Szombat előfizetés 2017

Szántó T. Gábor: Moszkvai napló

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

„Tovaris ucsityelnyica, ja dakladivaju vam, sto szasztav gruppi voszemnadszaty ucsenyikov, nyikto nye atszusztvujet.” – rémlik fel bennem a középiskolai oroszórák maradványa, ahogy Moszkvában sétálunk. Sajnos, többre nem emlékszem, erős ellenállás élt bennem a kötelező orosztanulással szemben. Könyvbemutatóra érkeztünk…

 

05_lagermikulás.jpg 

A magyar kiadás borítója 

Hazudnék, ha azt mondanám, Oroszország földjére lépve nincs bennem félelem. Életem első huszonhárom éve, s ebből vagy tíz már tudatosan, úgy telt, hogy tisztában voltam vele: diktatúrában élek. 

Míg az előző magyar zsidó nemzedék számos tagja bizonyos hálát és lojalitást érzett a „Szovjetunióval” kapcsolatban, hiszen az életüket mentették meg, én már nemcsak a lágerek és a pesti gettó felszabadítóit, kevés életben maradt rokonom megmentőjét, hanem a megszállókat, az elnyomókat is láttam bennük, és ennek megfelelő ellenszenvvel viseltettem a kommunista rendszer és az orosz birodalom iránt. Tagadhatatlan: ez az élmény oroszellenes előítéleteket is okozott, noha tudtam, hogy az ország népe maga is áldozata részben a diktatúrának, ezért szolidaritást is éreztem egyszersmind velük.
A Magyar Intézet orosz munkatársa, aki a reptérről az Intézetig fuvaroz, dicséri a könyvem, nekem meg hízik a májam. Lev Jasinról, a nagy szovjet futballkapusról mesél, akivel az 1957-es Népstadionbeli magyar-szovjet focimeccsről beszélgetett egyszer. A magyar közönség sokezres tábora lelkesen hajrázott, jelképes revánsra szomjazva a forradalom leverése miatt. Az oroszok fenyegetőnek érezték a légkört, és a hajrá kifejezést brutális anyázásnak vélték. Félelmük azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy 1:0-ra legyőzzék a magyarokat, ha igaz.

A Moszkvai Írók Háza mellett haladunk el, Bulgakov Mester és Margaritája idéződik fel bennem, melegség önt el. Ez is Oroszország, meg Csehov, meg Dosztojevszkij, meg Babel, meg a Taganka, meg a Művész Színház. Le kell küzdenem az előítéleteimet, sulykolom magamba, hisz nem is ismerem ezt az országot.

russia_01_lenin__039_s_mausoleum__1980.jpg 

A Lenin Mauzóleum bejárata

 

A Kreml felé indulunk késő este. Hatalmas erődítmény, cárok és kommunista pártfőtitkárok egykori lakhelye. Ma az elnöki palota székhelye, saroktornyain a vörös csillaggal.
Az oroszok számára nem idegen megszállók voltak a kommunisták, mint Közép-Kelet-Európa népeinek, habár itt hamarabb létesültek koncentrációs táborok, hamarabb kezdődtek a tömeggyilkosságok, mint a náci Németországban. Erről a nyugati baloldal, és a zsidók egy része hajlamos megfeledkezni. Az 1917-es forradalmat követő rendszer Oroszországban bizonyára sokaknak jelentett könnyebb, méltóbb életet. A cári birodalom utáni lenini s különösképpen a sztálini éra, vétkei ellenére talán nem ugyanazt jelenti az oroszok nagy része számára, mint a világ többi része számára, hiszen nemzeti történelmük, modernizációjuk része is, bár mérhetetlen áldozatokkal járt. Nem tudnak, vagy talán nem is akarnak szabadulni tőle, ellentétben a megszállt, magukhoz csatolt és elnyomott országokkal. Mindazonáltal ma már illetlenség összekeverni az oroszokat és a kommunista rendszert. A hivatalos Oroszország reflexeiben nyilván ott a múlt, s ez a külvilág régi és mai ellenszenvére adott válasz is. Így kompenzálják a dezorientáltságot, hiszen gazdasági sikerei és katonai ereje ellenére, Oroszország világhatalmi szerepe nem a régi, noha vezető politikusai ismét nagyhatalmi terveket dédelgetnek.
Még most, e sorok írásakor is az merül fel bennem, hogy bajom eshet, hasonlóan azokhoz, akiket írásaik miatt évtizedeken át bebörtönöztek vagy kivégeztek. Politikai paranoia.

Moszkva mindezek ellenére dinamikusan fejlődő világváros, magas árakkal, nyugati kocsikkal, több mint tízmillió lakossal, rohamosan növekvő jövedelmekkel, és rohamosan növekvő ollóval az egyes rétegek között.
     

*

 

Ljubljanka

Nincs emléktábla, sarló-kalapács
díszeleg körben ma is a falakon.
Zárt kapuk, a földszinti ablakokon rácsok,
kocsik csak a hátsó bejáraton.

Szürkeség, cinizmus. Szemben ’57 óta
egy gyermekjáték áruház.
Mintha a környék feszengve
erőltetne magára színes álruhát.

De az imbolygó lelkek ma is sorban állnak,
mint álltak hetven éve idestova
kendőbe burkolt asszonyok, aggastyánok,
s az árnyak közt feltűnik Ahmatova.

„Ezt írja meg! Mindent, amit látott”,
suttogja neki egy asszony, könyörögve.
A sor a ház mellett kígyózott,
moraja beivódott a kövekbe,

mintha hallhatnák, akikhez szólnak,
mintha áthatolhatna a betonon a hang,
imák és sóhajok, vajon él-e még,
akit fogva tart a pincebörtön, alant.

Emléktábla sincs. Pár megállóra
még áll a mauzóleum s az utódok sírkertje,
de a Ljubljanka kövei közül némán
morajlik Ahmatova Rekviemje.

Elhajtott a kegyelet a Ljubljankára, és feldühített, hogy nincs egyetlen emléktábla sem az egykori Cseka/NKVD, a későbbi KGB, s a mai Nemzetbiztonsági Hivatal épületén, ahol a sztálini időkben törvénytelen vádakkal foglyul ejtve ezreket kínoztak/öltek meg, vagy küldtek a halálba. Van viszont egy dombormű a hatalmas épület elülső falán Jurij Andropovról, a ház egykori neves munkatársáról, aki a testület tagjai közül a legtöbbre vitte: az SZKP főtitkára lett. Utóbb egy kávéházban írom a fenti verset. Az alant kifejezéssel nem vagyok elégedett.

A Kreml hagymakupolás templomai: az Arhangelszkij és az Uszpenszkij székesegyház többemeletes ikonosztázát megtekintve, a borzongató és megindító kórus pravoszláv énekét meghallgatva a Vörös térre sétáltunk, a Lenin mauzóleumhoz. Kínos protokoll közepette lehet bejutni ma is a sírhoz, katonák vezényelnek, hogy vegyem le a sapkám, és lepisszegnek, hogy némán vonuljunk lefelé a ravatalhoz, amin az 1924-ben meghalt politikus testének maradványai fekszenek. Az interneten keringő információk szerint grammok lehetnek már csupán az egykori főtitkár földi maradványaiból, bonyolult kémiai eljárással konzerválják, s őrzik látványosságként.

Ahogy az egykori uralkodók és főpapok sírjai templomokban vannak, úgy tárolják a kommunista uralkodók maradványait a Vörös téri mauzóleumban és az építmény mögötti díszsírhelyeken. A mauzóleum karzatáról fél évszázadon át integettek az diktátorok az előttük elvonuló vagy odavezényelt tömegeknek. A bizánci gondolkodás, a „cezaropapizmus” kultusza, az állami és vallási hatalom összefonódásának szellemi öröksége kínosan nyomon követhető a kommunista uralkodók hatalomgyakorlásában, ünneplési és temetkezési szokásain. Ahogy az ikonokat a pravoszláv szellem nem csupán a szentek képmásának, hanem közvetlen megtestesülésének tekinti, úgy kell néznünk a kommunizmus szellemét megtestesítő, agyonkonzervált testre. Bár életében tiltakozott a kultusz ellen, s özvegye is a bebalzsamozás, és a test közszemlére helyezése miatt, máig jelkép a vörösmárvány építmény és lakója.

03_Kreml-Mauer_Moskwa_a.jpg 

Sugárút a Kreml felé

 Tiltakozik bennem valami a látvány ellen, mely megborzongat, riaszt és félelmet kelt. Zsidó vallási tilalmak? A zárt koporsóban való temetés szokása? Az élő haláltól való viszolygása? Nem tudom, mindenesetre órákig kísért a nyugtalanító látványosság.Bizonyára jobban kellene ismerni az orosz lelket, és nagyobb empátiával viszonyulni az orosz történelemhez, hogy az ember megértse a személyi kultusz e kései maradványát, én azonban kínosnak látom, hogy az áldozatokra a tett helyszínén, a Ljubljankán nem emlékeztet semmi – habár másutt állítólag vannak emlékművek –, míg a politikai felelősök – köztük Sztálin – sírjai és mellszobrai a mauzóleum mögött sorakoznak, vörös márvány talapzaton, bronzba öntve, művirágokkal, sőt a Generalisszimusz kövén valódi virág jelzi a mai megbecsülést. Értem, hogy a történelmi múlt, a nemzeti folytonosság, a Honvédő háború emléke mély lojalitást eredményez az oroszok körében vezetőik iránt, és a külvilág ellenséges érzései közepette összezárnak, de alig hiszem, hogy e magatartás morálisan igazolható a kommunista diktatúra áldozataival szemben. Kívánkozik a példa: hogy néznének ki Berlin közintézményein a horogkeresztek? (Utóbb halljuk a hírt: Ukrajnában év végéig nyolc Lenin szobrot bontanak le. Mégis megkezdődik a múlt eltakarítása? Vagy ez csupán az oroszellenesség kifejeződése?)

01_gum aruhaz felujitva kvül.jpg 

A felújított Gum

A mauzóleummal szemben a Gum áruház, megannyi legendás vicc tárgya. Ma a Gum a leghíresebb nemzetközi divatcégek méregdrága szalonjainak ad helyet, és általam soha nem látott, vagy százötven méter hosszú, elképesztő gazdagságú élelmiszerboltjának különlegességeit kínálja vaskos áron. A kommunista világforradalommal szemben győzött a világkapitalizmus. A nagyon is eleven globális tőke moszkvai szimbóluma néz tragikomikusan farkasszemet a halott kommunista vezetők emlékművével.

A Puskin múzeumban impresszionistákat bámulunk, Van Gogh Arles-i Eső után c. képének tucatnyi zöldje, és egy szőlőkapálókat ábrázoló, meleg színeket halmozó délutáni festménye lenyűgöz.
Heringet és lazackaviárt vacsorázunk, rozskenyérrel, válogatott orosz „konfektiket” (bonbonokat) desszertként. Egy színésszel van találkozónk, ő olvas majd fel a bemutatón könyvemből.

*

Délelőtt a Gorkij házban. Szecesszióban tobzódó épület, egy bankár hajdani tulajdona, amit Sztálin ’31-ben kiutaltatott a propagandistaként felhasznált írónak, akit aztán később, egyes vélemények szerint, meggyilkoltatott. Burjánzó mintázatú márványlépcső, hatalmas, bőrbútorral berendezett szalon és dolgozószoba, az előszobában padok, ahol az íróhoz érkezők várakozhattak.
A Balsaja Bronnaja utcai kis zsinagóga homlokzata előtt és fölött öt emeletnyi modern üvegfal. Többszintes komplexumot hozott itt létre szponzorok segítségével az oroszországi Chabad. 

A könyvesbolt vezetőjével beszélgetünk, tőle halljuk a zsinagóga rabbijának kissé mitizáltnak ható történetét. A rabbi édesanyja hatvan éve, Leningrádban szülte meg fiát. Megszökött a kórházból, ahol, ha zsidó nők szültek, bent tartották őket kilenc-tíz napig, hogy ne metéltethessék körül időben fiaikat. Ezt a fiút mindenesetre körülmetélték, de később, évtizedeken át nem foglalkozott zsidóságával, mérnök lett, egyetemen tanított. A rendszerváltás után külföldre ment, ott tért vissza a valláshoz, és Chabad rabbiként ma ő vezeti a közösséget. Fiát is ciceszben, sapkában látjuk apja mellett.
Reggel-este három minjan van, mondja már a rabbi, harmincöt bócher tanul a jesivában, saját kóser vendéglőjük és boltjuk van. A könyvesbolt polcain látom, többek között Steinzaltz közkedvelt, modern szerkezetű talmudkiadása is megjelent oroszul, bőséges, a hazaival összehasonlíthatatlan a kommentárirodalom, emellett történelmi könyveket és regényeket is tartanak – elégedetten pillantom meg kötetem. A Text Kiadó zsidó próza sorozatában, Singer, Malamud, Aharon Appelfeld, Meir Shalev és más amerikai és izraeli szerzők mellett, Kertész Imre és Pap Károly után a harmadik magyarról fordított kötet az enyém. Amikor a rabbi hírét veszi a boltostól könyvemnek, s hogy egy zsidó lapot szerkesztek, kezembe nyom egy dvd-t, amit az oroszországi zsidóságról készített. Kérdem, mi a tapasztalata a zsidók érdeklődéséről a vallás és a zsidó kultúra iránt. Az egymillió zsidó töredékét érdekli csak a közösség és a kultúra, mondja tárgyilagosan. Még rákérdeznék a zsidókkal kapcsolatos ellenérzésekre, de erre csak annyit mond: ahol zsidók élnek, mindenütt van antiszemitizmus. Mikor távozik, a boltos hölgy elmeséli, hogy a zsinagóga keleti falán, melyet a Kótelre emlékeztető, nagy fehér kőtömbök díszítenek, volt egy rejtekajtó, amit a pogromok elől menekülők használtak száz éve. Néhány éve a világsajtót is bejárta a hír: késsel támadt egy merénylő a zsinagóga egyik látogatójára. Hosszú börtönbüntetést kapott.
A Chabad elterjedt és jelentős befolyással bír Oroszországban és Ukrajnában, ahova az elmúlt évtizedben „hazatértek” kiküldöttjei, hiszen maga a mozgalom is innen indult, ezért talán könnyebben is illeszkednek a zsidó szcénába.

*

 

oscar rabin festménye.jpg 

Oscar Rabin festménye

Délután a Tretyakov modern gyűjteményét nézzük meg, de egy időszaki kiállítás kelti fel leginkább a figyelmünket: Oscar Rabin kortárs festő életmű tárlata. A korai avantgárd hatását érezni a képekbe komponált újságokon, a csendéleteken (ahol például egy halat csavarnak újságpapírba). Feltűnik egy-egy szalagcím, csakhogy itt minden kommunista bornírtság idézőjelbe kerül. A festő a hetvenes évektől egyre többször festi rá személyi igazolványát a képekre, melyben ott díszeleg a nemzetiségi rubrikában: jevrej (zsidó), s egy helyen a halál helyét is feltünteti: remélhetőleg Izrael. Újra és újra a személyi igazolvány áll a festmények centrumában, és Párizsba költözése után, immár az új okmány képe is a régi mellé kerül. A hontalanság, a diaszpóra sajátos lenyomatát látjuk, és a tárlatról kijőve, könyvbemutatómra indulva világossá válik számomra: a töredezett identitás újra és újra szükségessé teszi, hogy beszéljenek róla, mert e beszéd maga konstituálja a töredékek között az összefüggést, helyettesíti a teljességet, ami a valóságban alig jöhet létre. Mások, hasonló vonatkozású műve mélyen érint: kérdésfelvetésükben a magam kérdéseire kapok – ha választ nem is – de párhuzamos kérdéseket. A modern zsidó identitás inkább a kérdések kultúrája, nem a válaszoké.

Ezt el is mondom a Magyar Intézetben a bemutatón, amelyen fordítóm, Jurij Guszev tolmácsol. Kiadóm, a Text, az első oroszországi független könyvkiadó volt 1988-ban. Igazgatója, Olgerd Libkin moderálja a beszélgetést a mintegy ötven fős közönség előtt. A Lechaim című lap munkatársa, Yakov Ratner, egy haszid fiatalember, rögtönzött elemzést ad könyvemről. A kiadó által megjelentetett három magyar zsidó író három nemzedékének sajátos élményanyagára, és a Lágermikulás egy ironikus szövegére hívja fel a figyelmet. A Kérem engedjék előre a holocaust túlélőket! című elbeszélés leképezi a közép-európai zsidó valóságot. Már nincs igazán zsidó élet, mondja, legfeljebb emlékek, mint például a krakkói zsidó fesztivál, vagy a prágai zsidó emlékművek. (Hallgatva őt, s később belepillantva a folyóiratba, mely harminc-negyvenezer példányban jelenik meg havonta, az a benyomásom, hogy itt nem különül el oly élesen a vallásos és szekuláris zsidó kultúra, mint Magyarországon.)

Libkin úr kérdez, majd a közönségé a szó, ők is kérdeznek, kommentálnak. Jiddisül beszélő hölgy nyomja a kezembe az est után hosszú ajánlással orosz verseskötetét, amit Chagall rajzok illusztrálnak. Lassú jiddis mondatokban beszél hozzám, egy-egy részletét érteni vélem. Egy magyarul törve beszélő hölgy kap el, s ellentmond annak a véleményemnek, hogy a vallásos zsidóság marad csak fent hosszútávon. Ő ukrán, mondja, nem magyar, de emlékszik, sokféle nemzetiség élt együtt a városukban. A diktatúra idején egymás ünnepeire is meghívták egymást, nyitottak voltak, és a zsidók is megőrizték hagyományukat (még ha nem is voltak nagyon vallásosak – következtetek az általa mondottakból).

Nagy István, az intézet igazgatója fontos kommentárt fűz beszélgetésünkhöz: egy erdélyi magyarral alkalmasint könnyebben érteti meg magát egy magyarországi zsidó, mint egy többségivel. Arra jutunk végül, hogy a globalizáció korában mindenkit utolér a töredezett identitás élménye, tehát maga a diaszpóra élménye globalizálódik.

*

 

moscowchoralsynagoguemb.jpg 

A Choral zsinagóga 

A Choral, a moszkvai nagyzsinagóga a város szívében, egy hangulatos, lejtős mellékutcában található. Amikor Golda Meir Izraelből idelátogatott és beszédet tartott a zsinagógában, az utcán is tolongott a tömeg, a hatóságok pedig tehetetlenül dühöngtek a szolidaritási demonstráció miatt.

Délben lépünk a zsinagógába, s három sarkában látunk csoportosulást. Ironikusan hangozhat, de meglepő egy zsinagógában imádkozáson, kidduson kívül zsidókat látni. Márpedig itt az egyik sarokban fiatalok és középkorúak tanulnak egy idős, hosszú ősz szakállú rabbival, a másik sarokban fiatalabb tanítóval szemben nyugdíjas korúak ülnek a padokban egy tábla előtt, a harmadik sarokban pedig íróasztal mögött szemüveges, öltönyös úr hivatalos ügyeket intéz, ügyfeleket fogad.

Mint megtudjuk, egyszerre látjuk a felnőttoktatás, a heti kétszeri nyugdíjas klub programját és a hitközségi adminisztráció egy részét. Az öltönyös úr szívesen fogadja itt klienseit, mert szereti, ha élet és duruzsolás veszi körül. Mi tagadás, megindító látni, hogy a zsinagóga valódi közösségi élet színtere. S mintha ebben a párhuzamosságban és egyidejűségben testesülne meg valami a zsidóság lényegéből, amit odahaza kevéssé tapasztaltam. Lenne ebben valami keleties, szemben a mi nyugati individualizmusunkkal és a közösségtől való elidegenedettségünkkel? „Itt nem volt holokauszt”, mondja A. „Itt a diktatúra mintha összepréselte volna a közösséget, nem úgy, mint a soá, ami ezer darabra törte.”

 

tanulás a moszkvai jesivában web.jpg 

Tanulócsoport a moszkvai zsinagógában

Valóban: nem érzem a hidegséget, a közösségtől elkülönülő rideg adminisztrációt. Nem érzem a türelmetlenséget, a sietséget, az idegességet, a cinizmust. Mintha odahaza a vészkorszak valóban szétzilálta volna a természetes szolidaritást, bizalmat, emberi közelséget. Azután minden mindegy, semmi nem lehet ugyanaz. S ha minden mindegy, miért ne lenne cinizmus, közöny és hidegség? Súlyos felelősség terheli azokat, akik 1990 óta nem tettek e métely ellen, és eltűrték, hogy ez a szellem uralkodjon a Síp utcában, sőt belőlük árad ez a szellem.
Itt úgy lépnek hozzánk, betévedő idegenekhez, ahogy az ember elképzeli, hogy fogadni kell a vándort. Kérdezünk, és felelnek a kérdéseinkre. Kevés a helyük, de az épületben még egy grúz és egy kaukázusi közösségnek is van imaháza, nincs viszont más közösségi tér. Az askenázi közösség rabbija, Adolf Sájevics Pesten végzett a Rabbiképzőben. Ott jártunkkor is épp Pesten időzött. Nyolcszázezer zsidó él ma Oroszországban a statisztika szerint, de csak néhány ezer a vallásgyakorló. Az askenázi közösség hagyományosabban épül fel, a Chabad modern dinamizmusával közösségi központot teremt: számítógépterem, közösségi programok, komoly amerikai támogatók és erős kapcsolatok az orosz államiadminisztrációval. A zsinagóga mellett épül az új helyiség, ott lesz a kólél, a felnőtt-oktatás. Az időseknek szociális célból is szerveznek tanulást, tartalmat és formát adva az együttlétnek. Van antiszemitizmus, szkinhedek is, utcai demonstrációk is, és mindezt eltűrik a rend fenntartói, panaszkodik kérdésünkre beszélgetőtársunk. Amikor válaszai után jelzi, hogy szívesen fogadnak adományokat, természetesnek érezzük, hogy adjunk. Mindez emberibb és közvetlenebb, mint az otthoni úzus, hogy a zsinagógalátogatást kiszervezik egy hitközségen kívüli cégnek, s a kapuban előbb kérik a pénzt, csak utána mutatják meg az üres zsinagógát. Emberibb még akkor is, ha itt talán az adománygyűjtés célját is szolgálja egy létező közösség felmutatása. 

Egy újságíróval beszélgetünk később, s a miénkkel egybevágó tapasztalatot oszt meg velünk. Igaz, ő az egész moszkvai társadalomra utal, s a nyolcvanas éveket sírja vissza, amikor a diktatúrával szemben virágzott a társadalmi szolidaritás, rendezők, színészek lakásán egymást érték a házibulik, segítették egymást az emberek, igazi közösségek jöttek létre. Ma ez megszűnt, panaszolja, mindenki fut a pénz után, és szórakozóhelyekre jár. Mintha a korábban elnyomott kreativitás a gazdaságban és az üzletben kamatozna, és a fiatalok figyelme is inkább erre irányulna, próbálom magamnak megmagyarázni a jelenséget. Moszkva persze nem Oroszország, hanem kivételes helyzetű központ, tudjuk ezt már a 19. századi orosz realistáktól.

*

Szántó T Gábor moszkvai könyvbemutatóján_web.JPG 

Szántó T. Gábor a moszkvai könyvbemutatón

Tiszteletünket tesszük a könyvfesztiválon, fotózkodom a standon, háttérben és kezemben a könyvemmel, azután távozunk. Két emlékkiállítást nézünk még meg a Szadovaja utcában: Csehovét és Bulgakovét. Puritán ház az előbbié, kevés eredeti berendezéssel, de néhány borzongatóan eredeti (és nagyon megdolgozott) kézirattal és korrektúrával. Az utóbbi inkább bohémtanya (Bulgakov igazából néhány házzal arrébb lakott), ám nagyon is élő kulturális centrum, ahol cári egyenruhába öltözött színészek járkálnak és játszanak a közönséggel is. Egy kalitkában galamb, és egy macska is lakik itt, akit a Mester és Margarita nyomán Behemótnak hívnak. Festménykeretbe foglalt plazmatévéken pergő régi Bulgakov előadások és filmek. Az irodalmi kávéházban lassan elkezdődik az előadás.
Amikor hazaérünk, Pestre, olvasom az áldozatok ügyvédjének közlésén alapuló MTI hírt: a moszkvai városi bíróság ismét elutasította a Katynban kivégzett lengyel tisztek és katonák – mintegy 20.000 áldozat – rehabilitációját. A döntés helybenhagyta a korábbi határozatot. „2006-ban az orosz legfelsőbb katonai ügyészség úgy ítélte meg, hogy az agyonlőtt lengyel hadifoglyok nem tekinthetők a politikai represszió áldozatainak, mert már nem állnak rendelkezésre dokumentumok arról, hogy miért vonták felelősségre őket, így nem vonatkoztatható rájuk a rehabilitálási törvény. A rehabilitációt elutasító későbbi ítéletek arra is hivatkoztak, hogy nem azonosították az áldozatokat s az elkövetők sem ismertek”.
 

Címkék:2009-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Lamm Dávid trió a Sirályban

A 2007-ben alakult zenekar repertoárját javarészét saját számok alkotják, egy-két klasszikus, mint például Bill Frisell, John Coltrane földolgozás közbeiktatásával.  

Konzervatív konferencia

20 évvel a rendszerváltás után - A magyar konzervativizmus teljesítménye és értékelése. Konferencia a Prohászka Műhely Szakkollégium szervezésében 2009. április...

Close