Szombat előfizetés 2017

„Nem vagyok magyar. Nem vagyok szlovák. Nem vagyok zsidó”

Írta: Szegő Péter - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Nem vagyok magyar. Nem vagyok szlovák. Nem vagyok zsidó”

Pozsony zsidóságáról

A Budapestről Berlinbe közlekedő gyorsvonaton az indulás utáni pillanatokban a hang­szórón magyarul, angolul, németül és csehszlovákul köszöntötték az utaso­kat. A trianoni Magyarország határá­nak átlépése után nem sokkal – erről részletesebben lásd alább – a hangszó­ró csehszlovákul, továbbá angolul és németül köszönti az utasokat Párkány­ban, majd nem sokkal később Érsekújvárott, magyarul még véletlenül sem. Az, hogy a túlnyomó részben magyar­lakta Párkány vasútállomásán magyar feliratot egyet sem látok, szintén nem gyengíti Trianonnal szembeni khm, fenntartásaimat.

A Monarchia utolsó, 1910-es nép- számlálása szerint országosan az izrae­liták 76 százaléka volt magyar anya­nyelvű. Ebből, továbbá négy hónappal ezelőtti kassai tapasztalataimból kiin­dulva azt reméltem, hogy a pozsonyi zsidók túlnyomó többségének magyar az anyanyelve és csak azt a pillanatot várja, midőn az aktuális magyar mi­niszterelnök fehér lovon, ez azonban nincs így. Figyelmen kívül hagytam, hogy míg 96 éve az akkor 44 211 fős Kassa lakosságának több mint három­negyede volt magyar és csupán bő egy- hetede szlovák, addig az ugyanekkor 78 223 lelket számláló egykori főváro­sunkban csupán 40,5 százalék volt a magyarok, viszont 41,9 a németek, s 15 százalék a szlovákok aránya.

Pozsony zsidóságával magyarul kommunikálni tehát kétségkívül nehe­zebb vállalkozás, mint Kassáéval, de az ügy – most még, néhány évtizedig – ál­talában nem reménytelen. Első interjúa­lanyommal, Peter Salnerral, a Pozsonyi Zsidó Hitközség ötvenöt éves elnökével tolmács segítségével készítek interjút: ő a szlovákon kívül csak németül, én a magyaron kívül csak angolul tudok.

A PZSH-nak 670 tagja van, felük soá-túlélő, vagyis az átlagéletkor jóval magasabb egy mint egy véletlenszerű pozsonyi merítés esetén. A tagság nagy része nem vallásos: a soá pozso­nyi túlélőinek többsége a megsemmi­sítő táborokból visszatérve elfordult az Örökkévalótól, s a fiatalabb nemzedé­keket is a vallástalanság jellemzi in­kább. A hitközség tagjai – főleg a fia­talabbak – inkább etnikai zsidókként határozzák meg magukat. A hétközna­pi istentiszteleteken kérdéses, hogy ki- lesz-e a minjan, sábeszkor és az ünne­peken összejön tíz felnőtt zsidó férfi. A hitközség nagy hangsúlyt helyez a szociális munkára: a szociális osztály két alkalmazottja gondoskodik az idős emberekről: például szükség esetén or­voshoz viszi őket, intézi ügyes-bajos dolgaikat, stb.

Ellentétben Prágával és Budapesttel, Pozsonyban a Chabád Lubavicsi Moz­galom a „hivatalos” zsidóság szerves része, olyannyira, hogy a haszid lubavicsiak adják a nagyrészt szekuláris hit­község mindkét rabbiját. Bár vannak vallási viták a hitközségen belül, a kö­zösség nem engedheti meg magának a kettészakadás luxusát, mert akkor sá­beszkor sem lenne ki a minjan. Mint Salner úr fogalmaz, a közösségnek el kell fogadnia, hogy a Chabád adja a rabbit, neki meg tudomásul kell vennie a hívők nagy részének szekuláris voltát.

A II. világháború előtt Pozsonynak három zsinagógája és tizenegy imahá­za volt. Most a városnak egyetlen zsi­nagógája van, a régi nagyzsinagógát a szocializmus építésének jegyében a hatvanas években lebontották.

A helyi zsidóság anyanyelve egyre inkább a szlovák és egyre kevésbé a magyar és a német. A jiddis – amely száz éve is szubdomináns volt Po­zsonyban – mára gyakorlatilag eltűnt. A háromnyelvűség erősen visszaszoru­lóban van. a kétnyelvűség (inkább a magyar-szlovák, mint a német-szlo­vák) még tartja magát. A magát szlo­váknak és zsidónak valló Salner úr el­mondta: Csehországból elszármazott mamája német anyanyelvű volt, de ma­gyarul és szlovákul is jól beszélt, míg az 1894-ben született papája mindhá­rom nyelvet tökéletesen bírta. Otthon a szülők németül beszéltek egymással, ha azt akarták, hogy a gyerekek ne ért­sék őket, akik ennek következtében megtanultak németül. Ezek után a szülők – ha valamit titkolni akartak a gyerekek előtt – magyarra váltottak. Salner úr hozzáteszi: mindez abszolút jellegzetes volt a pozsonyi zsidóság kö­rében.

Tolmácsunk, Lőrintzy Valéria szülei a harmincas években ismerték meg egymást. Mamája zsidó volt, papája meg nem, s szüleinek házassága mind­két oldalon hatalmas botrányt okozott, sőt: anyai nagyszülei süvet ültek lá­nyuk házasságának tiszteletére. Bár a Dunaszerdahelyen született Valéria ha­gyományos zsidó nevelést kapott, teljesen vallástalannak – emellett pedig tel­jesen magyarnak – vallja magát. Szülei 1946-ban nem voltak hajlandóak elszlovákosodni – maga Valéria sem hasz­nálta soha az -ová asszonynévképzőt – ennek köszönhetően a családot 1946-ban kitelepítették Szekszárdra, majd visszatértek Dunaszerdahelyre. Később – hogy az élet ne legyen egyhangú – Csehországba telepítették ki őket.

„Természetesen” – felel Milos Ziak, a pozsonyi B’nai Brith alapító tagja pár órával később egy belvárosi cukrászdá­ban arra a kérdésemre, hogy a szlovák- e az anyanyelve. A magyarul egyálta­lán nem tudó, 47 éves Ziak úr azzal büszkélkedhet, hogy 1990 és 1993 kö­zött ő volt a Szlozsihisz legfiatalabb el­nökségi tagja (Csehszlozsihisz nem lé­tezett, a két tagköztársaság zsidósága két szövetségben tömörült), emellett az egykori, úgynevezett csoportocskaügyben exponálta magát, s lett a Dzurinda-kormány egyik ellenlábasa. Úgy látja: Szófér Mózes, a XVIII-XIX. század fordulójának híres pozsonyi rabbija a legnagyobb ellenlábasa volt a Magyar Birodalom budapesti liberális kormá­nyának, melynek a zsidók asszimilálása, Mózes-hitű magyarként történő egyenjogúsítása volt a célja. Nem áll­tam le vitatkozni, hogy Szófér Mózes 1839-es halálakor sem Magyar Biroda­lom, sem magyar kormány, sem Buda­pest nem létezett még… Ziak úr elis­meri: a XIX. században sok felvidéki zsidó tudott magyarul, még az ortodo­xok között is, „hiszen létezett a Magyar Birodalom. Ők azért tanultak meg ma­gyarul, amiért mi oroszul”. Németül otthon nem tanult meg: a holokauszt után a nyelv kifejezetten ellenjavallt volt a szülei által, azonban kamaszként az Osztrák Televíziót adását nézve – azon keresztül tette be lábát Pozsonyba a kapitalizmus szellemének keze – mégiscsak ragadt rá valami, legalábbis passzívan.

Pöstyénben, ahol Ziak úr lakik, alig élnek zsidók: a minjan még a nagy ün­nepekkor sem lenne ki, nincs is mű­ködő zsinagóga, vagy bármilyen zsidó élet. Hogy milyen hiány van utánpót­lásban, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a 13 éves ifjabb Ziak januári bár-micvája a hitközség első felnőtté avatási szertartása volt 1974 óta.

Milos Ziak azt veti a szemére jó ba­rátjának, Peter Salnernak, hogy az álta­la vezetett hitközség nagyon elvilágiasodott. Úgy véli: a zsidóság megélésé­nek a vallásin kívül több – népi, kultu­rális, stb. – módja van, azonban a hit­község maradjon hitközség és ne te­gyen úgy, mintha Szlozsike lenne, már­pedig – teszi hozzá – jelenleg ez törté­nik. Ziak úr szerint Szófér Mózes váro­sában ez különösen megengedhetetlen. Mindenesetre a Chabád is megkapja a magáét: interjúalanyom szerint a lubavicsiak olyan dolgokat szeretnének a közösség tagjaira ráerőltetni, amelyek teljesen idegenek a szekuláris és a ha­szid hagyományokkal semmilyen kap­csolatban nem lévő pozsonyi zsidóktól. Péntek este kiderült, hogy mennyire igaza van interjúalanyomnak: az isten­tiszteleten megjelenő egyetlen nőt az Egyesült Államokból érkezett lubavicsi rabbi, Baruch Myers gondolkodás nélkül elküldte a zsinagógából.

Másnap Mestyán Pál professzort, a Szlovák Nemzeti Múzeum keretein be­lül működő Zsidó Múzeum igazgatóját kérdezem. Mestyán úrhoz magyarul szólok, amit ő többé-kevésbé megért, majd szlovákul válaszol, amit tolmács fordít. A Szlovák Nemzeti Múzeum alá hét kisebbségi múzeum tartozik: a ma­gyar, a zsidó, a cseh, az ukrán, a ruszin, a román, és a német. A szemlélet sze­rint a zsidóság tehát nemzetiség. Az 1993-ban létrehozott Zsidó Múzeum­nak szervezetileg a hitközséghez sem­mi köze, azonban együttműködés van a két szervezet között. A költségvetésből kap – az inflációval nem haladó – költ­ségvetési támogatást, így állandó anya­gi problémákkal küzd. A Zsidó Múze­um anyagai nem a Nemzeti Múzeum­ban, hanem attól külön vannak kiállít­va. A múzeum a kiállítások szervezé­sén kívül könyveket ad ki, a zsidóság életével kapcsolatos régiségeket restau­rálnak. Saját épületük, helyiségük nincs, azokat bérlik. Együttműködnek más intézményekkel, többek közt a Magyarországon is jelenlévő Centropával. Ottlétem után pár nappal nyílt kiállításuk Szegeden. A Soá emlékére nyitottak – ingyen megtekinthető – ki­állítást Nyitrán. Szintén Nyitrán szán­dékoznak a közeljövőben létrehozni egy, a holocaust történetét dokumentá­ló és feldolgozó központot. A sokszor idézett 1910-es népszámlálás szerint a mintegy 16 ezres városnak több mint az egyötöde volt zsidó és itt működött Fölső-Magyarország egyik legfonto­sabb jesivája. Nyitra zsinagógáját gyö­nyörűen restaurálták a közelmúltban; zsidók nincsenek persze. Szokás sze­rint valahogy eltűn­tek a városból.

Magát megnevezni nem kívánó magyar anyanyelvű beszél­getőpartnerem – ne­vezzük Andrásnak – még összetettebb azonosságképet mu­tat: magyarnak nem érzi magát: nem érzi jól magát Magyaror­szágon, ahol – mint fogalmaz -, „egy ki­csit máshogy vesznek engem az emberek”. Eddig a Magyar Koa­líció Pártjára szava­zott, de a továbbiak­ban nem fog, bár en­nek miértjéről nem kaptam felvilágosí­tást. Anyukája nem zsidó, és apukája sem – mondja András -, bár apai nagy­szülei azok voltak. Kérdő tekintetemre a magyar anyanyelvű András azt válaszolja: apja semmilyen zsidó nevelést nem kapott. Az, hogy az ember zsidó, nem zsidó, magyar, nem magyar, nem volt otthon kérdés. Csecsemőkorában római katolikusnak keresztelték, de kilé­pett az egyházból: nem akart annak az egyháznak tagja lenni, amelynek papja volt Josef Tiso. Nagy hokirajongó, s ev­idens számára: egy szlovák-magyar hokimeccsen Szlovákiának drukkol. Arra a kérdésemre, hogy kijelenti-e magáról, hogy szlovák, határozott nemmel vála­szol. „Ön nem magyar, nem szlovák. Zsidó?” „Nem.” „Akkor mi?” „Kassai.” Bár nincs se Pészách, se Hosszúnap, se Hanukka, a péntek esti istentisztele­ten nem rezeg a léc: két minjan is kilen­ne. Az átlagéletkort is figyelembe véve azonban kétesélyes, hogy Pozsonyban száz év múlva is élnek-e majd zsidók.

Szegő Péter

*

Szerkesztőségünk ezúton is köszöni Krasztev Péternek, a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet igazgatójának és munkatársainak a riport megírásához nyújtott maximális segítségét.

A fenti írás riportsorozatunk része, amelyet az Európai Unióhoz csatlako­zott tíz új tagország zsidó közösségeiről készítünk.

Címkék:2006-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Olvasóink írják

Olvasóink írják FEJLESZTENÜNK KELLENE A HÁZI BETEG- GONDOZÁST Ismeretes, hogy egyedülálló, idős, beteg, mozgásukban korlátozott em­bereknek létszükséglete a házi beteggondozás,...

Szellemileg is „félzsidó” úton próbálunk maradni

Új arcok - új gondolatok 2. Szellemileg is „félzsidó” úton próbálunk maradni Kaposi Dávid huszonhat éves. A szervezett zsidó élettel,...

Close