Szombat előfizetés 2017

„A Molotov-koktél csak beavatási rítus”

Írta: Petőcz András - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

PETŐCZANDRÁS

A Molotov-koktél csak beavatási rítus”

avagy miről is mesélnek Párizs lángjai?

Elmondom egy álmomat. Azt ál­modtam, hogy a Ferencváros le­igazolta mind a 11 izraeli válo­gatott focistát, és edzőnek Netanjahu egykori izraeli miniszterelnököt kérték fel. Kezdetben a rajongók idegenkedés­sel fogadták klubjuk történetének eme váratlan fordulatát, különösen az nem tetszett nekik, hogy Netanjahu a mecc­sek és az edzések alatt is kipát hordott a fején, de az idegenkedést hamarosan odaadó rajongás váltotta fel, mert min­den meccset megnyertek a fiúk, és ami a szezon elején még képtelenségnek tűnt, a bajnoki cím is a Fradié lett. A Ferenc­város bejutott a Bajnokok Ligájába, egy csoportba került a legendás Real Mad­riddal. A Fradi szurkolói a Vörösmarty téren a kivetítőkön az MTK fanatikus híveivel együtt, egymást átkarolva néz­ték, hogyan veri ronggyá a Fradi a Real Madridot, Ronaldóstól és Raulostól. A Fradi szurkolói, Netanjahu iránti lelke­sedésüktől vezetve, kipát tettek a fejük­re, és a Tórát kezdték tanulmányozni. A Reál elleni meccs alatt, amikor a harma­dik gólját lőtte a Fradi, a zöldfehérek ve­zérszurkolója, egy kopasz, nagy testű le­gény, váratlanul így kiáltott fel: ,,Aki Jé­zussal találkozik, az a zsidósággal talál­kozik!”

Franciaországban az álom megvaló­sult, kicsit más formában. A franciák játszottak barátságos mérkőzést a néme­tekkel. Ha valakinek fekete-fehér ké­pernyős televíziója lett volna, akkor is könnyen megkülönböztethette volna a két csapatot. Az egyik volt a fekete, a másik a fehér. Mindenki fantáziájára bízom, melyik csapat volt melyik. Párizs­ban, a városháza előtti té­ren a legkülönbözőbb bőrszínű és származású franciák drukkoltak egy emberként a francia csapatnak. Így van minden meccsen. A fiúk, a nemzeti 11 minden francia számára szent dolog, 11, kék-fehér-piros nemzeti őrjöngésben és imádatban fürdő szent, történetesen mind a 11 bevándorló gyereke. Boldo­gan énekli nekik a lelátókon a közönség a himnuszt, azt, hol a rút ellenség ellen vérében gázolva menetelnek a hősök, még valamikor a XVHI. század végén. Nos, Bonaparte, Danton, Marat nem ha­sonlított se Wiltordra, se Henryre, de Zidane-ra se.

Közép-európai értelemben szegregá­cióról beszélni Franciaországban súlyos ismerethiányra vall. Olyan országban, ahol a nemzeti tizenegy minden tagja színes bőrű, ahol a gyerekek által istení­tett sztárok egész sora természetes mó­don beszél afrikai vagy maghrebin szár­mazásáról, ott nem ugyanaz a rassziz­mus fogalma, mint Közép-Európában. Chirac elnök november 17-én, amikor rendkívüli televíziós nyilatkozatban je­lentette be a szükségállapot meg­hosszabbítását, „identitásválságról” be­szélt. Az identitásválság nem most kezdődött, hanem XIX. században, ami­kor a franciák érdeklődése Afrika felé fordult. Hosszú történelmi folyamat: a franciák a nagyhatalmi vetélkedésben átengedték az európai terepet Németor­szágnak, lemondtak arról, hogy közép- és kelet-európai befolyásra tegyenek szert. Franciaország Afrika felé fordult.

Ez azt is jelenti, hogy a franciák úgy jár­nak Afrikába nyaralni, mint mi a Bala­tonra vagy Horvátországba, ismerik Af­rika értékeit, és ismerik az ott élők érté­keit. A francia átlagember számára a bőrszínek egyenlőségének elve sokkal természetesebb, mint egy közép-európai számára. Afrika fele ma is franciául be­szél, vagyis a frankofón kultúrkör része. A frankofón irodalom elsősorban Afri­kában születik, és a Karib-tenger szige­tein. ahol színes bőrű írók szólalnak meg francia, illetve francia-kreol nyel­ven, a francia összehasonlító irodalmá­rok nem kis gyönyörűségére. Kanada, Svájc vagy Belgium csak ezek után jön a sorban.

Franciaországban ahhoz, hogy valaki integrálódjon a mindennapi életbe, nem kell feltétlenül franciának lennie. Az is­kola (annak óvodai változata) háromé­ves kortól kötelező, a gyerek beíratásánál semmilyen papírra nincs szükség, ál­lampolgárságot nem kell igazolni, származásra nem kíváncsi az igazgató, egyedül az a kérdés, a körzetben lakik-e a család. Ha igen, akkor az igazgató kö­telessége felvenni a gyereket az iskolá­ba, mert a gyereknek joga van tanulni, ez egyben azt is jelenti, hogy minden ál­lami kedvezményre, ingyenes iskolai tankönyvekre, füzetekre is joga van, kedvezményekkel vesz részt az iskolai étkeztetésben stb. A származási kérdést sokszor maguk a gyerekek vetik fel: Franciaországban ma divat bevándorló gyerekének lenni. Alsó tagozatos taní­tók számolnak be arról az oktatásügyi minisztériumnak, hogy a gyerekek irigylik azokat, akik külföldi ősöket tud­nak felmutatni. Az elmúlt évben egy olyan, az iskolában is használatos könyv jelent meg, amelyik éppen erről a divat­ról szól, sok gyerek kutatja saját nem francia származását. Maga a belügymi­niszter, Nicolas Sarkozy is számtalan esetben hangoztatja, hogy ő is beván­dorló gyereke.

A francia „sovinizmus” tehát bonyo­lult kérdés. Hogy ki is a francia, arra vá­laszt adnak a francia nemzetet alkotó né­pek felsorolásakor. Történelmi tanulmá­nyok során az iskolások megtudják, hogy a francia nemzet hányféle népből alakult ki. A X. századi kalandozó ma­gyarokat is idesorolja a szakirodalom, ahogy ebből a korból a germánokat, az arabokat, a keltákat is. A francia nemze­talkotás nem áll meg a történelmi időknél: a XX. században a francia nemzetet alkotják a bevándorló spanyo­lok, portugálok és lengyelek is.

Közép-európai értelemben vett rasszizmus? Szegregáció? Franciaor­szágban alkotmányos alaptétel, hogy minden francia állampolgár francia. Mivel ezt kimondja a francia alkot­mány, nem mondhatjuk, hogy valaki arab, zsidó, vagy fekete-afrikai. Viszont azt sem mondhatjuk, hogy breton, baszk, korzikai. Mindenki francia. En­nek az alkotmányos alaptételnek a korzikaiak nem örülnek. És lehet azon vi­tatkozni, jó-e az, ha egy alkotmány ki­mondja, minden állampolgár egyben annak a nemzetnek is a tagja, amelyik­nek az állampolgárságát a magáénak mondhatja. Egy olyan országban lehet erről vitatkozni, ahol nem minden ma­gyar számít magyarnak, ahol közírók „magyarokról”, „cigányokról”, „zsidók­ról” beszélnek társadalmi feszültségeket elemezve. Azt gondolom, Franciaor­szágban a szóhasználatot tekintve is minőségileg másról van szó.

Konkrét eset: Párizsban történt, ma­gyar újságírókkal együtt ültem egy kis­buszban. Az egyik útkereszteződésnél megállt a kisbusz, a sofőrnek várnia kel­lett, mert a gyalogátkelőn egy fekete fiú ment át. Lassan ment. A lassúsága kínos volt, siettünk volna, erről persze ő nem tudhatott. A lassúsága és a mi idegessé­günk érezhető feszültséget eredménye­zett néhány pillanatra a kisbuszban, ami feszültség miatt a mellettem lévő ülésen egy vidéki lap főszerkesztőnője ösztö­nösen így kiáltott fel: „Né’ má’ a feka gyerek hogy cammog!”

Nem. Ez Franciaországban elképzel­ hetetlen. Itt más a szint. Ezért mondom, hogy Franciaországban közép-európai értelemben nincs rasszizmus.

Beszélni kell a szociális körülmé­nyekről.

Nem lenne jó, ha a gyújtogató fiatalo­kat éhező nyomorultaknak látnánk, akik betevő falatjaikért küzdenek, és szemük kopog az éhségtől.

Franciaországban – közép-európai ér­telemben – nincs szegénység. A francia szociális modell ezt nem teszi lehetővé. Létezhet olyan, aki oly mértékben ille­gálisan van jelen az országban, hogy ki­kerül mindenféle szociális intézmény lá­tóköréből, ilyen előfordulhat. De a fran­cia állampolgár, vagy aki tartózkodási engedéllyel van az ország területén, vagy ha nincs is tartózkodási engedélye, de van élettársa, akinek valamilyen francia papírja van, tehát aki valamilyen mi­nimális dokumentummal meg tud jelen­ni valamilyen szociális elosztónál, biz­tos lehet abban, hogy élelmezése, ruház­kodása meg lesz oldva. Nem csak állami intézmények, de alapítványok, egyházi és karitatív szervezetek gondoskodnak erről.

A francia lakhatási támogatás min­denkinek jár, aki Franciaországban él, állampolgárságtól függetlenül. Ez azt jelenti, hogy mindenki a jövedelmétől függően kap anyagi támogatást, ha rá­szorul. Mindezen kívül a munkanélküli, ha már hosszú ideje is van munka nél­kül, akkor is kapja az úgynevezett RMI-t, vagyis a minimális jövedelmet, amiből meg tud élni, és ezt korlátlan ide­ig kaphatja. A gyújtogatások idején az egyik város polgármestere megpróbálta, hogy azoknak a családoknak, ahol el­fogtak gyújtogató kiskorút, nem utalja ki a lakhatási támogatást és az egyéb ön- kormányzati segélyeket. Országos volt a felháborodás, pillanatok alatt kiderült, hogy a támogatást nem lehet megtagad­ni. Hajléktalanok és koldusok persze vannak Franciaországban, lehet látni né­hányat, bár nem annyit, mint Budapes­ten. A rendszer nem működik tökélete­sen. Mégis: Párizs külvárosaiban, illetve a vidéken nem a hajléktalanok gyújto­gattak.

„Spontán módon” egyetlen éjszaka alatt 1400 autót, buszt, illetve jó néhány iskolát, óvodát, bölcsődét, templo­mot, polgármesteri hivatalt felgyújtani nem lehet, nem le­het „spontán módon” egyszerre 4-5 százan nekimenni a kivezényelt roham­rendőröknek, Molotov-koktélokat hajigálni, nem lehet „spontán módon” meg­rohamozni kerületi rendőrparancsnok­ságokat sem. Ezek az akciók szervezett­séget feltételeznek. Ahogy szervezettek voltak azok az illegális Molotov-koktél-üzemek is, amelyeket felfedezett a rendőrség. Ezekből az üzemekből szállí­tották a muníciót a „spontán módon” gyújtogató fiataloknak. Az elmúlt hetek eseményei során megközelítően 10 000 autót, buszt, egyéb járművet gyújtottak fel, kiégett megszámlálhatatlanul sok üzlet, oktatási intézmény, középület. A kár hivatalos adatok szerint 250 millió euró, azaz 62 milliárd forint.

Az eseményeknek három halálos ál­dozata van, egy külvárosban élő férfi belehalt abba, hogy a szomszédjával a parkoló autók sorsáról beszélgetett (egy csuklyás fiatalember odalépett hozzá, leütötte), a második esetben egy torony­ház mellett valaki sétált, a fejére dobtak egy súlyzót, a harmadik esetben valaki kiszállt egy külvárosi részben az autójá­ból, le akart valamit fényképezni, az ott lévő fiatalok odaléptek hozzá, és az au­tóban ülő család szeme láttára agyon­rugdosták. Egy tolókocsis nőt, aki nem tudott időben leszállni a buszról, a gyúj­togatok lelocsoltak benzinnel, a nő sú­lyos égési sérülésekkel ma is kórházban fekszik.

Hivatalos, a Le Monde-ban publikált adatok szerint ma Franciaország a világ jelentős terrorista exportőre. A tit­kosszolgálatok név szerint ismernek 22 olyan francia állampolgárt, akik Irakba utaztak harcolni az amerikaiak és az azokkal kollaboráló arabok ellen. Heten meghaltak két öngyilkos merényletsoro­zatban, 13 állampolgárnak a sorsa isme­retlen, kettőt pedig iraki börtönben őriz­nek. Az Irakba utazott franciák kivétel nélkül fiatalok, ahogy általában egészen fiatal gyerekek voltak a gyújtogatok is. A titkosszolgálati jelentések arról is be­számolnak, hogy ezeknek a franciáknak a lakóhelyük többnyire Párizs külváro­sa, illetve Lyon környéke. Érdekesség, hogy a francia dzsihádharcosok „össze­kötő tisztje”, aki Szíriában, Damaszkuszban fogadta a kiutazókat, és látta el őket pénzzel, élelemmel, és irányította őket tovább Irak felé, a főváros, Párizs XIX. kerületéből származó 14 éves fiú volt.

Nem feltétlenül az Al-Kaida áll a gyújtogatók mögött. Legalábbis közvet­lenül nem. Ahogy az Al-Kaidának, úgy a gyújtogatóknak is megvan a társadal­mi hátterük. Ha valaki Aulnay-sous-Bois-ban bemegy egy középiskolai vécébe, nem csak ártatlan feliratokkal találkozik a vécéajtón. Itt nem az van felírva, hogy „Hajrá Fradi!”, hanem az, hogy „Előre, Al-Kaida! Halál az amerikaiakra!”. És ugyanezeket a feliratokat megtalálhat­juk egy lyoni vagy lille-i egyetem mel­lékhelyiségében is.

Aulnay-sous-Bois-ban nem kellemes végigmenni az utcán. Ha fehér a bőröd, és csoportosan álldogáló maghrebin vagy fekete-afrikai fiatalok mellett mész él, lehet, hogy beszólnak neked. Ha nem tökéletes a kiejtésed, ne is pró­bálj meg válaszolni. Ha magyar az anyanyelved, jobb, ha hallgatsz, ki tud­ja miért, de a hanglejtésedből arra kö­vetkeztetnek majd, hogy amerikai vagy angol vagy.

„Itt nőttem fel, a külvárosban, a tele­pen. Panelban, ahogy mindenki. A szü­leim algériaiak, én már itt születtem. Kabyle vagyok, vagyis arab. Igazából kabyle, ami nem arab. Van egy kultúra, ami az enyém, és ami semmiképpen sem azonos az amerikai-európai kultú­rával, ahol csak a pénz számít, a fo­gyasztás, a reklámok” – mondja Rachid, 32 éves, Aulnay-sous-Bois-ban tanít egy középiskolában. Elmondja azt is, hogy sok tanítványa az iraki háborút személyes ügynek fogja fel. „Nem kell toborozni senkit. Ha leülsz velük beszél­getni, kiderül, minden magára valamit is adó tizenöt éves arról ábrándozik, hogy harcolni fog az amerikai ’hódítók’ el­len. Szinte sikk ez, divat. A lányok egyik srácot sem veszik komolyan, aki nem beszél ilyesmiről” – magyarázza. Majd elmondja, egyes középiskolákban már az is probléma, hogy a történelem-, illetve irodalomoktatás túlzottan is az európai, pontosabban zsidó-keresztény kultúrkörre épít: „Sok diák kiköveteli magának, hogy beszéljünk a Koránról, illetve az arab országok történelméről. Már a rómaiak közel-keleti terjeszkedé­sét, vagy Karthágó elpusztítását is sokan negatívan élik meg.”

Franciaország látványosan fordult szembe az Egyesült Államok iraki poli­tikájával. Mindezt nem csak a hagyomá­nyos arabbarát politika miatt tette, nem csak amiatt, mert sok évtizede ez az egyetlen európai ország, amelyik na­gyon intenzív kapcsolatokat ápol az arab országok szinte mindegyikével, ha­nem azért is, mert belpolitikai okok mi­att sem cselekedhetett másként. A fran­cia közvélemény háborúellenességében óriási szerepe van annak az egyszerű ténynek, hogy sokan, akár „őshonos”, akár „bevándorló” franciáról van szó; ezer szállal kötődnek a maghrebin vagy afrikai országokhoz, családi hagyo­mányban, élményben, kultúrában.

Mindez következményekkel jár. Az európai országok közül ma Franciaor­szág az egyik legnagyobb bázisa a terro­rizmusnak. Mint arról Sarkozy beszá­molt a sajtó képviselőinek, a terrorista csoportok a technikai, infrastrukturális fejlettséget, és a nagyszámú muzulmán kisebbség jelenlétét felhasználva épp Franciaországban tudnak kényelmesen működni, anyagi és személyi utánpótlá­sukat biztosítani. A 22 ismert Irakban harcoló francia dzsihádharcos mellett csak az utóbbi hetek razziái során még 14 olyan kiképzett terroristát fogtak el a különleges osztagok, akikről bizonyíté­kaik vannak, hogy iraki „bevetés” előtt álltak. Franciaország jó terep a kikép­zéshez, itt az internetet nem ellenőrzik, mint sok arab országban, és a közvéle­mény arabbarát. Ugyanakkor ma már ez viszonzatlan barátság: a franciaországi muzulmánok sok ezer vallási vezetőjé­nek, imámjának egyharmada egy szót sem tud franciául, az istentiszteletet arab nyelven tartják, és ezek egy része kifeje­zetten ellenséges az európai kultúrával, az európai országokkal, így Franciaor­szággal szemben is.

Nem közép-európai értelemben, de vannak rasszista indulatok Franciaor­szágban is. A normális életet élni akaró polgárokkal szembeni rasszizmus volt jelen a gyújtogatások alkalmával. Rasszizmus nem csak „fehérek” ré­széről nyilvánulhat meg, erős és gerjesz­tett rasszizmus van jelen egyes maghre­bin és fekete-afrikai csoportok részéről. Nem véletlen, hogy a lengyel származá­sú filozófus, Alain Finkielkraut is „gi­gantikus köztársaság-ellenes pogrom­ról” beszélt a gyújtogatások kapcsán a Le Figaróban. Szerinte aránytévesztés, hogy ahelyett, hogy a felgyújtott iskolák botrányától lennénk felháborodva, a gyújtogatók reménytelenségéről beszél mindenki. A gyűlölködő szavak értel­mezése felhívás újabb vandál akciókra. Itt az ideje, hogy az eseményeket szó szerint értelmezzük, mondja Finkielkra­ut, majd hozzáteszi:, A rendbontók nem követelnek több iskolát, bölcsődét, tor­natermet, autóbuszt: felgyújtanak min­dent. Nekiesnek minden intézménynek, amely közéjük és vágyuk tárgya közé áll. A távirányítás gyermekei. Mindent azonnal akarnak.” Szerinte a „humaniz­mus szíve többé nem az iskolákért, ha­nem a gyújtogatókért dobog”.

Igen, jelen van a rasszizmus. Egyetlen példa erre. Lille-ben történt, a metrón. Lille-ben automata, tehát vezető nélküli metró közlekedik, ami azt jelenti, hogy a szerelvénybe való beszálláshoz auto­matikusan nyitódó dupla ajtón kell bel­épni: a peronon ugyanúgy ajtó van, ahogy a metrószerelvényen. Utazunk, az utasok leszálláshoz készülődnek. Egy öt év körüli kisfiú és a moszlim kendőbe burkolt édesanyja is ezt teszi, kicsit meglepő, hogy külön akarnak leszállni, a kisfiú az egyik ajtónál, az anyuka a másik ajtónál. Amikor kiszáll a kisfiú, megáll a peronon. Bent, a metrókocsi­ban, az ajtónál áll egy szőke, „európai tí­pusú” nő, természetes szőke, nem fes­tett. A metró áll, de tudni lehet, hogy ha­marosan csukódik az ajtó. Közvetlenül a jelzés előtt a kisfiú a peronról beszól a szőke nőnek: „Madame!” A nő reflex- szerűen felnéz, ekkor a kisfiú szembe­köpi a nőt. Ügyes köpés, látványos is, mennyiségileg sem kevés. Ebben a pil­lanatban megszólal a jelzés, az ajtók be­csukódnak, a metró elindul. A nő meg- szégyenülten törölgeti magáról a kisfiú köpését. Még látni lehet, hogy az anyu­ka és a fia a peronon nevetnek a szőke nőn. A metróban ezt mindenki annak vette, ami volt: rasszista akciónak.

Az ilyen jellegű atrocitások gyakori­ak Franciaországban. Ha nincs meg az integrációra való készség, ha a szembe­nállást még vallási vezetők is támogat­ják, akkor a helyzet majdnem reményte­len.

Franciaországban, ahogy minden eu­rópai országban, büntetendő a poligámia. Ma mintegy 30 ezer olyan család él itt, ahol feleségből minimum kettő van, esetenként három vagy négy vagy ennél is több. A francia integrációs politika nem büntet, hanem értelmez, és segíteni próbál. A feleségeknek nem jár tartóz­kodási engedély, de jár az egészségbiz­tosítás, járnak a segélyek, a lakhatási tá­mogatás stb. Ott, ahol négy feleség van, ez akár 16 gyereket is jelent, súlyos te­her az önkormányzatoknak. Van város Párizs környékén (Mureaux), ahol a pol­gármester úgy próbálja a lehetetlen helyzetet megoldani, hogy minden fele­séget külön családnak értelmez, mind­egyiknek külön lakást ad, amit persze a többnejű férjek nem akarnak elfogadni, hiszen így a befolyásuk csökkenhet. A Le Figaróban megjelent cikk szerint a polgármester győzelemként éh meg, ha egy-egy családot rá tud beszélni, hogy valamelyik feleség „váljon el” a férjtől, költözzön önálló lakásba, és így meg­szűnjön az a lehetetlen helyzet, hogy hú­szán laknak egy helyen.

A többnejűségen kívül az oktatásügy­nek is súlyos problémákkal kell szembe­néznie. Nem csak az, hogy az iskolai kantinban ebédelő gyerekek moszlim szülei sajátos étrendet követelnek az is­kolák vezetésétől, ez esetleg még pénz­zel megoldható, hanem az is, hogy ma­gát a tananyagot is változtatni kellene ahhoz, hogy azt a maghrebin családok elfogadják, márpedig egy ország oktatá­si irányelveit nem mindig könnyű össz­hangba hozni egészen más kultúrából érkezők elképzeléseivel. Tény, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör van alap­vetően jelen a francia oktatásban is, ha­sonlóan az európai országok oktatási kultúrájával. Magyarországon ebbe nem is gondolunk bele, mi magunk se hisszük el, hogy lehetne mást is oktatni, tudásunk idáig teljed. A franciák igye­keznek lépést tartani: Afrika és hagyo­mányai, az afrikai arab és fekete monda­világ máris jelen van, így próbálnak az érzékenységekre odafigyelni.

Franciaország nem integrál, hanem integrálódik. Próbálja befogadni azt a sokszínű világot, amelyik évtizedek óta valóság Franciaországban. Persze, em­berellenes bűntetteket nem fogadhat el: ma, az Amnesty International jelentése szerint Franciaország az egyetlen euró­pai ország, amelyikben illegálisan, de létezik a „kimetszés”, vagyis a női kö­rülmetélés, mint muzulmán vallási szer­tartás. A 12-13 éves lányok csiklóját vágják ki egy rítus keretében, hogy a lány „tiszta” maradjon. A kimetszés sú­lyosan veszélyes rítus, akár halálos is le­het. Majdnem minden évben van ennek a rítusnak egy-egy ártatlan áldozata.

„Ezeket a fiúkat sokan úgy nevelik, hogy miközben itt élnek, ne fogadják el a francia kultúrát, csak a sajátjukat” – mondja Aulnay-sous-Bois-ban Rachid, fiatal tanár ismerősöm. „Háború van, úgy érzik, ebben a háborúban részt kell venniük. Higgye el, a Molotov-koktél elhajítása csak beavatási rítus ezeknek a srácoknak. Készülődés egy nagyobb, komolyabb feladatra.”

Franciaország válságban van. A kon­zervatív és liberális jobboldal, élén Villepin miniszterelnökkel, Sarkozyvel és Francois Bayrou-val, a liberális UDF vezetőjével, Európa felé próbál nyitni, a baloldal pedig antikapitalista indulattól vezérelve bezárkózik, a szociális „vív­mányok” minden áron való megőrzé­séről beszél. A gyújtogatók Európa-ellenességébe sok antikapitalista indulat vegyül. Maga a szó, kapitalizmus, fel­mérések szerint a franciák többsége szá­mára negatív kicsengésű, a privatizáció egyenesen szitokszónak minősül. Ugyanakkor pedig vannak olyan váro­sok ma is, ahol sötétedés után már nem mer egy átlagember az utcára menni.

Chirac identitásválságról beszélt. Mit értett ez alatt? Azt, hogy újból és újból felvetődik, európainak tartják-e még magukat a franciák, valamint azt is, hogy sokan magát az európai polgári de­mokráciát és a piacgazdaságot kérdője­lezik meg. Egy marokkói származású francia ismerősöm azért szavazott az eu­rópai alkotmány ellen, májusban, mert szerinte az Európai Uniót a Maghreb-országokkal kellett volna bővíteni, nem a közép-európaiakkal. Ez is az identitás- válság része.

Jean-Louis Bruguiere, a párizsi bíró­ság terrorista ügyekkel foglalkozó osz­tályának főbírája októberben nyilatkozta azt a sajtónak, hogy .jönnek a gyermek­korú terroristák, öngyilkos merénylők”. Nyilatkozatát elfogott terroristák vallo­másaira alapozta. Novemberben jöttek a gyermekkorú gyújtogatok.

Amikor ezeket a sorokat írtam, emberjogi aktivisták a Párizs környéki Seine-Saint-Denis megye Neuilly-sur-Marne városában egy Chahrazad nevű lány miatt tüntettek. A város „érzékeny”, vagyis bevándorlók lakta résznek szá­mít, voltak is felgyújtott autók itt is szép számmal. A 18 éves muzulmán lány nem akarta alávetni magát a szigorú el­várásoknak, többször visszautasította egyik ismerőse lánykérését. November 13-án, amikor még javában zajlottak az események, valaki nem a szomszédja autóját, hanem magát ezt a lányt öntötte le benzinnel, és gyújtotta fel. A lány 60 százalékban szenvedett égési sérülése­ket, jelenleg kómában van. Az emberjogi szervezetek, köztük a „Nem kurvák és nem is rabszolgák” elnevezésű nővé­delmi egyesület pontosan tudja, miért vonulnak Chahrazad védelmében, miért tiltakoznak a gyújtogatok és azok kultú­rája ellen, mit is jelentene ez a kultúra az olyan fiatal lányok számára, mint Chah­razad, aki teljes jogú francia nőként sze­rette volna élni az életét. Talán nem té­vedek, amikor azt mondom, hogy gyúj­togatás és gyújtogatás között megvan az összefüggés.

Címkék:2006-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Heller Ágnes: Néhány gondolat a holokauszttraumáról

HELLER ÁGNES Néhány gondolat a holokauszttraumáról A”trauma” fogalma a bal­eseti sebészet köréből került a pszichológiai szótárba, elsősorban Freud, majd Lacan...

„A zsidóság nem sárga köves út, ami elvezet Ózhoz…”

Új arcok - új gondolatok? Tempóváltás a zsidó közéletben A Szombat e havi, majd nyári és szeptemberi számában összeállítást ol­vashatnak...

Close