Szombat előfizetés 2017

Heller Ágnes: Néhány gondolat a holokauszttraumáról

Írta: Heller Ágnes - Rovat: Kultúra-Művészetek, Politika, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

HELLER ÁGNES

Néhány gondolat a holokauszttraumáról

A”trauma” fogalma a bal­eseti sebészet köréből került a pszichológiai szótárba, elsősorban Freud, majd Lacan jóvoltából, akik szá­mos neurotikus szimptóma együttest visszavezettek egy korábbi és lényegében gyógyíthatatlan, bár kezelhető, lelki megrázkódtatásra. Ez a lelki megráz­kódtatás maga a trauma, míg a szimp­tóma együttesek ennek a traumának utólagos megnyilvánulási formái. Traumatikus egy élmény akkor, mikor az egyén pszichéje olyan külső, erősza­kos, az embert létében fenyegető beha­tásnak van kitéve, mellyel szemben ab­szolút tehetetlen, mert nem is érti, fel sem fogja, s mert a fenyegető hatalom betör a személyiség védekező reakciói mögé. Azt a hasonlatot is gyakorta is­métlik, hogy a trauma olyan szélsősé­gesen fenyegető élmény, mely, mint egy puskagolyó, sebet ejt a karakteren, de ezt a golyót többé nem lehet eltávo­lítani. Tipikus traumaként szokták tár­gyalni az állandóan megvert kisgyer­mek kiszolgáltatottságát, a gyermek szexuális kizsákmányolását, a nemi erőszakot, ahogy bizonyos körülmé­nyek között a frontszolgálatos katona megrázkódtatását is. Ezek mind úgyne­vezett egyéni traumák, mivel individu­umok szenvedik el, s a késleltetett szimptómák is az individuumoknál je­lentkeznek. Jellemző az individuális traumára, hogy elfoj­tással jár, hogy a sérült személy nem is tud em­lékezni rá, és, még ha valamire emlékszik is, nem tud beszélni róla, többek között már azért sem, mert a tehetetlen­ség, a vereség szégyen­letes és/vagy bűntudat­tal párosul.

Az egyéni traumától meg szokták különböztetni az úgyne­vezett strukturális traumát és a kollek­tív traumát.

Strukturális az a trauma, melyen többé-kevésbé a homo sapiens minden egyede megszenved. Freud szerint pél­dául a születés traumatikus, s vannak, akik Adám és Éva paradicsomkertből való kiűzését az eredendő trauma (ere­dendő bűn) szimbolikus értelmezése­ként fogják fel. Erről itt nem fog szó esni.

Szó fog esni azonban a kollektív tra­umáról. Egy egész közösség vagy nép életének olyan megrázkódtatásáról van szó, mely magán viseli az egyéni trauma számos jellemvonását. Egy külső erővel szembeni tehetetlen­ségről van szó, mely sebet ejt a kollek­tív pszichén, mivel pusztulással fe­nyeget és megszakítja a kollektív tör­ténet folyamatosságát. Ilyen kollektív traumája a zsidóságnak a Templom pusztulása, amire minden Av hó ki­lencedikén emlékezünk. Nos, ez a kol­lektív trauma egyéni traumája volt mindazoknak, akik átélték a Templom pusztulását, továbbá azok közvetlen utódainak. De majdnem kétezer esz­tendő óta ez a kollektív trauma nem jár egyéni traumával. Ezzel aztán szimbolikus alakot ölt. Történészeink tudják, hogy a júdeai zsidóság sorsa nem pecsételődött meg a Templom el­pusztulásával, hogy volt lehetőség azt újra felépíteni, hogy a történetre a Bar Kochba-felkelés nyomta rá a pecsétet. De mindezt a száz évig húzódó törté­netet Av hó kilencediké szimbolizálja

Szemben az egyéni traumával, a kollektív trauma következménye nem a némaság, hanem a beszéd. Ponto­sabban a történet, az elbeszélés teszi a kollektív traumát traumává. Nem tar­tom nagyon plauzibilisnek Freudnak a Mózes könyvben kifejtett gondolatát a kollektív trauma elfojtásáról, majd az elfojtott visszatéréséről, igaz, hogy ő is feltételezett valamiféle narratív fo­lyamatosságot, legalábbis a leviták körében.

Az a trauma, amiről most beszélni szeretnék, a holokauszttrauma ma még individuális trauma is, és kollek­tív trauma is egyszerre. Individuális trauma és kollektív trauma azoknál a túlélőknél, akik most még életben vannak, de individuális és kollektív trauma közvetlen utódaiknál is. Ha­marosan azonban megszűnik indivi­duális trauma lenni és teljesen kollek­tív traumává alakul.

Elöljáróban bevallom, hogy nem szívesen használom a holokauszt kife­jezést, inkább a Soáról vagy Auschwitzról beszélnék, de mivel a trauma­irodalom holokauszttraumáról beszél, én is ezt a kifejezést fogom használni.

*

Az egyéni és kollektív holokausztt­rauma a mi korunkban nem független egymástól A túlélők éppen egyéni lel­ki sebeik miatt, hosszú ideig nem tud­tak saját traumájukról beszélni. Mikor már beszélni tudtak róla, akkor jött létre a beszéden keresztül a kollektív trauma, azaz a holokausztelbeszélés, a holokauszt mint szimbólum, mint a zsidóság közös traumája, azoké, akik átélték, vagy akiknek szülei átélték. És azoké, akik nem élték át, s akiknek a szülei sem élték át. Persze kölcsön­hatásról is van szó. Mihelyt kialakul a kollektív trauma elbeszélés, az indivi­duális trauma is lassan elbeszélhetővé válik, mert bár a kollektív elbeszélés nem csökkenti a bűntudatot, de meg­szünteti a szégyent.

A következőkben csak az egyéni holokauszttraumáról fogok beszélni. Mindenekelőtt a túlélők traumájáról, továbbá azok közvetlen utódainak átö­rökölt traumájáról, azok neurotikus szimptómáiról. Elsősorban a be nem gyógyuló sebekről, melyeket a teljes kiszolgáltatottság, az állandó életve­szély, a tehetetlenség elviselhetetlen nyomása, a történések érthetetlensége és felfoghatatlansága ütött a pszichén. Azokról a sebekről, melyek nem a traumatikus tapasztalat idején, hanem későbben jelentkeztek. „Nachtraeglich” – mondja Freud.

Persze a trauma tipikus tünetei nem jelentkeznek mindenkinél, nem min­denkinél ugyanabban a szimptóma- rendszerben vagy ugyanolyan erővel. Ez mindenfajta trauma esetében egya­ránt igaz. A holokauszttrauma esetére is vonatkozik, hogy többnyire számit, hogy mennyi ideig volt a traumatizált egyed egy traumatikus helyzetnek alá­vetve, s hogy milyen volt maga a hely­zet. Feltételezhető, hogy viszonylag egyenlő ellenálló erejű karakterek ese­tében Auschwitz erősebben traumatizál, mint a gettó. De itt is kiderülhet­nek furcsa dolgok. Alapjában megbíz­ható empirikus vizsgálatok (Báron, Reznikoff, Glenwick) például arra az eredményre jutottak, hogy a hamis pa­pírokkal bujkálok traumája erősebb volt, mint az ugyanannyi időt kon­centrációs táborokban élőké. Talán nem is olyan meglepő az eredmény, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy idegen identitással való kényszerű azonosulás nagyobb identitásvesztés­sel jár, mint egy számmal való megjelöltség, továbbá, hogy mit tesz az em­berrel a teljes izoláltság, a lelki ma­gánzárka egy idegen környezetben, melyben egyedül ő a veszélyeztetett.

Minden traumatikus tapasztalatot egy idő múlva traumaneurózis követ. De a traumaneurózis szindrómája a tra­umát szenvedett szubjektum életkorá­ról is függ. Különböző csoportosítá­sokkal találkozunk. Judith Herman pél­dául klinikai tapasztalatok alapján, a traumán keresztülment individuumokat 13 év alattiakra és felettiekre osztja. Nathan Kellermann, aki a holokauszttraumára koncentrál, Izraelben végzett interjúk alapján három korcsoportot különböztet meg: 6 év alatt, 6-13 év között, 13 év felett. Hogy a kamaszkor korhatár, abban mindenki megegyezik.

Hadd tegyem mindehhez hozzá saját elképzelésemet, mely egyrészt alátá­masztja a fenti csoportosítást, másrészt némi lehetőséget ad az ezeken belüli nagy eltérésekre való betekintésre.

Szerintem az emberi karakternek három rétege van: a pszichikai karakter, a morális karakter és az intellektuális karakter.

A pszichikai karakter kialakulása – az egyed genetikai adottságai alapján – a születéssel kezdődik és körülbelül 13 éves korban fejeződik be. Ezért változik a trauma, s ezen belül a holo­kauszttrauma tünetegyüttese abban az esetben, ha a traumán átesett ember kamasz vagy túl van a kamaszkoron. A kamaszkor előtti psziché kialakulá­sába is beleépül a trauma, míg a ka­maszkor után, mikor a pszichikai kar­akter kialakulása már befejezett, erre nincsen mód, itt a trauma „csak” gyó­gyíthatatlan sebet ejt a már kialakult pszichén. Ezt a különbséget azonban elasztikussá teszi mind a morális, mind az intellektuális karakter.

A morális karakter a beszéddel együtt kezd kialakulni s körülbelül hú­szas éveinkben fejeződik be. Intellek­tuális karakterünk kialakulása is a be­szédkészséggel kezdődik, de nem mindenkinél fejeződik be a húszas évekkel, hanem elnyúlhat egészen éle­tünk végéig. Ha a nagy megtérési tör­téneteket vesszük szemügyre, azonnal látni fogjuk, hogy a kamaszkor utáni megtérések esetében a pszichikai kar­akter azonos marad. Gondoljunk Saulus-Paulusra, vagy saját korunknál maradva, Lukács Györgyre.

A tipikustól való személyes eltéré­seket tehát nem csak a traumatikus ki­szolgáltatottság természete, ereje és tartalma módosítja, hanem a morális és intellektuális karakter természete és kialakulásá­nak foka is. Van, amikor egy 13 éves intellektuális személyisége majdnem ké­szen áll, van, amikor nem. Ugyanez vonatkozik a mo­rális karakterre. S persze mind a morál mind az intel­lektus tartalma is egészen különböző lehet.

Hadd soroljam fel most a tünetegyütteseket.

Azoknál, akik a pszichi­kai karakter végleges kiala­kulása előtt lettek traumatizálva, a tipi­kus tünetek a következők. Memória-ki­hagyás, egyes értelmezések szerint a folyamatos önéletrajzi elbeszélés meg­szakadása, fehér foltok kialakulása. Erős érzések, vagy inkább vágyak és indulatok az azokat kiváltó, vagy azok­hoz tartozó emléknyomok nélkül, töb­bek között érthetetlen és értelmezhetet­len dührohamok. Irracionális félelem, illetve aggódás. A személyiség meg­sokszorozódása, nem pszichiátriai jel­legű skizofrén tünetek (multiple personality syndrome). Kiszolgáltatottságér­zés. A személyiség igazolásának és ön­igazolásának kielégíthetetlen szükség­lete munkában, ahogy a szexualitás te­rén is. Vágy a megváltóra vagy meg­váltásra (különösen a nők esetében). Álmatlanság. Ok nélküli fájdalmak, mint fejfájás, hasfájás. Félelem a ma­gányosságtól, egyedülléttől, halálféle­lem. Harag a világra.

Azoknál, akik a pszichikai karakter végleges kialakulása után lettek trauma­tizálva, a túlélő tipikus tünetei a követ­kező. Tiszta emlékek, folyamatos elbe­szélés a hozzájuk tartozó érzelmek vagy indulatok nélkül (apatikus emlékezés). Ismétlési kényszer. Bűntudat. Zavart vi­szony a világhoz, a másik emberhez, Istenhez. Bizalmatlanság, gyanakvás, zár­kózottság, a kitárulkozásra való képte­lenség. Félelem attól, hogy a dolgokat nevükön nevezzük, hogy beszéljünk ró­luk vagy elbeszéljük őket (ez nem csak a traumatikus emlékekre vonatkozik, ahogy az ismétlési kényszer sem). Dep­resszióra, öngyilkosságra való hajlam.

Reprezentatív, hogy a bűntudat, is­métlési kényszer, apatikus emlékezés és az öngyilkosságra való hajlam telje­sen hiányzik azoknak a túlélőknek a ti­pikus tünetegyütteséből, akik kamaszkoruk előtt traumatizálódtak, míg a személyiség-megsokszorozódás szind­rómája, az emlékezetkihagyás, továbbá az én állandó szükséglete saját me­gerősítésére szexualitás terén is, végül pedig az irracionális dühkitörések telje­sen hiányoznak a kamaszkor utáni tünetegyüttesből. Persze a 13 esztendő csak egy átlagos határ. Vannak, akiknél mindkét csoport egyes tüneteivel talál­kozunk. Szomatikus tünetek pedig mindkét csoportban jelentkeznek.

Személyes tapasztalataimmal is tud­nám a felsorolt tünetegyüttesesek és a korosztályok a kapcsolatát igazolni, de jobb, ha az irodalomhoz fordulok. Nem azért, mert megbízhatóbb, hanem mert közismert és ellenőrizhető.

*

A magyar holokauszttrauma legna­gyobb krónikása Kertész Imre. Az ő könyveiben azonban leginkább a ka­maszkorban átélt trauma tüneteinek viviszekciójával találkozunk. Bár a Felszámolás című regényének hőse, B., a regény szerint Auschwitzban született, az író diagnosztizálta trauma tünetek többnyire, bár nem kizáróla­gosan, a kamaszkorban átélt trauma ti­pikus tünetei. Az írói szabadság min­den tiszteletével együtt ezért ezt a könyvet is a második csoport kapcsán fogom elemezni.

Aki a gyermekkorban átélt trauma tipikus vonásainak irodalmi megfor­málására kíváncsi, annak mindene­kelőtt Jerzy Kosinski A festett madár című könyvét ajánlom. Főleg azért, mert ez a regény az egyesek szerint legtraumatikusabb helyzetet göngyö­líti fel. Egy kisfiúról van szó, aki nem tudja, kicsoda, azaz elfelejti, hogy ki­csoda; aki névtelenül és hontalanul mindenki kényére-kedvére ki van szolgáltatva, akitől egy szelet kenye­ret vagy egy vackot, azaz túlélést re­mélhet. Számos lengyel kritikus fel­háborodással utasította el a regényt, mivel a „lengyelek nem ilyenek”. A könyv valóban tele van rémtörténe­tekkel. Ezek nem a lágerek rémtörté­netei, hanem a közönséges emberek mindennapjainak rémtörténetei, s ha akarják, nem „realisták”. De nem fe­ledhetjük el azt, amit a traumatizált kisgyermek emlékezetéről tudunk. Az érzelmek, indulatok, szenvedések pontosan bele vannak vésve a lélekbe, ott az elmérgesedett seb, miközben a történetek, a szereplők maguk homá­lyosak, vagy kihagyásokkal rög­zítődnek. Kosinski úgy ábrázolja a folytonosan menekülő gyermek vilá­gát, ahogyan azt átélte. Arra emléke­zik, amit átélt, arra, ahogy átélte. S ez autentikus emlékezés.

Mint mondtam, a kamaszkor alatt és után traumatizált szubjektum tünete­gyüttesét Kertész Imre néhány írásán keresztül fogom röviden szemléltetni. Hozzá kell azonban tennem, hogy a különben egyre szaporodó és gyakran igen felületes holokausztirodalomból kiemelkedő stilizált önéletrajzi beszá­molók legőszintébbjei és leghitele­sebbjei olyan emberektől származnak, akik 13 éves korukban vagy utána vol­tak Auschwitzban és egyéb koncentrá­ciós táborokban. Közülük szerintem a leghitelesebbeknek Primo Levy, Jean Améry és Tadeusz Borowski írásai te­kinthetők. Nos, mind a hárman dep­ressziósak voltak, elveszették bizal­mukat az emberben, szenvedtek a túl­élő-bűntudattól, végül mind a hárman öngyilkosok lettek. Szerencsénkre, Kertész Imre itt maradt közöttünk. Ta­lán, többek között, a „Tanító Úr” mi­att, akinek a történetét a Kaddisban el­beszéli, vagy éppenséggel a „Tanító Úr” kedvéért. Vannak „Tanító Urak”, vannak jó emberek, nem tudjuk miért, de miattuk érdemes életben maradni. De Kertész Auschwitzot megjárt főhőse (a Kaddis elbeszélője és a Fel­számolás B.-je) mégis Améryhez, Borowskihoz, Levyhez hasonlóan- ön- gyilkossággal végzi.

A Kaddisban egy olyan ember ön­vallomását olvassuk, aki egész életét a munkába öli. „Ha nem dolgoznék, ki tudja, lennék-e” – mondja. A ma­gányt, elszigeteltséget, száműzetést elszenvedi, ugyanakkor keresi. Érzel­mileg impotens. „Mert félő, hogy ben­nem nincsen szeretet.” De vállalja ezt a „nincset”. Mikor lefekszik egy nővel, kiköti, hogy „a szerelem szó­nak közöttük nem szabad elhangoz­nia”. Elfogadja, amitől fél: „Az érzel­mi elmeszesedéstől nem félni kell, ha­nem elfogadni.”

A Kaddis elbeszélőjének viszonya saját zsidóságához szervesen beleépül magába a traumába. Ugyanis, ha vala­ki nem érzi, nem tudja magát zsidó­nak, vagy zsidósága semmit, illetve nem sokat jelent a számára, akkor ez a mind a morális, mind pedig az intel­lektuális karakter reakcióját kiváltó identitás-probléma fokozza a traumatizálódást.

A „nem tudom, miért éppen mi” kérdését az ő esetében felülírja a „nem tudom, hogy mi, vagy ki az a bizonyos mi ” kérdése. A traumaneurózis a Kad­dis elbeszélője esetében a zsidóság vállalásához vezet, bár ő nem tudja, hogy miért, hogy milyen alapon azo­nosul a zsidósággal. Egyszer azt mondja, hogy „zsidónak születni álta­lában halálbüntetéssel jár”, másszor, hogy „ettől az átoktól nem lehet sza­badulni”. Megint máshol, hogy a zsi­dóság „mint rejtett gyalázat tapad a nevemhez”, a zsidóság olyan, hogy „naponta azt iszapba nyomják az arco­dat”. Az elbeszélő zsidósága „tudva tudatlan”, s ezt ő a skizofrénia szind­rómájaként írja le. S íme a végkövet­keztetés: „Auschwitzból pedig nem lehet kigyógyulni.”

A Felszámolás című Kertész re­gényben B. egy barátja, a keresztény Keserű, beszél a már halott, öngyilkos B.-ről. Itt már egy másfajta traumával is találkozunk, az úgynevezett másod­lagos vagy közvetett traumával. Azzal a jelenséggel, mikor a túlélő a maga traumájával traumatizálja környezetét. Többnyire házastársát, de főleg gyer­mekeit. B. esetében az utóbbitól nem eshet szó, mivel traumájához hozzá­tartozik, hogy radikális „nemet” mond már arra a gondolatra is, hogy gyer­meket nemzzen erre a világra.

A másodlagos holokauszttrauma direkt és indirekt befolyásra jelentkezhet. Direkt a hatás, ha a túlélő szülő állan­dóan a holokauszt történeteit, saját szenvedéstörténeteit ismétli, s ugyan­akkor érzéketlensége, érzelemszegény­sége, vagy állandó irracionális dühro­hamai számára, melyektől ő is igen szenved, abszolút megértést és feloldozást igényel. Indirekt a trauma hatása, ha a traumatizált túlélő eltitkolja gyer­mekei előtt a traumát, azt is, hogy zsi­dó s hogy ők is azok, ugyanakkor még­is a holokauszttrauma szimptómái jel­lemzik gyermekeihez való viszonyá­ban. Ez utóbbi a veszélyesebb hatású, mert megakadályozza, hogy a gyermek intellektuális és morális karaktere se­gítségével feldolgozza a múltat, továb­bá hogy valamennyire megértse szülei lelki sérüléseit.

De, mint mondtam, Kertész regény­alakjának, B.-nek nincs gyermeke, így Kertész a másodlagos traumát a törté­netesen nem zsidó közeli barát figurá­ján és volt felesége (a szintén zsidó, és szülei traumájától már egyszer trau­matizált) figuráján keresztül ábrázol­ja. B. barátja – Keserű szerint – „hi­deg, mint egy jégcsap”, s mégis vagy talán éppen ezért mindenki, aki közel áll hozzá, ki lesz neki szolgáltatva. Feleségének, Juditnak naponta meg kellett küzdenie az ép elméért, míg „ha nehezen is, de felismertem, hogy Auschwitz az én vőlegényem”. S barátja öngyilkossága után már Keserű az, aki a másodlagos trauma szimptómáit mutatva az „úgynevezett való­ságról” beszél, s egy Hamlet-parafrázissal így vall magáról: „vagyok vagy nem vagyok”, s aki majdnem ellenáll­hatatlan vágyat érez arra, hogy az ab­laka előtt elvonuló rongyos hontala­nok sorába álljon, tehát, hogy kívül helyezkedjen a normalitás világán.

Szemben a túlélő individuális trau­májával, a kollektív holokauszttrau­ma, az emlékezésben és elbeszélésben él. Hosszabb távlatban nincs hatása a pszichikai karakterre. Viszont nagy hatása van és lehet a morális és intel­lektuális karakterre. Aki a holokauszttörténetet mindig újra elbeszéli, nem hideg, mint a jégcsap, nincsenek irra­cionális dühkitörései, de még bűntu­data sincsen. Nem skizofrén és nem is szenved az ismétlési kényszer neuró­zisában. Érzi azt, amit elbeszél, és el tudja mondani azt, amit érez. Gondol­kodik és ítél: haraggal és részrehajlás­sal, de megértéssel és bosszúvágy nél­kül. S nem felejtkezik meg a „Tanító Úr” történetéről, azokról az embe­rekről, akik a koncentrációs táborok­ban, a halált vállalva, de hősies gesz­tusok nélkül, csak néma emberségből, beteljesítették a Törvényt.

Előadás a Soá mozaikok című konferen­cián április 22-én. A konferenciát a Pár­beszéd a Toleranciáért Program, a KÚT Alapítvány és a Szociális Innováció Alapít­vány szervezte.

Címkék:2006-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„A zsidóság nem sárga köves út, ami elvezet Ózhoz…”

Új arcok - új gondolatok? Tempóváltás a zsidó közéletben A Szombat e havi, majd nyári és szeptemberi számában összeállítást ol­vashatnak...

Nagyon sokan csak párt akarnak találni

Nagyon sokan csak párt akarnak találni Interjú Verő Tamással Az elmúlt egy-másfél évtizedben nem vállalkoztak sokan arra, hogy rabbik legyenek....

Close