatatlan út volt. A zsidó gondolkodás legtöbb képviselője nem egyszerűen elutasítani, hanem integrálni akarta a felvilágosodást a zsidó identitás új megfogalmazásaiba.
A XIX. század forradalmai és a zsidóság
|
Marx |
A létező jogrend megkérdőjelezése, a „forradalom” eszménye ebben az új világban már azt jelenti, hogy a polgári forradalom alapgondolatát, a jogilag egyenlő állampolgárok racionális konszenzusát mint legitimáló princípiumot vonják kétségbe – de már nem valamilyen transzcendens-tradicionális legitimáló tényező, hanem a „mindenki akaratával” szembeállított rousseaui „általános akarat” nevében. E kritikai álláspont szerint a jogrend a liberális társadalomban – ahol az emberek csak elvileg, jogilag egyenlőek, anyagi és kulturális lehetőségeiket tekintve nem azok, tehát konszenzusuk sem igazán racionális, hanem csak névleges, manipulált konszenzus lehet – csak formális, fiktív egyenlőséget és közösséget teremtett az emberek között. A többségi uralom elve látszólagos. Ezért az „igazi” többségnek, a „népnek” joga van ezt a jogrendet lerombolni – s helyette új, „igazi” közösséget s együttélési formákat teremteni – még akkor is, ha nem sokat tudunk arról, milyenek is lesznek ezek. Ez a marxizmus és az anarchizmus politikafelfogásának alapja. Sokak szerint ennek az új – antiliberális, de demokratikus – forradalomeszménynek zsidó gyökerei vannak: a zsidó messianizmus szekularizált változatát jelenti. Moses Hess például, aki döntő befolyást gyakorolt Marxra, nem is tagadta, hogy ortodox zsidó családja, s az ott elevenen élő messiáshit mély hatást gyakorolt saját kommunizmus-víziójára. Ámde mindenesetre ebben az új forradalmiságban a zsidóságnak mint zsidóságnak nem volt helye. Marx számára a zsidó az individualizált, a versenyen alapuló, a liberális állam formájában csak elidegenült látszatközösséget alkotó emberi létezés, tehát a polgári világ szimbóluma (a polgárosodással a világ „zsidóvá válik”) – s éppen ezért nem is emancipálható igazán, mert nem emancipálhatók az emberek addig a vallás és a vallási különbségek uralma alól, amíg meg nem szűnik az a polgári világ, amelynek elidegenedése szükségképpen vezet a vallási illúziók továbbéléséhez, sőt megerősödéséhez. Nincs annak nyoma Marxnál, hogy a kommunizmusban a zsidó létnek, a zsidó identitásnak bármiféle saját pozitív szerepe lehetne. Csak halála után – amikor fokozatosan kiderült, hogy a marxizmus „ortodox” formájában nem tud mit kezdeni a „nemzeti kérdéssel” – születtek meg a marxizmusnak azok a külön „zsidó” formái: a Bund autonómista ideológiája és Borochov cionista marxizmusa, amelyek megpróbálták a zsidóság sajátos helyét megtalálni a marxizmus világforradalmi perspektíváján belül.
|
Hume
|
Ahogyan nyilvánvalóvá vált, hogy a liberális nemzetállamok megszületése, a zsidóság jogi emancipációja nem jelenti az antiszemitizmus és a kirekesztés megszűnését, sok zsidót vezetett ez a tapasztalat a polgárinál radikálisabb, „igazi” emberi emancipációt hirdető marxizmushoz. De mivel a marxizmusban a zsidóságnak mint zsidóságnak nem volt helye, a nemzeti identitások végső eltűnése pedig, amelyet a marxizmus jövendölt, nem tűnt sem lehetségesnek, sem kívánatosnak – ezért egyesek elkezdték úgy látni: a zsidóság emancipálódásához vezető út nem a liberális nemzetállam lerombolása, hanem csak saját nemzetállamának a megteremtése lehet..
Zsidóság mint modern nemzet: formai nacionalizmus és nemzeti messianizmus
A modern zsidó nacionalizmus álláspontja szerint a zsidóknak közösségként úgy kell átlépniük a modern korba, hogy a vallása – valamint a keresztény rendi társadalom – által megteremtett felemás „vallási-politikai” közösségi státusából kilépve a többi néphez hasonló szekularizált politikai közösséggé válik – amelyben a zsidó vallás az egyén magánügye. Ehhez pedig szükséges, hogy a zsidóság rendelkezzen a politikai lét mindazon kellékeivel, amelyekkel a többi nemzetek: állammal, területtel és saját nyelvvel.
A modern világi zsidó nacionalizmus azonban nem forradalmi ideológia a szó semmilyen értelmében sem – mert nem vonja kétségbe a modern, liberális nemzetállamok legitimitását. A cionisták mindig hangsúlyozták: a cionizmus lojális a „gazdanépek” államaival szemben; nem arra bíztatja a zsidókat, hogy felforgassák ezeknek az államoknak a rendjét (még akkor sem, ha a modern nemzetállamok antiszemitizmusát a cionisták mindig kritizálták; mitöbb, ennek az antiszemitizmusnak a létezése az egyik legfőbb érv volt a cionizmus mellett), hanem arra, hogy hagyják el őket. Másfelől a megalkotandó új országban nem volt olyan legitim politikai közület, amelyet a cionisták támadhattak volna: az oszmán birodalom ugyanis a szó semmilyen modern értelmében nem rendelkezett legitim hatalommal a Szentföld fölött, a palesztinai arabokat pedig a cionisták nem tekintették még népnek sem, még kevésbé nemzetállamot alkotó közösségnek.
|
Herzl
|
De a cionizmusnak csak kevés képviselője (például Jákov Klatzkin, aki álláspontját ezért is nevezte „formai” nacionalizmusnak) gondolta egyértelműen úgy, hogy a zsidóságnak egyszerűen a modern nemzeti lét ugyanazon kellékeit kell megszereznie, mint amellyel a többi nemzetek rendelkeznek. Herzl például egyfelől a nemzeti nyelv feltámasztását megoldhatatlannak gondolta, másfelől pedig úgy vélte: a megalkotandó zsidó állam politikai-társadalmi értelemben valamiféle „mintaállama” kellene, hogy legyen az általa elképzelt „harmadik útnak” a liberalizmus és a szocializmus között. ÁchádHáám szerint a zsidóságnak van egyfajta nemzeti „spirituális lényege” a vallás elvetése után is: ezt a nemzeti lényeget a zsidó próféták – a keresztény etikától különböző – sajátos morális tanítása jelenti, s a zsidó nacionalizmus elsősorban ennek a kulturális értelemben vett nemzeti princípiumnak a feltárása, ápolása és folytatása. Éppen ezért Áchád Háám nem is ragaszkodott a zsidó nemzetállam eszméjéhez: beérte volna egy palesztinai kulturális centrum megteremtésével, amely a galutban élő zsidóságban elevenen tartja a maga kultúráját.
A két világháború között, amikor egyfelől a Balfour-deklarációval, másfelől a palesztinai országépítés megindulásával, a viszonylag jelentős létszámú palesztinai zsidó közösség létrejöttével a cionista álom lényegesen közelebb került a megvalósuláshoz, természetesen ezek a viták már konkrétabb formát öltöttek. Martin Buber például a maga vallásos egzisztencializmusát kapcsolta össze a cionizmussal: felfogásában a zsidók feladata az, hogy Palesztinában az ő vallásos-szocialista „megváltás”-gondolatát valósítsák meg az arab néppel szoros szövetségben, kétnemzetiségű államban. Az ortodoxok oldaláról mindenekelőtt A. I. Kook teológiája fogalmazta meg a cionizmus „vallásos” jelentését: a modern világban a megváltás előkészítői, az emberiség Isten irányította spirituális evolúciójának úttörői szerinte a vallástalan cionisták. A cionizmus „hivatalos” ortodox irányzata, a Mizrahi nem volt ilyen toleráns: szerintük a cionizmus akkor és csak akkor létjogosult, ha együttjár a vallásossághoz való visszatéréssel, ha Izraelben ortodox, vallásos állam épül. A cionista marxizmus és a Hasomér Hacair nem marxista, hanem romantikus-etikai alapú szocializmusa, mivel az országépítésben döntő szerepet játszott a kibuc- és szakszervezeti mozgalom, amely szembekerült a Palesztinába települő zsidó burzsoáziával, az adott történelmi szituációban szintén nem állíthatta azt, hogy „előbb” fel kell építeni Palesztinában a zsidó kapitalista nemzetállamot, és „azután” majd valamikor felváltani a szocializmussal – hanem a szocializmus és a „harmadik út” (a szakszervezetek döntő hatalmával, a munkásönigazgatással, a szövetkezeti tulajdon különböző formáival kombinált vegyesgazdaság) különböző formáival való „kísérletezés” felé kellett fordulnia.
Ennek a sokféle, sokirányú zsidó identitáskeresésnek végül is a Holokauszt és Izrael Állam tényleges létrejötte vetett véget. A Holokauszt végleg bebizonyította, hogy a zsidóságnak szüksége van önálló, a zsidó nép érdekeit jogi és katonai eszközökkel érvényesíteni tudó nemzetállamra – s ez a nemzetállam az adott nemzetközi rendben, a maga rendkívül nehéz körülményei között (amikor élethalálharcot folytat a sokszoros túlerőben lévő arabokkal, és rászorul a nagyhatalmak – mindenekelőtt az USA – támogatására) nem lehet alapvetően „más”, mint az összes többi nemzetállam. A vallásosak kénytelenek voltak elfogadni, hogy – bár Izraelben nincs elválasztva az állam az egyháztól – Izrael mégsem vallási, hanem világi állam, az izraeli szocializmus pedig – a világ többi szociáldemokrata mozgalmához hasonlóan – fokozatosan reformista szociáldemokráciává szelídült. Napjainkban Izrael a jelenlegi – az USA által uralt – világrend megőrzésében, a szegénységben élő harmadik világ antimodernizációs és nyugatellenes indulatainak fékentartásában érdekelt, tehát egyértelműen „konzervatív” hatalom.
Címkék:2009-03