Szombat előfizetés 2017

Menni vagy nem menni?

Írta: Várnai Pál - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

VÁRNAI PÁL

Menni vagy nem menni?

Egy magyar zsidó fiatalember dilemmái 1956-ban

Egyéves külföldi tartózkodás után, 1945-ben, szerencsésen hazatér­tem a deportálásból. Hozzáte­szem, az életben maradásra ak­kor egy gyereknek nem volt sok esélye, kivéve, ha budapesti volt, vagy ha azon kevesek közé tartozott (mint jómagam), akiket Ausztriába (majd Bergen Belsenbe) vetett a sors. Ehhez azért még az is kellett, hogy a Vörös Hadsereg idejében érkezzen meg Theresienstadtba (Terezin). Merthogy számomra ez élet­mentés, felszabadítás volt, bár­mennyire is nem tetszik ez né­hány hazai tollforgatónak.

A túlélők nagy része hálát érzett a felszabadítók és helyi képviselőik iránt. Közülük számosán, így csalá­domból is beléptek a kommunista pártba. Némelyikük ebbeli szolidaritá­sát aztán a párt úgy viszonozta, hogy mint osztályidegeneket, kizsákmányolókat kizárta őket sorai közül. Mások, főleg a fiatalok, kivándoroltak Izrael­be, amíg lehetett. Akik itt maradtak, igyekeztek beilleszkedni. Talán ter­mészetes hajlandóságaink okán, vagy mert az új rendszertől szebb, igazsá­gosabb jövőt reméltünk, közülünk a középiskolában többen valamiféle – nemritkán politikai természetű – funk­ciót vállaltak. Engem is több tisztség­re megválasztottak vagy kijelöltek a DISZ-ben (Demokratikus Ifjúsági Szövetség). Azt hiszem, volt bennem valamiféle „szószólói” adottság. Ha­mar bebizonyosodott azonban, hogy nem vagyok vezető típus. Igaz, követő sem. Viszont nem voltam híján annak a lelkesedésnek, amely a háborút követő újjáépítés során sok mindenkit magával ragadott. Egyetlen olyan eset volt csak (bár ez is sok!), amire máig is szégyenkezve gondolok vissza, amikor egy idősebb barát befolyása alatt úgy szavaztam, hogy abból, bár közvetve, kára származott valakinek.

A továbbtanulásnál akkor a tanul­mányi eredmény mellett még igen so­kat nyomott a latban a szociális szár­mazás. Jó tanuló voltam, s mivel apám a nácizmus áldozatának számított, könnyen felvettek az akkori Egyetemi Orosz (majd rövidesen Lenin) Intézet­be, ahova műfordító szakra jelentkez­tem. Az itteni légkör cinikussá tett és végleg kiábrándított az akkori politi­kai rendszerből.

Az intézetben számomra ismeretlen „vonalas” szellem vett körül. Termé­szetesen mindenkit elvtársaztak – bár ez abban az időben általános volt meg kellett gondolni, hogy kinek mit mondunk, nehogy szavaink túlbuzgó fülekbe jussanak. A tanárok ortodox marxista szelleme, a szovjet tanárok jelenléte, no meg egyes diákok „éber­sége” arra késztetett (az igazság kedvéért azért meg kell mondani, hogy tá­volról sem volt mindenki megfertőzve az uralkodó ideológiától), hogy egyre jobban elzárkózzam. Mit tesz isten: „reakciós” lettem (kanadai emigráci­óm során egy volt Lenin-intézeti okta­tó mesélte, hogy nagyon rossz volt a káderlapom), ami nem kerülte el egy orosz emigráns tanárnőm figyelmét. Egy ízben félrevont és megjegyezte, hogy nekem – gondolom, felekezeti származásom okán – hálásnak kellene lennem. Bár a tanárnő jóindulatú fi­gyelmeztetése nem ért fel egy fegyel­mivel, mindenesetre további óvatos­ságra intett. Azokra az évekre, de még inkább az intézetre volt jellemző egy csoporttársam komikus esete. Puská­zott a szerencsétlen, mire behívták és a következőt kérdezték tőle: „Elv­társnő, hogy tehetett ilyet, három hó­nappal a pártkongresszus után?!”

Nemcsak az óráim, de az előadása­im is az intézet épületében voltak, és ráadásul az ottani diákszállóban is lak­tam, s eléggé el voltam zárva a külvi­lág problémáitól. Ezt különösen akkor vettem észre, amikor rokonokat, is­merősöket látogattam, ahol egészen mások voltak, más volt a beszédstílus, a témák, a szemlélet, mint az intézet­ben. Mintha egy más világban talál­tam volna magamat. Például a kitele­pítésekről is csak Budapesten hallot­tam először, Kiskunhalason, szülővá­rosomban erről mit sem tudtam. Ak­koriban ez kényes téma volt, amiről csak suttogva beszéltek, hiszen már egy viccért is elvitte az embereket az ÁVO. S akkor jött 1956, Rajk újrate­metése, az írók szervezkedése, a Petőfi-kör, előadások, nagygyűlések. Hihetetlen izgalom volt a levegőben – akkor valóban puskaporos volt, de ezt is elég későn vettem észre. Hiszen a Lenin Intézet odvas falai közé nem sok hír szivárgott be. (Az intézet híre olyan rossz volt a városban, hogy a hallgatók közül nem kevesen letagad­ták, hova is járnak.) Az akkor zajló eseményekből, nagygyűlésekről ket­tőre világosan emlékszem. Az egyi­ken az újságíró Fekete Sándor jelen­tette be nagy üdvrivalgás közepette: „Szövetségesek akarunk lenni, nem leigázott szegény rokonok.” A mási­kon Tildy Zoltán, a köztársaság hábo­rú utáni elnöke szólalt fel, aki többek között arról beszélt, hogy a kollektivizálás idején egy faluban a parasztok azt mondták neki: „Végünk van, ter­melőszövetkezeti község lettünk.” Az efféle megszólalások abban az időben gyújtólángként hatottak s felértek egy forradalommal. Radikálisan megvál­tozott a sajtó is. Az emberek az Irodal­mi Újságot és a Boldizsár Iván szer­kesztette Hétfői Híreket egymás ke­zéből kapkodták ki. A rádió is mea culpázott („hazudtunk nappal, hazud­tunk éjjel, hazudtunk minden hullám­hosszon”). Elszoktunk az igazságtól, az igazmondástól s most égett a sze­münk, izzott a lelkünk, forrt az agyunk.

Ezek a váratlan események mintegy zárójelbe tették mindazt, amivel ez idáig foglalatoskodtam: személyes jövőm tervezését. Arról álmodoztam, hogy az egyetem befejezése után vala­miképpen megpróbálok Budapesten gyökeret verni, ami akkoriban egy szegényes körülmények között élő és kevés kapcsolattal rendelkező vidéki fiatal számára nagyon nehéz volt. Azért próbálkoztam. Egy versfordítá­somat elfogadta egy folyóirat. Nyelvtanfolyamra iratkoztam be az Olasz Intézetbe. (Korábban nyugati intéz­mény vagy külképviselet közelébe se mertem menni). Október 23-án lelke­sen csatlakoztam a felvonulókhoz, a boldog, önfeledt, elszánt sokasághoz. Azt hiszem, hogy a Bem téren gyülekeztünk. Elég ártatlanul indult: szoli­daritás a lengyel eseményekkel. Mel­lettem egy csoporttársnőm lépkedett, aki egy idő múlva otthagyott, hogy Gerő Ernő csemetéit korrepetálja. (Az illető később egy prominens MSZMP-vezető felesége lett.) Kart karba öltve mentünk, énekelve, jelszavakat kia­bálva: „Minden ország katonája men­jen saját hazájába.” Az ablakok, erké­lyek dugig voltak emberekkel, úgy éreztük, hogy velünk az ország. Átmentünk a hídon, majd a parlament előtt kötöttünk ki. Addigra már besö­tétedett, mindegyikünk kezében gyer­tya vagy fáklya égett. A tömeg unszo­lására kijött Nagy Imre, elvtársaknak szólította a tömeget, amit az hevesen elutasított. Hazamentem. Később hal­lottuk, hogy a rádiónál lövöldöznek. Pár napig alig léptem ki a Szabadság téri épületből (ma az MTV székháza), ahol laktam, s csak a rádióból értesül­tem az egymást követő eseményekről. Izgultunk és reménykedtünk, már aki. A Lenin Intézet szovjetek és volt kommunista emigránsok irányítása alatt állt. Egy ízben tanúja voltam a köpönyegforgatás szép példájának, amint egy pártbizottsági tag fennhan­gon magyarázta, hogy ő ugyan azt se tudja ki az a Rákosi meg a Gerő. De október 25-én az utcán találtam ma­gam, amikor éppen szovjet tankok vo­nultak a Parlament irányába, rajtuk zászlókkal magyar forradalmárok. Különös látvány volt. Én valamit megneszelhettem, mert bementem az intézet büféjébe, hogy megigyak egy kisüveg bambit (akkoriban divatos ál- narancsszörp). Így megúsztam a máig sem tisztázott Kossuth téri vérengzést.

Amikor Nagy Imre miniszterelnök bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, akkor jutott először az eszembe, hogy innen el kell menni. Ebből nagy baj lesz, gondol­tam. De azért tovább reménykedtem, hiszen az oroszokat visszaverték, győzött a forradalom, a történelem, a század egyik legnagyobbika, gondol­tuk akkor. Most megváltozik majd minden! Hogy fogok én ezek után az osztálytársaim szemébe nézni, hogy lehet majd mindezt megemészteni? Biztos ilyen lehetett a francia forrada­lom. Ilyen és ehhez hasonló gondola­tok cikáztak a fejemben. Reményked­tem, de féltem is. Úgy tűnt, hogy a forradalom napról napra jobbra toló­dik, felütötte a fejét az anti­szemitizmus. Egyre több újság, csoport, szervezet bukkant fel szinte a föld alól, ami érthető, hiszen a háború óta alig tíz év telt el. Hova vezet mindez? Ami­kor először hallottam fegy­verropogást – még ha a rá­dión keresztül is – azonnal eszembe juttatta, amiről hosszú évek óta megfeled­keztem, hogy zsidó va­gyok. Hogy rám nézve mindez a többségtől eltérő következményekkel járhat, hiszen rajtam, családomon nem is olyan régen követtek már el erőszakot.

S megtörtént a lehető legrosszabb. Jelentések érkeztek arról, hogy a szov­jet csapatok közelednek Budapest fe­lé. Mindennek vége. Még egyszer nem sikerülhet az ellenállás.

November 3-án, nem is tudom mi­lyen véletlen sugallat hatására, men­tem el a nagybátyámékhoz. Izgalom­mal fogadtak, azzal, hogy egész nap kerestek, mert egy teherautó indul Szegedre, ahol a rokonaim éltek s ahol akkor anyám is tartózkodott. Futólé­pésben mentem a Szent István körút­tól egészen az Üllői útig. Csak akkor láttam igazán, hogy milyen nyomokat is hagytak a harcok a városon. Kisebb akadályokkal – például Szolnoknál szovjet tankok állták el utunkat – megérkeztünk Szegedre, mindenki nagy megkönnyebbülésére. Épp az utolsó pillanatban. Másnap reggelre az oroszok bevonultak Budapestre. Bár néhány vidéki városban egy dara­big még folytatódott a harc, a forrada­lom gyakorlatilag elbukott.

Ahogyan ma még vitatott téma az 1945-ös felszabadulás, úgy, mint azt a jelenben látjuk, az 1956-os forradalom is. A magyar lakosság többsége, ezt bizton állíthatjuk, a forradalom leveré­sét tragédiaként fogta fel, mint aho­gyan a nyugati világ is. A hazai zsidó­ság reakciójáról nem ismerek statiszti­kát, pedig érdekes lenne. A forradalom oldalán számos magyar zsidó harcolt, sőt nem kevesen életüket kockáztatták vagy adták az ügyért, az ország függet­lenségéért, a kettős elnyomás ellen. Kezdetben én is teljes szív­vel azonosultam. Másrészt egyes szélsőséges megnyil­vánulások és a falakon megjelenő uszító feliratok, amint számos kortársam és sorstársam elmondta és megírta, sokak lelkesedését lehűtötte. Budapesten, ahol a dolgok túlnyomó része történt, a forradalom nagy­jából tiszta volt, ezek a jelek mégsem adtak okot a derűlátásra. Egy is­merősöm például azt mesélte, hogy őt, a régi kommunistát maga a párttitkár nem engedte be a munkahelyére. Bizo­nyára a zsidósága miatt – gondolta ő. Voltak – nem kevesen s nem minden alap nélkül – akik a Rákosi-rendszert a zsidókkal azonosították. Rövid is volt az idő, a forradalom fontosabb dolgok­kal volt elfoglalva. És hogy mi lett vol­na később, azt nem lehetett megjósolni (remélhetőleg normalizálódás). Vidé­ken aggasztóbb volt a helyzet. Sok helyütt vélt vagy valós sérelmüket az emberek vezető állású zsidó kommu­nistákon vagy egyszerűen zsidókon próbálták megtorolni. Kiskunmajsán egy begyűjtésért felelős zsidót meggyilkoltak. Ott tanító unokanővé­rem ettől úgy megijedt, hogy gyalog menekült Szegedre. Egyik barátom, aki budapesti egyetemének forradalmi bizottságát képviselte, ezekben a na­pokban szülővárosunkba, Kiskunha­lasra látogatott. Nagy megdöbbenésére tudomására jutott, hogy lista készült a város zsidóiról. Nyilvánosan adott hangot felháborodásának, hogy ez méltatlan azokkal szemben, akik Bu­dapesten a nemzet szabadságáért és függetlenségéért küzdenek. Több hala­si zsidó ismerőstől hallottam, hogy az utcán nem fogadták köszönésüket azokban a napokban… Egyesek buj­kálni, menekülni kényszerültek, mert felheccelt lumpen tömegek vagy régi haragosaik keresték őket.

Pár nap múlva anyámmal hazamen­tünk Halasra. A bizonytalanság nem­hogy megszűnt volna, inkább fokozó­dott. Híre ment, hogy a fiatalokat összefogdossák. Engem az utcára is alig engedtek ki. Pár barátommal azért naponta találkoztunk egy cuk­rászdában. Szinte egyetlen témánk volt, hogy menjünk, vagy ne menjünk. Mindennap eltűnt valaki. Ahogy ak­kor mondták, „disszidált”. Azt is gon­doltuk, hogy elkéstünk, lezárták a ha­tárt, pár napja még lehetett volna. S ha mennénk, hova, merre? Egyesek rokonaikhoz készültek, egy lány nagybácsit emlegetett Argentínában, másnak unokanővére volt Venezuelá­ban. Csak szédültünk, amint lélekben beutaztuk a Földgolyót. Városunkból jó néhány fiatal indult el Ausztria vagy Jugoszlávia felé. Engem féltet­tek, Budapestre se akartak felengedni, pedig ott reméltem társakat találni a nagy kalandhoz. Nehéz döntés volt. Otthagyjam özvegy édesanyámat, nagymamámat? Hiszen mi volt a ga­rancia az akkori helyzetben, hogy va­laha is viszontláthatom őket?

De hát miért is akartam én elmenni? A nálamnál nyolc-tíz évvel időseb­bek, különösen a deportálást vagy munkaszolgálatot megjártak közül, már korábban is próbálkoztak. Néme­lyiküket lecsukták illegális határátlé­pés miatt. Ők évek óta készen álltak, úgymond becsomagolva, csak az al­kalmat várták. De a 18-20 évesek szá­mára ez egy új, soha nem remélt első lehetőség volt. Milyen okok is kész­tettek hát erre a meggondolásra? Szá­mos. Pár évvel azelőtt beszélgettem Budapesten egy idős szabóval, aki a munkaszolgálatban elpusztult nagy­bátyáim öltönyeit alakítgatta rám. El­mesélte, hogyan éltek ők a háború előtt. Nekivágtak Európának, egy-egy városban megálltak, dolgoztak, majd továbbmentek. Csillogó szemekkel hallgattam, hiszen én is, mint sokan, vágyakoztam világot, elsősorban az olvasmányaimból ismert Párizst, Itá­liát látni. Most itt volt az alkalom, egész életemben sajnálni fogom, ha nem élek vele. A rádióban hallottuk, hogy a nyugati egyetemek tárt karok­kal várják a magyar fiatalokat. Ha most nem megyek, majd újból becsu­kódik a börtön ajtaja. Természetesen a levert forradalom okozta csalódás volt az egyik fő indítóoka annak, hogy el akartam menni. Hogy mit fo­gok majd ott, idegenben, csekély nyelvi ismeretekkel csinálni, azon nemigen gondolkodtam. Anyám meg­kérdezett ismerős férfiakat, jól te­szem-e ha elmegyek? Nemigen tud­tunk külföldön élő rokonokról, is­merősökről. Nem a „készbe” mentem volna, akkori kifejezéssel élve. Egy idősebb zsidó ismerősünk, divatáru-­kereskedő, valamikori főhadnagy, jó tartású, régi vágású ember annyit mondott: „mihelyt átérsz a határon, úriemberek között leszel”. Sógornőm viszont, aki szintén menni készült, megkérdezte: „Mit fogsz majd te ott csinálni? Aki itthon nem ügyes, ott sem lesz az. Éhen fogsz halni.” Erre nem gondoltam. Éhen halni a szabad nyugaton? El sem tudtam képzelni.

A legfontosabb motivációról még nem szóltam. Ez az a bizonyos „utol­jára, de nem utolsósorban”. A szovjet csapatok november 4-i bevonulását rokonaim, közvetlen környezetem ve­gyes érzésekkel fogadta. Egy kedves nagybátyám a pillanat hevében vala­mi olyat mondott, hogy az, hogy meg­mentettek bennünket (mármint az oroszok 1945-ben), nem ok arra, hogy elrontsák az életünket. Amikor egy évtizeddel később ezt tapintatlanul szóba hoztam, nem kívánt rá emlé­kezni. Mások megkönnyebbültek, hogy valahogy tisztázódott a helyzet, véget ért az elmúlt hetek bizonytalan­sága. Voltak, akik azt mondták vagy gondolták (motoszkált bennük az ősi zsidó félelem), hogy az oroszok má­sodszor is megmentették az életünket. Nahát, én ennek aztán nem tudtam örülni, a hálát soha nem tartottam szá­momra kötelezőnek. Inkább arra gon­doltam: lehet, hogy lesz magyarkodás (bár bevallom, ezt a különben nem túl szerencsés kifejezést akkor még nem ismertem), jobbratolódás, s ez Magyarországon sajnos mindig együtt jár némi antiszemitizmussal. De akkor most örüljek, hogy az oroszok lever­ték azt a forradalmat, amit úgy vár­tam, s amiért annyira lelkesedtem? Hogy nekem drágább legyen „rongy” életem, „mint a haza becsülete”? Úgy éreztem, hogy ezt a helyzetet, ezt a szégyent nem tudnám elviselni, ezzel nem lehet élni. Én egy harmadik utat választottam. Ahogy Kádár tanácsol­ta: akinek nem tetszik, vegye a kalap­ját és menjen. Én ezt tettem, igaz, csak a svájcisapkámat vettem.

Akik csak Magyarországon éltek és itt csinálták végig az egész córeszt, hajlamosak azt hinni, hogy nekünk, menekülteknek, emigránsoknak kön­nyű volt, más volt szurkolni onnan. Ez igaz is, meg nem is. A gyökerek elvesztése, az otthontalanság a legtöbb ember számára fájdalmas, s ez fokozottabb mértékben vonatkozik a humán érdeklődésűekre, akik az át­lagnál sokkal többet veszí­tenek. 1956-ban, a forrada­lom idején, főleg az első napokban az emberek kö­zött rendkívüli volt az egyetértés. „Fölkelt a nép.” Ausztriában aztán nyilván­valóvá lett, hogy a magyar is, mint minden más nép, sokféle. Az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltás ezt újból bebizonyítot­ta. Azoktól a zsidóktól, akik ausztriai menekülttáborokba kerültek, rémisztő dolgokat lehetett hallani. Lezsidózták, kővel dobálták meg őket szélsőjobboldali nézetű honfitársaik. De elég volt lapozgatni az akkori Út és Cél című nyilas újságot. Álljon itt két személyes tapasztalat is: Bécsben egy magyar szobatársam mindenáron rá akart venni, hogy maradjak ott. Még az is lehet, hogy hallgatok rá, ha nem olyan szenvedélyes zsidógyű­lölő. Pechemre Kanadában ugyanúgy kifogtam egy hasonló érzelmű ma­gyar lakótársat. Szerencsére később mást is tapasztaltam. Kanadai emigrá­cióm első évében például több hónapon át a Katolikus Egyház és segélyszervezetek gondoskodtak megélhe­tésemről, ahogy felekezetre való te­kintet nélkül minden magyar mene­kültről. Még ma is hálával gondolok a gyönyörű franciát beszélő, raccsoló Fodor páterre. Rá kellett jönnöm, hogy ott is, mint itt, meg kell keres­nem a saját közegemet. Nem lehet mindenkihez tartozni. Kanadában, az első években elsősorban olyanokkal találtam meg ezt a közösséget, akik olvasták az akkor már Párizsban, majd Londonban megjelenő Irodalmi Újságot.

Azt se szerettem igazán, amikor az amerikaiak szabadságharcost, hőst lát­tak bennünk, a kommunizmus elleni harc hősét. Nem rajongtam különö­sebben a kommunistákért, az antikommunistákért legalább annyira nem, mint ahogy – sem akkor, sem ma – semmiféle egyoldalú vagy ideologi­kus gondolkodásért. Nyilvánvalóan nem voltam szabadságharcos. Elmen­tem, mert erre lehetőségem nyílt, mert nem szerettem, ami itt volt, s féltem attól, ami lehet. Egyszer, pár éve, egy budapesti üzletvezető minden különö­sebb ok nélkül, mélyen megsértett. Amikor megtudta, hogy 1956-ban el­mentem, gorombán kitessékelt az üz­letből. Nyilván árulónak, sőt hazaáru­lónak tartott. Ez most divatos lett erre­felé. Én 1956-ban azt gondoltam: amennyiben a magyaroknak meglesz a lehetőségük arra, hogy szabadon megválaszthatják a kedvükre való rendszert, ám tegyék, ehhez joguk van. S ezzel akkor is egyetértek, ha ez a rendszer nem felel meg az én ízlé­semnek. Legfeljebb elmegyek. Fiatal voltam akkor, idealista, még nem so­kat értettem a világból. Kevés infor­máció jutott el hozzánk. Mai szemmel nevetséges, de a francia kommunista regények hatása alatt majdnem úgy gondoltam, hogy ott még mindig tart a német megszállás. Az oroszoktól pe­dig igyekeztem minél messzebb kerül­ni. Ugyanakkor érthetően féltem min­denféle nemzeti szélsőségtől is, mely­nek veszélyét talán el is túloztam.

S most, visszatekintve, mi maradt meg bennem ’ 56-ról? Az az önfeledt, boldog menetelés, ahogyan kiáltot­tuk: „Vesszen Gerő, mert tróger ő!” „Nagy Imrét a kormányba!” Fülembe csengenek Tamási Lajos verssorai: „Megyünk s valami láthatatlan áram­lás szívünket befutja. Akadozva száll még az ének, de már miénk a pesti ut­ca.” Meg az a titokzatos, félelemmel terhes, utolsó hazai éjszaka, amikor az osztrák határ melletti község forra­dalmi tanácsának elnöke (aki büszkén mutatta nekünk egykori nyilas igazol­ványát) egy csoporttal együtt átvitt a határon, „jóvá téve” (?) hajdani bűne­it. Akár hazafiságból tette, akár a pén­zért, megerősítette bennem, hogy jól teszem, amit teszek. így a felszabadu­lás után tíz évvel történt „kiszabadulás” új távlatokat nyitott meg előttem. Valószínűleg más ember lett belőlem, mint ha itt maradtam volna. Bizonyo­san másképp látom szülőföldemet is és a világot is. Egy multikulturális or­szágba, Kanadába kerültem, ahol le­hetőségem nyílt arra, hogy megtarthassam Magyarországhoz, a magyar kultúrához való kötődésemet s ugyan­akkor zsidóságtudatomat is elmélyít­hessem.

Ötven évvel 1956-os eufóriám és félelmeim után a mindenkori forra­dalmak elkerülhetetlen, ám mégis ijesztő melléktermékeit nagyjából si­került kitörölnöm emlékezetemből. Az 1956-os forradalom, amely buká­sában is felért egy győzelemmel, ma úgy él bennem, mint a magyar törté­nelem egyik legszebb fejezete. 1956-hoz hasonló jelentős élmény ritkán adatik meg az embernek, talán az életben csak egy. Bárhogyan is válto­zik 1956 jelentése az évek múltával, és a világ szempontjából akármennyi­re is kis pont ez az ország, aki ott volt akkor, abban mindig megmarad az ér­zés, hogy világtörténelmi pillanatot élt meg.

Címkék:2006-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Egy fél évszázad után

HELLER ÁGNES Egy fél évszázad után Ismeretes az a vicc, mikor valaki azt kéri egy - talán indiai - istenségtől,...

„Kettős megszállás” Hódmezővásárhelyen

Novák Attila „Kettős megszállás” Hódmezővásárhelyen A magyar vidékhez kevés köt engem, pedig - mint a legtöbb budapestinek - nekem is...

Close