Szombat előfizetés 2017

„A Rajk-temetés óta felbolydult állapotban volt az ország”

Írta: Várnai Pál - Rovat: Politika, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A Rajk-temetés óta felbolydult állapotban volt az ország”

Kende Péterrel beszélget Várnai Pál

Ön feltehetően a zsidóüldözés élményeinek hatására lépett be 1945-ben a Magyar Kommunista Pártba. Később erről azt mondta, „rejtelmes”, hogy miért tette. Igen fiatalon a Szabad Nép újságírója, belpolitikai munkatársa, majd kül­politikai szerkesztője lett. Külpoli­tikai vezércikkeket írt. 1954-től konfliktusba került a lap irányvon­alával, ahonnan 1955-ben elbocsá­tották. Mikorra tehető az a pillanat, amikor kiábrándult a párt politiká­jából?

– Már az ötvenes évek elejétől féle­lemben éltem, mert egyre világosabb lett előttem, hogy az én elképzelésem a világról nincsen szinkronban azzal, amit nekem mint kommunista újságírónak szolgálnom kellett. Attól fél­tem, hogy lelepleződöm mint belső el­lenség. Ennek a félelemnek lett vége 1953-ban, nem Sztálin halálával, ha­nem az azt követő eseményekkel. Szá­momra a fordulópontot az a hír jelen­tette, amikor kiderült, hogy a Sztálin életében letartóztatott zsidó orvosok teljesen ártatlanok. Amikor május hú­szadika körül erről a rádióból értesül­tem, mintha valami gong szólalt volna meg bennem, jelezve, hogy itt most minden megváltozott. Addig úgy gon­doltam, hogy a dolgok teljesen egy irányban haladnak és ebből a halálvo­natból kiugrani nem lehet. És akkor felcsillant a remény, hogy életben le­het maradni úgyis, hogy kételyeink vagy ellenvéleményünk van. Ettől kezdve fokról fokra távolodtam el at­tól az ideologikus kommunizmustól, amelybe 1945 után, fiatalemberként belesodródtam.

Tudósított a Magyar Közösségi és a Mindszenty-perekről. Volt-e tu­domása akkoriban a harmincas évekbeli szovjet perekről? Netán édesapja, Kende Zsigmond révén?

– Nem, erről nagyon keveset tud­tam. Ezzel szemben 1947-ben és ezt követően, amikor Magyarországon is­mert közéleti embereket tartóztattak le politikai okokból, akkor nekem, mivel („von Haus aus”) egy bizonyos balol­dali liberalizmust örököltem, komoly lelkiismereti problémám volt, hogy vajon ezeket az embereket bántalmaz­zák-e vagy sem? Mint belpolitikai új­ságíró éles szemmel figyeltem a törté­néseket. A Magyar Közösségi per rendkívül érdekelt engem, hiszen ott különleges emberek ültek a vádlottak padján, a tárgyaláson pedig bizony kiderült, hogy a vizsgálati stádiumban, a katonapolitikai osztályon mindegyi­küket súlyosan bántalmazták. Csodá­lattal figyeltem Donáth Györgyöt, a per fővádlottját, aki szabadon és bát­ran beszélt, s az utolsó szó jogán telje­sen elvszerűen mondta el, amit a ma­gyar helyzetről gondolt. Mindez rám nagy benyomást tett, és ezt a magatar­tást 1947-ben még össze tudtam egyeztetni kommunista újságírói sze­repemmel. Számomra Donáth testesí­tette meg azt az elvhűséget, amelyet én addig a kommunista vezetőknek tu­lajdonítottam. Bennem tehát ilyen másképp gondolkodó szempontok és bujkáló kételyek mindig is voltak; ez volt az, ami 1953-ban a felszínre tu­dott törni.

A kommunista újságírók s más „kádercsoportok” jelentős hánya­da is zsidó származású volt abban az időben. Erről mit gondol?

Persze, de azért ne túlozzunk. Az ötvenes évek elejétől egymás után tar­tóztatták le a hazai kommunistákat, akiknek többsége nem volt zsidó, sőt még a Rajk-perben elítéltek között is csak néhány volt az. A háború előtti il­legális kommunista pártnak volt egy jelentékeny debreceni csoportja, melynek tagjai nem voltak zsidók, és 1951 után úgyszólván mind börtönbe kerültek.

Volt egy olyan törekvés, hogy zsidótlanítani kell a pártot.

– Utólag rekonstruálni lehet, hogy a magyar kommunista vezetést zavarta a zsidó származásúak magas aránya. Ezért próbáltak kinevelni fiatal, „népi származású” kádereket, vezetőket. Ez­zel magyarázható számos személyi változás, amelyet még Rákosi hajtott végre az ötvenes évek elején. Amikor 1953-ban a szovjetek megbírálták a magyar pártvezetést, ez a kérdés is szóba került. Nagy Imre kormányában megint növekedett a nem zsidók ará­nya, s amikor őt leváltották, gondos­kodtak arról, hogy utóda a paraszti származású Hegedűs András legyen.

Mivel a kommunista pártban mind szervezetileg, mind intellektuálisan jelentős szerepet játszottak a zsidó származású értelmiségiek, ez a Kádár- rendszernek is mindvégig problémája maradt.

1946-ban, éppen a pogromok idején, Rákosi nagyon elmaraszta­lóan nyilatkozott a pártba belépő volt munkaszolgálatosokról, hogy tudniillik nekik semmi közük a kommunizmushoz, ők csak karri­erből lépnek be a pártba stb.

Rákosi még a kommunista moz­galomban is ritka cinikus és gonosz embernek számított, aki zsidó létére minden gátlás nélkül tudott zsidózni. Az ő nevéhez fűződik az a tagtobor­zás is, amelynek során 1945-46-ban a kisnyilasok nagy számban kerültek be a pártba azon a címen, hogy ezek megtévesztett, de alapjában véve ren­des, proletárérzékű emberek. Rákosi bűnlistája azonban ennél sokkal hosszabb.

Gimes Miklósról szóló könyvé­ben Révész Sándor felveti azt a „bi­zonytalan és teljességgel bizonyít­hatatlan… de korántsem irreális feltételezést”, hogy „a legnehezebben megmagyarázható ítélet éppen zsidó származású vádlottat sújt”. Kinek állhatott érdekében, hogy ki­végezzék azt a Gimes Miklóst, aki­nek a „bűnei” nem tartoztak a leg­súlyosabbak közé?

Én erre nem tudok válaszolni, de bennem is sokszor felmerült ez a gyanú. Gimes Miklós ugyan meggyőződéses ellenfele lett a kom­munizmusnak, és nagy szerepe volt a Nagy Imre-csoport szellemi fejlődé­sében, de politikai tevékenysége mégsem volt akkora horderejű, hogy halálos ítéletet szabjanak ki rá. Kel­lett tehát, hogy valami különleges szempont is szerepet játsszon az ő kiválasztásában. Ennyiben Révész Sándor felvetését teljesen jogosnak tartom.

– A Szabad Nép pártszervezeté­nek 1954. évi taggyűlésén hang­zott el emlékezetes felszólalása „Mondjunk mindig igazat” címmel. Később, ’56 novemberének első napjaiban összetalálkozott Litván Györggyel, akinek azt mondta, hogy „magát marxista-leninistá­nak nevező pártba magunkfajta ember nem léphet be”. Lát a kettő között összefüggést?

Igen, a kettő szorosan összefügg egymással. A párt sajtója elvárta, hogy ne az igazat, hanem annak az el­lenkezőjét írjuk. Az 1954-es szer­kesztőségi lázadás részben ennek fel­ismeréséből keletkezett, de összefüg­gött Nagy Imrének egy akkori nyoma­tékos kezdeményezésével is. A szer­kesztőség számos tagja rokonszenve­zett Nagy politikai vonalával és köve­telte annak érvényesítését, ugyanak­kor elítélte a mellébeszélést, a hazudozást, s követelte az igazabb beszédet. Ez az igény ekkor csak szűk körben fogalmazódott meg, de két évvel később már a Petőfi-körben is ki­mondták, a forradalom kitörése után pedig országos követeléssé vált. A Szabad Kossuth Rádióban az újság­írók ünnepélyesen megfogadták, hogy ezután mindig igazat fognak mondani, ami persze naivság. A lényeg persze a tudatos hazudozás elítélése volt. Én magam belsőleg már 1955-ben szakí­tottam a kommunizmussal, s amikor ’56 őszén kitört a forradalom, nem gondoltam, hogy nekem bármit is ten­nem kellene a védelmében. Szerkesz­tettem egy rövid életű forradalmi újsá­got, s amikor november 3-án valaki megkeresett azzal, hogy Népszabad­ság címen megalakul a Szabad Nép utódlapja, akkor megmondtam, bol­dog vagyok, hogy a régi eltűnt, és nem akarok többé leninista szellemű párt­lapnál dolgozni.

56 októberének végén, novem­ber elején lassú jobbratolódás volt megfigyelhető. Nem volt ez meg­lepő, és nem tűnt valószínűnek, hogy a forradalom győzelme ese­tén ezt az országot egy bármiféle Nagy Imre-kormány fogja irányíta­ni. Lát-e párhuzamot ’56 megítélé­sében az akkori és a mostani, meg­lehetősen megosztott helyzet kö­zött?

– ’56 után bizonyára egy erősen konzervatív és sok tekintetben a jobb­oldal felé hajló társadalom alakult vol­na ki Magyarországon. Gimes Mik­lóssal mi 1956. november 3-án még arról beszélgettünk, hogy itt most egy osztrák típusú kétpártrendszer létrejöt­te várható, amelyben elsősorban egy Mindszenti fémjelezte katolikus párt és vele szemben az akkor még nagy támogatottságú szociáldemokrata párt fog szerepet kapni. Azt nem tudtuk, hova tartoznának a hozzánk hasonló, független gondolkodású baloldaliak, de abban biztosak voltunk, hogy egy szabad választáson a kommunista párt igen-igen kevés szavazatot kapna. Te­hát hasonló megosztottságra számítot­tunk, mint ami a kilencvenes években kialakult.

Napvilágot láttak olyan nézetek is, hogy ’56-ot tulajdonképpen ma­ga a párt és a belügyi szervek pro­vokálták ki azért, hogy kiugrassák a nyulat a bokorból. És leszámol­hassanak vele. Mit gondol erről?

Voltak ilyen feltételezések, külö­nösen külföldön, de erre vonatkozóan mindmáig semmiféle meggyőző bizo­nyíték nem került elő. Annyi bizo­nyos, hogy a pártállami vezetés el­vesztette az uralmat a nyilvános viták, a Petőfi-kör, a társadalom spontán mozgása felett. Már a Rajk-temetés óta felbolydult állapotban volt az or­szág. A lengyel események híre pedig szikraszerűen csapódott be. Október 23-a előtt talán még senki nem gon­dolta, hogy egy tüntetés forradalomba mehet át. Hogy mégis ez történt, az különféle tényezők együttes hatására vezethető vissza, amelyek között a magyar vezetők tehetetlensége és a szovjet csapatok megjelenése valószí­nűleg a legfontosabbak közé tartozik.

– Nagy Imre személye is na­gyon megosztja a társadalmat. Ho­gyan látja Nagy szerepét ötven év elteltével?

– Nagy Imre a magyar forradalom kulcsembere volt. Nélküle a magyar forradalom nem tudott volna azzá fejlődni, amivé november első napjai­ban vált. Kellettek persze ehhez a tün­tető tömegek és a semmiből előlépő fegyveres harcosok is. De egy Nagy Imréhez hasonló személyiség nélkül a magyarországi népfelkelés nem képe­zett volna világpolitikai kihívást a Szovjetunió ellen. Az ő kormányfői bátorságának köszönhető, hogy a ma­gyar nép, ha pár napra is, ki tudta vív­ni a szabadságát. Voltak mellette más jelentős személyiségek is, de nélküle nem lehetett volna a lázadásból a szó teljes értelmében vett forradalom.

Címkék:2006-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A tagadott, a kibukó és az álcázott előítéletesség

STANDEISKY ÉVA A tagadott, a kibukó és az álcázott előítéletesség Ötvenhatosok az antiszemitizmusról Az előítéletesség és a történelmi fordulópontok kö­zött...

Menni vagy nem menni?

VÁRNAI PÁL Menni vagy nem menni? Egy magyar zsidó fiatalember dilemmái 1956-ban Egyéves külföldi tartózkodás után, 1945-ben, szerencsésen hazatér­tem a...

Close