Szombat előfizetés 2017

Nincs új Közel-Kelet

Írta: Novák Attila - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Nincs új Közel-Kelet

Újból dörög­nek a fegy­verek Izraelben és Liba­nonban. Mire e sorok megjelennek, a legerősebb nyugati államok valószí­nűleg rákényszerítenek valamiféle tűzszünetet a felekre, de mégis: újabb és újabb kér­dések merülnek fel a konfliktus okai­val és kiterjedésével kapcsolatban.

Ha az arab-iszlám világot nézzük, a térség lecsendesítése némi előrelépé­sekkel halad előre. Izraelnek békeszerződése van Egyiptommal. Jordá­niával, és úgy tűnik, hogy ezeket a fe­lek be is tartják. Ez nagy előrelépés ahhoz képest, hogy korábban hány há­borút vívtak egymással, és milyen szintű bizalmatlanság uralkodott köz­tük. Az is előrelépés, hogy a mostani, libanoni háborúban, az ultrakonzerva­tív szunnita Szaúd-Arábia Hezbollah-ellenes nyilatkozatot tett közzé, s a már említett országok sem avatkoztak be – nem akarván Irán pozícióját erősíteni – a konfliktusba. Ugyanis azt a szunnita arab országok is érzik, hogy nem lenne jó egy síita szuperhatalom a térségben, azaz Irán (egyébként je­lentősen megnövekedett) hatalmát és befolyási övezetének kiterjedését kor­látozni kell.

A libanoni állam szerepe már prob­lémásabb, a több évtizedes polgárhá­borút és Szíria kivonulását követő re­habilitáció eredményeit pedig a mos­tani háború teljesen szétrombolta. A libanoni állam felelős a mostani hábo­rúért, mert nem olvasztotta be a Hezbollahot a libanoni hadseregbe, s így történhetett meg, hogy a Hezbollah ál­lam az államban, s hogy katyusákkal rakta tele az akkori izraeli kormányfő, Ehud Barak döntése nyomán, az izra­eli hadsereg által 2000-ben elhagyott Dél-Libanont. A Hezbollah bunkerhá­lózatot hozott létre, az Al-Manar tévé hezbollahista propagandát űz; persze a térség „nagy­mestere”, Irán „spirituá­lis” és pénzügyi támogatá­sával. Ugyanakkor a liba­noni kormány (melynek két tagja is hezbollahista) nehéz helyzetbe került, hi­szen úgy éri őket az izrae­li támadás, hogy viszony­lagos Nyugat-barátsága ezek után – éppen lakossági nyomásra – nehezen lesz tovább fenntartható. Szíria szintén támogatja a Hezbollahot, bár a libanoni lakosság körében nem túl népszerűek az ország hatalmi törekvései.

Felelőssé tehető a konfliktusért az Egyesült Államok közel-keleti kül­politikája is, amely – azzal, hogy Szaddám Húszéin Irakját széttörte, az addig uralkodó s főleg szunnitákból álló Baath-párt és a hadsereg ellen hajtóvadászatot rendezett, szétvert egy diktatórikus, ám a stabilitást mégis fenntartó hatalmi szervezetet. Regionális hatalmi pozícióba segítet­te az ország síita csoportjait, és ismét nagyhatalommá avatta Iránt, amely megerősítette a Közel-Keleten tevé­kenykedő síita csoportokat, amelyek sorában a Hezbollah is helyet foglal. Shlomo Avineri izraeli politikatudós írta egy helyen, hogy Irakot – annak etnikai-vallási tagoltsága, ezen erők széttartó energiái miatt – csak dikta­túrák, erős államok tudták egybetar­tani. Az amerikai vezetés – amely jo­gilag roppant kérdéses indokokkal tá­madta meg Irakot – így, akarata el­lenére, a térség destabilizációját idéz­te elő. Minden bizonnyal téves a de­mokrácia exportjának amerikai stra­tégiája, mert ha a demokratikus poli­tika nem az adott térség hagyomá­nyaiból fakad, nagyon nehéz az érvé­nyesítése, ráadásul az európai érte­lemben vett szabadság által támasz­tott résekbe a helyi iszlám fundamen­talista erők törtek be, ez számukra a szólás szabadsága.

Visszatérve Izraelre, úgy tűnik, hogy az izraeli politikát az unilaterializmus tartja fogva. Jeruzsálemben azt hiszik, hogy a Közel-Kelet problémá­ja csak izraeli belpolitika (maximum még az amerikaiakra tartozik), s Izra­el ebben a térségben azt csinál, amit jónak lát, hogy saját biztonságát sza­vatolja. A libanoni infrastruktúra szétbombázása – bár lehet, hogy a Hezbollahot is gyengíti – nem arányos az­zal a kárral, melyet a Hezbollah oko­zott Izraelnek, a két entitás közti kato­nai különbségről nem is beszélve. A több izraeli katona halálát és elrablá­sát, az északi területek elleni támadá­sokat az általában a civil lakosságot hátországul használó Hezbollahon, de nem a libanoni népen kéne megtorol­ni. Itt fontosak a nüansznyi különbsé­gek. Ráadásul a civil lakosságra nehe­zedő nyomás – mint ahogy Gázában is – éppen a legrosszabb fundamentalis­ta erőket fogja erősíteni. Sajnos ugyanaz történik Libanonban, mint 1982-ben: az izraeli hadművelés hatá­sára a libanoni lakosság megszerette a PFSZ-t, most pedig a Hezbollahot, pe­dig korábban nem szívlelte őket.

A palesztinai, majd az izraeli zsidó­ság körében a nyers erő tisztelete a ho­lokauszt tapasztalata következtében s az arabokkal folytatott évszázados konfliktusban alakult ki. A túléléshez valóban ez szükségeltetett a térség­ben, ám a nemzetközi politikában kontraproduktív és veszélyes a pusz­tán ezen alapuló stratégia, mert egyút­tal olyan ellenenergiákat indukál, melyek a zsidó állam ellenségeinek szá­mát szaporítják, s még inkább megne­hezítve Izraelnek a térségbe történő emberi integrációját. De nem pusztán ezzel van a baj, hanem azzal is, hogy

nyilván párhuzamosan a nyugati anticionista baloldal és a muszlim lobbi megerősödésével, illetve egymásra ta­lálásával – a zsidó állam katonai erejé­nek és sikereinek korlátlan tisztelete elvakította a diaszpóra zsidósága pro- izraeli csoportját is, mely úgy érzi, hogyha már ő nem él Izraelben, he­lyette – és visszamenőleg is – küzdje­nek meg Izrael katonái a zsidó becsü­letért. Szemükben Izrael minden lépé­se támadhatatlan és bírálhatatlan, s aki mégis bírál, az vagy antiszemita, vagy (ha zsidó), akkor áruló. E bipoláris lo­gika következtében is az antiszemitiz­mus és az Izrael-bírálat teljesen össze­fonódott. Egyes antiszemita bal- és jobboldaliak és a minden izraeli poli­tikai és katonai lépést tapssal üdvözlő diaszpórazsidóság közti térben elsikkadhat Izrael legitim, mondhatni nor­mális bírálata, amely pedig előfeltéte­le annak, hogy – politikai értelemben – Izraelt a nemzetek között tartsuk számon és olyan országként lehessen rá tekinteni, mint a többire. Ha úgy tetszik, a cionizmus eredeti célkitűzé­se, normalizáló funkciója kerülttöb­bek „áldásos” tevékenysége folytán – életveszélybe.

Az elmúlt évtizedek közel-keleti po­litikája bebizonyította, hogy sem a multilateralizmus, sem az unilateralizmus egyedül nem üdvözítő. Mint ahogy azt is, hogy sem az izraeli béke­tábor naiv óhajai, sem az izraeli hadi­ipari komplexum kizárólagos haszná­lata nem oldja meg a zsidó állam leg­fontosabb dilemmáit. Izrael biztonsági problémáit nem lehet a környező or­szágok, vagy éppen a területek palesz­tin civil polgári lakosai kárára – egy­oldalúan – megoldani, mert az elret­tentés politikája csak bosszúra éhes tömegeket képes teremteni. Eleget szenvedett a zsidó nép s eleget szen­vedtek a konfliktusban érintett arab ci­vil lakosok is ahhoz, hogy az önálló­ság és az élet (és nem csak a zsidó élet) védelme legyen a legfontosabb szempont. S egyébként is bebizonyo­sodott, hogy nem a zsidókra és az ara­bokra kéne bízni a konfliktus rendezé­sét, hanem erős politikai nyomással, sok pénzzel és – a vonatkozó többol­dalú szerződések megkötése után – semleges, de elrettentő katonai erővel kellene szavatolni a térség polgárai­nak biztonságát, melyet, úgy látszik, az érintettek nem tudnak biztosítani.

Különben nincs remény.

Novák Attila

Címkék:2006-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Mi jön a rakéták után? Megint rakéták?

KONRÁD GYÖRGY Mi jön a rakéták után? Megint rakéták? Fél órája nyomorék törpé­ket láttam egészséges fi­atal újságírók hátán, ha más...

A nem is olyan rejtélyes Irán

HELLER ÁGNES A nem is olyan rejtélyes Irán Irán egy ország, melyet az emberek többsége nem ért. Több­nyire egy kalap...

Close