Szombat előfizetés 2017

Egy elfeledett cionizmus

Írta: Kaposi Dávid  - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kaposi Dávid

Egy elfeledett cionizmus

Ahad Ha-Am kulturális cionizmusa

150 éve született Ahad Ha-Am, ennek örülünk most.

A keleti-nyugati közéleti vagy politikai pilpulban aligha akad sok oly mérték­ben túlhasznált, ám aluldefiniált foga­lom, mint a cionizmus. Hallunk persze (pro)cionistákról, anticionistákról, sőt immár posztcionistákról és neocionistákról is, ám e helyzetekben épp az ori­entáció állítólagos pontja, a cionizmus, jobbára problémátlanul van elénk dob­va. Igaz, szavaink többségével ilyen viszonyban vagyunk, használjuk őket anélkül, hogy állandóan mikéntjükön törnénk fejünket. A cionizmus eseté­ben azonban ez talán az átlagosnál ko­molyabb problémát jelent.

Ha egy fogalom „üres jelölő”, úgy metonimikus (érintkezésen alapuló) úton fogjuk jelentéssel megtölteni: kéz­nél lévő kategóriáinkkal. Esetünkben ez annyit tesz, hogy ha azt nem is iga­zán tudjuk, micsoda a cionizmus, addig bízvást bárki eljut, hogy valami „zsi­dó”, valami „izraeli”. Ki lehet persze nyilatkoztatni (copyright Judith Butler1), hogy e fogalmak márpedig kü­lönbözőek. És valóban. Ám az iráni el­nök történetesen feltűnően nem tekinti őket különbözőeknek, s éppen a jelzett jelentéscsúszásra épít retorikailag, ami­kor egy szuszra igyekezné eltörölni a „cionista entitást”, és meg­kérdőjelezni a holokauszt megtörténtét. Amíg a cio­nizmus fogalma egy problémátlan és egységet sugáro­zó üres halmaz a nyugati közbeszédben (éspedig ez ellen például a már említett Judith Butler sem tesz so­kat), amíg a közéleti diskur­zus nem ad felvilágosítást arról, milyen értelmezési lehetőségeink lehetnek a „cionista” szó hallatán, addig a zsidók (és nem zsidók) Izraelhez való viszo­nyának lehetőségei tökéletesen tisztá­zatlanok és legfőképp reflektálatlanok maradnak. Hogy antipátia vagy szimpátia, az ízlés dolga, ám ekkor már nem egy ideológiai-politikai gyakorlatról beszélünk, hanem a zsidókról és Izra­elről mint létezőkről: fülünkben óhatat­lanul Ahmadinedzsad szavai fognak csengeni.

Ha nincs pilpul, a pálya a zsigereké.

A következőkben mindezért egy olyan gondolkodót szeretnék bemutat­ni, akit nevezhetünk valamifajta cio­nistának, és aki szerencsénkre épp (kb.) 150 éve született, ami kiváló ap­ropó arra, hogy rajta keresztül elkezd­jük zsigereink helyett nyelvünket használni. Ahad Ha-Amról van szó, ami (!) egy Asher Ginzbergként nap­világot látott orosz zsidó írói álneve, és akit a „kulturális cionizmus” atyja­ként szokás sommásan összefoglalni. Ám a következőkben épp arra szeret­nék hegyezni és rákérdezni, vajon mit jelent esetében a szintagma két tagja: kulturális és cionizmus.

CIONIZMUS

„Cionista maga, vagy sem?” – hang­zott a herzliánus Max Nordau kérdése hősünk felé. A számonkérés hallható. A válasz meglepő: „Én vagyok a cio­nista.”

Amiről fentebb teoretice szöszmörögtem, azt hősünk négy szóban el­mondta. (Jó kérdést kellett persze kap­nia.) Ahad Ha-Am nem azt mondja, „anticionista” vagyok, hanem ezt: én vagyok a cionizmus. Zavarban is lehet a zsiger legott, hisz épp az oly egysze­rű és kristálytiszta ellenség/barát képe került terítékre. Ahad Ha-Am ugyanis négy szóval újradefiniálja a „Nordau-cionizmust”, mely így abszolút viszo­nyítási pontból egy versengő (és vesz­tes) interpretációvá degradálódik. Nem az a kérdés már, hogy ő. Ahad Ha-Am cionista-e. Hanem hogy mi a cioniz­mus. Érdemes talán megnéznünk köze­lebbről, mire utalhatott hősünk huszár­vágása.

Sosem hittem egy komplett [zsidó] nemzeti program valóra váltásának le­hetőségében a diaszpórában. Ha hin­ném, hogy lehetséges nemzeti szelle­münket [spirit] szabadon kiteljesíteni a diaszpórában, nem kellene cionistának lennem” – írja Ahad Ha-Am egy 1906- os, később publikált levelében. Még a szerény cionista elméleti pallérozottság számára is meglepő, hogy ebben az idézetben nyoma sincs a zsidóság fizi­kai szenvedésére, anyagi káraira alapu­ló érvelésnek. Hősünk nem a környező államokra veti elsősorban vigyázó sze­mét. Az antiszemitizmus állhatatos érve fel sem bukkan. A „nemzeti szel­lem” terén van a bibi, ott kell valami megoldást eszközölni.

Nem kell persze ezt az állítást névér­téken vennünk, ám jól jelzi azt, ami karakterisztikus Ahad Ha-Am munkás­ságában: a viszonyítási pontok, az érté­kek, a cél eltolódtak. Más szövegeiből világos (orosz zsidóról lévén szó, sejt­hettük is), hogy közeli tudomása van az antiszemitizmusról, hogy tisztában van vele, a (különösen keleti) zsidók meg­próbáltatásainak nem ártana véget vetni, ám amint saját maga fogalmaz, őt legalább annyira, vagy talán még job­ban érdekli a „zsidóság szenvedésénél” a „judaiz­mus szenvedése”. Erre a szenvedésre pedig a herzliánus politikai cionizmus nem ad választ, hogyan is adhat­na, amikor az a cionizmus asszimilálódott nyugati zsi­dók szüleménye, mely kö­vetkezésképp kevéssé aggó­dik valami olyan iránt, mely régóta nincs neki és nem is érdekli: zsidó nemzeti „kul­túra” iránt.2 Herzl (és Nordau és…) következésképp nem zsidó államot, hanem a zsidók államát szeretné(k) létrehozni, melyben, logikusan, a diaszpórának optimálisan körülbelül annyi szerep jutna, hogy kivándorlással fokozatosan megszünteti magát.

Hősünket persze könnyen lehet eli­tizmussal vádolni, mint ahogy azt is le­het hangsúlyozni, Herzl halála után ezek a törésvonalak egyre inkább eltü­nedeztek, s hogy a weizmanni „szinte­tikus cionizmus” tulajdonképp egyesí­tette a két szárnyat. Ám éppen jelen­levő keserveink miatt érdemes inkább arra koncentrálnunk, milyen két, nehe­zen összebékíthető világszemlélet csa­pott össze implicite Nordau és hősünk dialógusában.

Ahad Ha-Am szövegeiből világos, az asszimilációt és a cionizmust ko­rántsem tekintette feltétlenül szembe­nállónak. Mindkét mozgalom domi­nánsan kifelé tekint. „Zsidó” problé­máit az antiszemitizmus határozza meg, megoldást pedig erre a nem zsidó államoknál keres. Ahad Ha-Am (ma­gyarul: „egy a népből”) perspektívájá­ból egyik mozgalom sem képes bármit is mondani egy nemzeti kulturális-spi­rituális vállalkozásról. A „judaizmus keserveit” ugyanis sem környező hatal­mak, sem a beolvadás, sem az elmene­külés, sőt még az antiszemitizmus sem orvosolhatja. Nem leszünk meglepve, itt csak hősünk „spirituális cionizmu­sa” segíthet, mely a szó szoros értelmé­ben már nem is annyira politikai, mint inkább morális vállalkozás. Ez lehet csak a cionizmus célja, és ez lehet csak a kiindulópontja, ha államot, éspedig „zsidó államot” akar építeni.

Ahad Ha-Am szerint a zsidók diasz­póraléte és az antiszemitizmus termé­szetesen problémák, ám egyfelől nem identitás-, kultúraképző problémák, másfelől pedig identitás és kultúra nél­kül nem lehet tömeges kivándorlással sem számolni. A politikai cionista narratíva, mely szerint asszimilálódni pró­báltunk, nem sikerült, mert még mindig utálnak minket, így megszökünk, átfor­dul egy olyan történetbe, mely szerint volt kultúránk, elvesztettük, vissza kell szereznünk, ha népként akarunk tovább élni, és ehhez kell egy központ: Izrael.

Beszélhetünk tehát „szintetikus cio­nizmusról”, az nem mossa el az alap­vető különbséget a két megközelítés között, mely különbség Izrael és a di­aszpóra viszonyát érinti. (A „szinteti­kus cionizmus”, hajói értem. Ahad Ha-Am azon praktikus javallatát integrálja, hogy mennyiségi kivándorlással szá­molni azt megelőző alapos diaszpórái igeterjesztés, kulturális tevékenység, oktatáspolitika stb. nélkül illuzórikus.) Ahad Ha-Amnál az Állam nem a legfőbb jó, az önmagában való érték, a diaszpóra pedig a múlt silány mása. Az Államnak instrumentális funkciója van a zsidó nemzeti kultúra s így a zsidó nemzet fenntartásában és továbbvitelé­ben, az Állam tehát relatív jelentőségre tesz szert.

Nem kérdés, hogy ez a koncepció problémákkal teli, ám egy ponton két­ségkívül realisztikusabb, mint a herzli politikai cionizmus. A zsidók többsége ugyanis nem Izraelben él (és remél­hetőleg soha nem is fog…). Ezzel a problémával pedig kétségkívül Ahad Ha-Am cionizmusa számol.

Látjuk tehát, hősünket szimplán cio­nistának hívni jelentős különbségeket fed el. Nem kérdés, ez a gesztus éppen egy olyan történethez asszimilálná, mely történet alapvető igéje, hogy min­denki velünk van. (Ahad Ha-Am rész­letesen ír arról a bázeli kongresszus után, hogy a hivatalos cionista irány mily mértékben igyekezte kiküszöböl­ni a „nem ortodox” hangokat, s hogy ezek után mennyire igyekezett az egy­ség imázsát sugározni kifelé.) Ám ez a történet eltakarná azokat a különbsége­ket, amelyek éppen önmagát (a cioniz­must), vagyis a zsidókhoz, a hagyo­mányhoz és a világhoz való viszonyát bonyolítanák.

KULTÚRA

Némiképp hasonló a torzítás akkor is, amikor Ahad Ha-Am megközelíté­sét kulturálisnak nevezzük. O a „spiri­tuális cionizmus” kifejezést használta, ami jól jelzi az ismételt hangsúlyeltoló­dást. A „kultúra” fogalma ugyanis semlegesíti azt a csöppet sem jelenték­telen tényt, amely ezt a kultúrát évezre­dekig meghatározta. Hogy tudniillik ez egy vallásos „kultúra” volt. (Jelentsen ez bármit. Jellemző, az egyébként ön­magát ahad ha-amistának valló Hannah Arendt alig ismert, Creating a Jewish Culture című esszéjében kijelenti: „A kultúra kizárólag szekuláris lehet.)

Ahad Ha-Am magától értetődőnek tartotta, hogy ez a hagyomány, ez a „spirit” egyfelől a zsidó identitás és a zsidó nemzet megalkotásában és fenntartásá­ban pótolhatatlan, ám az a folyamat, ahogyan a jelen a múltat magáévá teszi, közel sem problémamentes. A jelen szempontjából sem az nem elfogadható álláspont, hogy minden jó, úgy, aho­gyan kialakult (hisz egy ilyen álláspont nem számol azzal, hogy ami „minden jó”, az egy történeti folyamat eredmé­nyeképp jött létre), sem pedig az, mely szerint, mindez egy csökött gettótörténet eredménye, így hülyeségeivel együtt nyugodtan ki is dobható (hisz egy ilyen álláspont viszont éppen a történelem identitásképző szerepétől tekint el).

Világos, hogy bár szekuláris és vallá­sos problematikája egyáltalán nem gyötörte hősünket (ehhez talán már ak­kor túl szekuláris volt…), dilemmái ma is jelen vannak. Hogy egy szekuláris kultúra mit kezd egy vallásos múlttal, vagy hogy miként aktualizálható és te­hető élhetővé egy vallás anélkül, hogy emlékezettörlő/őrző diktatúrába for­dulna, jelen lévő kérdések. És nagyjá­ból ekvivalensek ezzel: miként alkal­mazhatjuk a zsidó szót magunkra anél­kül, hogy akár száz évvel ezelőtti érte­lemben használnánk, akár csak hang­alaki azonosságban lenne korábbi hasz­nálatokkal. Hisz a múlt egyrészt el­múlt, másrészt viszont a mi múltunk volt. Ennyiben feledhető, ám rendre új­rakonstruálandó. Ahogy egy későbbi ahad ha-amista írta: „Minden generá­ció azt kell, hogy elsajátítsa belőle [ti. a hagyományból], ami az ő szívéhez szól. […] Minden generáció a saját maga számára definiálja a judaizmust, másrészt viszont meg kell őriznie a ha­gyomány folytatólagosságát [… ]3

Ahad Ha-Am megközelítésére érde­mes odafigyelni. Ha válaszai körülbe­lül százévesek is, kérdései nagyjából azon az úton vannak, ahol a cionizmus, zsidóság, vallás és e kifejezések csatodékai nem zsigeri viszonyulás tárgya­ként léteznek elsősorban, hanem egy állandó beszélgetés állomáspontjai.

Eredeti megjelenés: www.pilpul.net

Jegyzetek

1 Judith Butler: Nem, ez nem antiszemita (2003). ttp://www.pilpul.net/komoly.shtml?x=26749

3 Gershom Scholem: The Possibility of Je­wish Mysticism in Our Time (1971/1997): 84., 87.

Címkék:2006-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ella a plafonon

POLGÁR LEA Ella a plafonon (regényrészlet) Én, Ringwald Ella, lipótvárosi fűszeresné itt ma­radtam, hogy őrizzem a kincset. Ha jön valaki,...

Amit nem csak a polcra teszünk

Amit nem csak a polcra teszünk Interjú Kepets Andrással Fiatal és sikeres. Rabbinikus tanul­mányait félbeszakítva 1998-ban ala­pította Ulpius-ház nevű kiadóját,...

Close