Szombat előfizetés 2017

„Öreg pesti zsidó vagyok”

Írta: Várnai Pál - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Öreg pesti zsidó vagyok”

Kertész Ákossal beszélget Várnai Pál

Kertész Ákos legfontosabb munkái: Sikátor (regény, 1965); Makra (re­gény, 1971); Családi ház manzárd­dal (regény, 1982); A világ rendje (válogatott kisregények és novellák, 1984); Zakariás (regény, 1990); A gyűlölet ára (regény, 1992); Tün­dérmesék (kisregények, 1999); A tisztesség ára (regény, 2000); ZÉ és más történetek (novellák, 2000), Prófétát a lelátókra! (esszék, publi­cisztikák, 2001); A kapanyél is el­sülhet (regény, 2002); Brúnó, Bar­csa, Benjámin (kutyakönyv, 2004).

Kertész Ákos volt már segéd­munkás, karosszérialakatos, dra­maturg, forgatókönyvíró, színpadi szerző, szerkesztő, esszéista, tár­caíró, publicista… költő nem volt?

Nem. Mindig rajongtam a költé­szetért, csodának, valamiféle misztéri­umnak éreztem, amibe sosem mertem belekontárkodni. A vers (másoké) ra­gadt rám, mint kutyára a bogáncs, anélkül, hogy „tanultam” volna. Egy módon mertem a költészetben aktivi­zálni magam: mindig szerettem, most is nagyon szeretek verset mondani. Talán tudok is… Nincs semmilyen trükköm: értem, hogy mit mondok, tu­dom, mi miért van ott az utolsó pon­tosvesszőig. És azt akarom, hogy a hallgató is tudja, értse. (Nem engem, az előadót, hanem a költőt.) Ezenkívül nem voltam még katona, rendőr, gengszter, pártember, pénzember, gazdag ember, politikus, kereskedő, jogász… és nem voltam „se istene sem púpja” se magamnak, sem senki­nek. Vagyis volna még mit kipróbál­nom.

És mit próbálna ki a fentiek kö­zül?

A fentiek közül semmit. Hogy még mi szeretnék lenni? A szó ere­dendő értelmében jó. Jó ember. Akkor is, ha tudom, hogy a létező értékrend szerint erre csak ráfizetni lehet.

De akkor mi értelme volna?

Megtalálnám a belső békémet.

Viszont talán nem tudna írni többé…

Hohó, az ember nem azért ír, mert fölborult a belső békéje! Hanem mert rájött valamire, amiről azt gondolja, fontos. És azt meg akarja osztani az embertársaival.

– Kertész Ákos, akivel most be­szélgetünk, számos irodalmi díj ki­tüntetettje: József Attila-díj, Arany János-díj, Demény Pál-emlékplakett, a XXI. Század Társaság „Hazám” díja, Gábor Andor-díj, 2002 óta Budapest díszpolgára… Ki­hagytam valamit?

Lényegtelen. Nem a díjak teszik az írót, hanem a művek. És a közön­ség.

– Mindenekelőtt beszéljünk a Még a kapanyél is elsülhet című legutóbbi regényéről, melyben a gyerekkoráról, a ’44-es túléléséről ír. Ugyanerről az élményről, vagyis a Vészkorszakról, a mi generáci­ónk életének e korai szakaszáról az ötvenes évektől napjainkig már többen is írtak. Ön miért csak most nyúlt ehhez a témához? A zsidó Ságról, legalábbis érdemben, csak a rendszerváltás óta szól. A Zakari­ás 1990-ben jelent meg. Azóta vi­szont a kérdés meglehetősen fog­lalkoztatja. A „Kapanyél…” a ka­maszkori életben maradás regé­nye, de a mai ismereteivel. Hiszen nemcsak egy tizenéves kamasz, de a felnőttek sem tudtak akkor még sok mindenről.

– Sok kemény kérdést zúdított most rám egyszerre. Azért mondom ke­ménynek őket, mert fontosak. Kezd­jük a végén. A „Kapanyelet” szigorú­an az akkori ismereteimmel írtam, vi­gyáztam, hogy ki ne lépjek egy 1944-ben bujkáló tizenkét éves zsidó srác tudatvilágából. Úgy érzi, hogy ez az érett tájékozottság ma hihetetlennek tűnik? Ma minden annak tűnik, ami akkor történt velünk. Igenis, ennyire koravén voltam. És a fölnőttek is so­kat tudtak, nem csak én, aki Juhász Vili bácsiék jóvoltából (a regényben Ihászék) majdnem pontosan értesül­tem róla, mi történik Auschwitzban. Egyik fő bűnünk az volt. hogy nem mertük továbbadni; magunk sem mer­tük tudni, amit tudtunk; féltünk tudo­másul venni, és ezért pusztultunk el olyan sokan! A regényben Géza, aki valahogyan föl akarja lazítani a többi zsidót, és a józan Dómján, az illegális kommunista ellenállás vezetője vitájá­ból világosan kiderül, hogyan is volt ez. Dómján tudta, hogy milyen korlá­tozott az ellenállók lehetősége is. Át­gondolt náci taktika volt, hogy a halál­ba hurcolt zsidók a lehető legkeveseb­bet tudjanak arról, ami rájuk vár. A „Kapanyél…” abban különbözik min­den más Vészkorszak-könyvtől, holokausztregénytől, hogy tudatosan nem szenvedéstörténet, hanem egy lázadás története. Egyetlen hasonlóról tudok a magyar irodalomban, ez Salamon Pál Menyegzője. A Zakariás pedig az a re­gény, ahol először mertem egy az egy­ben szembenézni a saját zsidóságom­mal, és azzal az identifikációs problé­mával, hogy én, aki nem is voltam zsi­dó vallásit soha, miért tartoztam a ki- irtandók közé, miért varratták föl rám a sárga csillagot? Mert etnikailag zsi­dó vagyok, azért. Ez ilyen egyszerű – most. De akkor és annak, aki tízéves koráig nem is tudja, hogy zsidó, és akit nem csak hívő katolikusnak, de mániákus asszimilánsnak is akart ne­velni a családja, nem volt ilyen egyér­telmű. Húsz évig írtam a Zakariást, mert azt hittem, mindez rajtam kívül senkit sem érdekel. Senki nem kíván­csi arra, hogyan jutottam el én a ma­gam kettős kötődésének – hogy egy­szerre vagyok zsidó is meg magyar is -, diaszpóralétemnek a tudatos fölis­meréséig és vállalásáig. Izraelben ér­tettem meg, hogy igenis ehhez a nép­hez tartozom, de nem vagyok izraeli. Öreg pesti zsidó vagyok, ennek min­den átkával és áldásával. A magyar nem mániákus rasszista, akkor keres bűnbakot, ha elégedetlen. Kádár puha diktatúrája alatt, miközben a piacgaz­daság csírái szépen növelték a dolgo­zó tömegek életszínvonalát, az embe­rek többsége nem keresett bűnbakot se a zsidóban, se a romában. Minek kere­sett volna? Megtalálta számítását, egy kicsit minden évben jobban ment… és mert nem mondta senki a pofámba, hogy büdös zsidó, azt hittem, látensen sincs már antiszemitizmus. Mire a Za­kariás megjelent, addigra a történelem két okból is fölszította az. antiszemitiz­must Magyarországon, és az én „ma­gánproblémám” egyszerre aktuálissá lett; csakhogy éppen rendszert váltot­tunk, és senki sem figyelt az irodalom­ra. így aztán a kérdés számomra nem zárult le azzal, hogy a Zakariást, ami van olyan súlyú és erejű regény, mint annak idején a Makra volt, letettem az asztalra. A rendszerváltás egy esz­tendő alatt másfél millió munkahelyet szüntetett meg; érzékelhetőbb, ha azt mondom: a munkahelyek közel egyharmadát. A tömegek életszínvonala meredeken zuhant, a különbség sze­gény és gazdag között négy-ötszö­rösről tíz-tizenötszörösre ugrott. A tö­megek a rendszerváltás vesztesei let­tek, valamennyien. Az óriási elégedet­lenség bűnbakot keresett. Az újburzsoáziát nem illett szidni, hisz éppen a szocializmus bukott meg – a kapitaliz­must építettük. A komcsi, a zsidó és a roma lett a bűnbak, nem azért, mert a tömegek neonácikká vagy rasszisták­ká lettek, hanem azért, mert valakin csak le kellett verni a nyomorúságot. Ha belénk rúgtak, nekünk is bele kell rúgnunk valakibe (aki nálunk is gyön­gébb…). József Attila is csak egy komcsi volt, amikor azt írta: „senki sincs, akiről elmondjam, / örömét lel­te nyomoromban”. És azt sem hittem volna, hogy a szabadság (a liberaliz­mus) első fuvallatára a nyilasok és le­származottaik kihúzzák az eldugott nyilaskeresztes zászlót az ágynemű­tartóból, kigöngyölik és meglobogtat­ják. Ez a második ok, amire az imént céloztam. Vagyis semmi csodálnivaló nincsen azon, hogy a rendszerváltás óta erősen foglalkoztatnak a zsidóság titkai.

Fél?

Én soha! Ezt nagyon megtanultam negyvennégyben. Aki fél, megölik. Csak annak van sansza, aki fölveszi a küzdelmet.

A művész dolga – írja valahol -, hogy rátapintson a közösség életé­nek neuralgikus pontjaira.” Köny­veinek központi kérdése az identi­tás, az azonosságtudat. Makra Fe­renc, aki bizonyára az utóbbi fél év­század magyar irodalmának egyik legnagyobb formátumú regényhőse, „kényelmetlenül érezte magát a bőrében”, „igyekezett el­tűnni a tömegben”; egy kritikusa szerint az „autonómia hiányába halt bele”. Mi tette képessé arra, hogy „kitalálja” Makrát? Továbbá mennyiben rendszer- és ország­függő típus Makra? Tudtommal színpadi változatát Kanadában is előadták.

– Ismét nagy kérdéstömeg, vegyük sorra. Makrát nem kellett kitalálnom, Makra van. És volt. Csak meg kellett írnom. Az túl egyszerű volna, hogy Makra én vagyok (gondoljon Flaubert-re: „Bovaryné én vagyok”), mert Makra is én vagyok, de Vali is, a Siká­tor Bognár Vincéje is, Zakariás is, Bu­rián Károly főművezető is a Családi házból, és Zofár Károly roma rendőr­tiszt is. Ez a típus nem rendszer- és nem országfüggő. Mindenhol ott van, ahol autonómiára törekvő emberek vannak, akiknek morális tartásuk más, értékesebb, szigorúbb és tisztább, mint az átlagé. Akik lázadnak a kör­nyezetük ellen, de nem negatív mó­don, nem deviánsok, hanem ragasz­kodnak a saját kiérlelt, kiharcolt belső értékeikhez. Ők mind identitászavar­ral küzdenek, mert kívül állni nem öröm, tehát nem akarnának kilógni a sorból, elütni az átlagtól, asszimilálódni szeretnének, de nem tudnak. Vé­res fejjel tanulják meg, hogy nem is szabad. Csak integrálódni szabad, megőrizve a saját belső rendjüket. Ha úgy akarja, ezek az én hőseim, akik természetesen mind hasonlítanak egy kicsit egymásra, átvitt értelemben mind zsidók. Diaszpórában élő zsi­dók. Akik valamennyien tudják: jó volna asszimilálódni, beolvadni a töb­bi közé, könnyebb lenne az élet, de nem lehet. És ez a problematika min­denhol érvényes, ahol etnikumok, kul­túrák, más-más értékrendet vallók él­nek egymás mellett, vagyis ma már az egész globális világban. A művész dolga pedig (sajnos itt nincs terem in­dokolni, miért) hasonló a társadalom­ban ahhoz, ami az érzékelő szervek, idegvégződések föladata az emberi szervezetben: vagyis hogy jelezze, hol fáj. Hogy jajgasson, kiabáljon az egész társadalom helyett. A többi: a diagnózis, a terápia a társadalom egé­szének föladata – lenne.

Már a Sikátorban, első regényé­ben, amely bizonyos értelemben a Makra előképe, azt írja, hogy „a legfontosabb az életben, hogy az ember felismerje a saját természe­tét”. Regényhősei nem vállalják magukat, mindig mások akarnak lenni, s így mindenhonnan kire­kesztik magukat. A Kapanyél… Ke­rek Gézája katolikus akar lenni, a Névnapban a férj szégyellj, hogy nem a házasságon kívül keresi a szerelmet, Zakariás, aki zsidó (né­ha úgy fogalmaz: sunyi és gyáva zsidó) magyar és munkás, sőt bá­tor magyar munkás szeretne lenni. Minden hőse meg akar felelni az el­várásoknak. Mindegyikük meg akarja úszni. Zakariás mintha tipi­kusan magyar zsidó lenne, aki se nem igazán magyar, se nem igazán zsidó. Hogyan látja ma régebbi sze­replőit?

– Hűha…! A Sikátorban azt a mon­datot nem én mondom, hanem Bognár Vince. Regényem hősei nehezen vál­lalják magukat, a regényeim erről a küzdelemről szólnak. Igen, mindenki más akar lenni. Mint a valóságban is. A szőke barna szeretne lenni, a szép faros-bögyös asszony inkább karcsú, a nyurga fiú body buildinges, a néger fehér, és a fehér (például én magam) néger. Mert szerintem a fekete a szép. Black is beautiful! Hogy mind meg akarja úszni? Na és? Legalapvetőbb ösztöne minden élőlénynek, hogy meg akarja úszni. De Makra inkább megöli magát, mintsem becstelenül „me­gússza”. Zakariás csak azért nem lesz öngyilkos, mert „zsidó ne legyen ön­gyilkos. Ennyivel tartozik annak a hatmilliónak, akiket meggyilkol­tak…”. Guszti a Névnapban abszurd módon akar megfelelni a hülye macsó haverok elvárásainak. Megússza? Egy frászt ússza meg! Szenved tőle, mint a kutya! A Kapanyélben vagy én fogal­maztam rosszul, vagy maga értett fél­re valamit. Dehogyis akar Géza kato­likus lenni: eszébe sem jut, hogy való­jában az. Géza méltó akar lenni az ükapjához, aki zsidó létére negyven- nyolcas honvéd volt. Géza hős akar lenni, és többé-kevésbé hős is lesz! És hogy a magyar zsidó amolyan se hús, se hal? Nincs itt helyem hosszú törté­nelmi esszére, de a magyar zsidó bizo­nyos okokból Európa legasszimiláltabb zsidója. Zsidónak magyar, ma­gyarnak zsidó. Nem könnyű sors. Erről szól a Zakariás…

Foglalkoztatja a másság prob­lémája. Más kisebbségek is gyako­ri szereplői a könyveinek: cigá­nyok, magányos kívülállók, páriák, lecsúszott, a társadalom peremére került emberek. Ön is zsidó, de egyúttal a munkáslétböl is jön. Miből ered önnél ez az empátia, ez a szociális érzékenység?

Fene tudja. Fejlődési rendellenes­ség, mondhatnám, de most nem aka­rok olcsón szellemeskedni, mert ép­pen ellenkezőleg: az evo­lúció eredményeként kia­lakult homo sapiens, hitem szerint, igenis empátiával, szolidaritással viseltetett fajtársai iránt, különben nem maradt volna fönn a struggle for life körülmé­nyei között. Amikor már bebizonyosodott, hogy si­keres mutáció, akkor en­gedhette csak meg magá­nak azt a torz kulturális fejlődést, melynek következményeként az ember embertársát áldozta föl, hogy kiengesztelje az iste­neit. Aztán meg… tudja, én istent nem hiszek, de soha nem tagadtam meg se Mózest, se Jézust, se Mar­xot. A felebaráti szeretet tanát. És aki szereti feleba­rátját, mint önmagát, vajon

kizsákmányolhatja-e?

Csoórinak a Nappali hold cím­mel megjelent írására ön kétszer is reagált. Ma hogyan látja ezt a kér­dést?

– Másképp, mint akkor, 1992-ben, amikor úgyszólván nem hittem a sze­memnek. Ezt ugyanaz a Csoóri írja, akit harminc éve ismerek? A zsidók ma már, nagyon remélem, nem is tud­nak és nem is akarnak asszimilálódni. A diaszpórának az a dolga, hogy megőrizve zsidóságát, integrálódjon a magyar társadalomba, s átadja kultu­rális és morális értékeit. Ami pedig Csoórinak azt az aggodalmát illeti, hogy a zsidó kultúra magához asszi­milálja a magyart: két együtt élő kul­túra mindig hat egymásra. Olyan ez, mint a tömegvonzás. Elmozdulnak egymás felé tömegük, jelentőségük arányában. Ez természeti törvény. Az a kérdés, mi baja ezzel Csoórinak? Gondolja, hogy az Ugocsa non coronat elve alapján a magyar nap majd nyugaton kel és keleten nyugszik? Csalódni fog.

Címkék:2006-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A Spielberg-paradoxon

A Spielberg-paradoxon Felkavaró film a München, bár nem a legjobb, amit lát­tam, ugyanakkor Steven Spielberg pályáján mindenképpen kiemelkedő. A film...

A „békeima” fogadtatása

A „békeima” fogadtatása Spielberg München-je a világsajtóban Bár a rendező, Steven Spielberg „békeimának” nevezte legújabb filmjét a Time magazinban, a...

Close