Szombat előfizetés 2017

Rodosz zsidói közt

Írta: Halász Tamás - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

SMUEL ÉS LUCIA SZIGETE

Rodosz zsidói közt

Kedvelt turistacélpontunk a görög szigetvilág, és azon belül is a rózsák, szarvasok és lo­vagok hona, Rodosz. A sziget azonos nevű fővárosának egyik páratlan neve­zetessége hajdani zsidónegyede, amely olyan diszkréten rejtőzik a látnivalók dzsungelében – vagy a látogatók annyi­ra vaksik -, hogy számos, a zsidó múlt iránt amúgy fogékony vizitor néz értet­lenül hazatérte után a tájékozott kér­dezőre, aki nekiszegezi: „És a zsinagó­gában jártatok?”

A történelem véres viharaiból jócskán kijutott e káprázatos helynek: három Budapestnyi területén számtalan kultúra nyomait felfedezhetjük, és ha csöppet beleássuk magunkat a múltjába, bizony szembesülhetünk a ténnyel: a paradicso­mi sziget sokaknak jelentette a poklot, vagy annak előszobáját.

A rodoszi óváros gigászi várfalakkal övezett egyik legnevezetesebb pontja egy kicsi, páratlan szépségű tér – nincs turista, aki itt-tartózkodása során fel ne keresné. Közepén csempedíszes kút áll, melynek káváját jókora, kovácsoltvas tengeri csikók díszítik. Tömegek fényképezkednek előtte anélkül, hogy tud­nák: e díszkút, az óváros keleti csücské­ben állott zsidónegyedének, a Juderiának közepén a holokauszt rodoszi áldo­zatainak emlékét őrzi. Innen néhány méterre már egyértelműbb emlékmű is áll néhány éve: a hatszög alapú hasáb ol­dalain hat nyelven emlékeznek meg az elhurcoltakról. A helyi viszonyok közt tágas tér, az egykori Calle Ancha (ma­gyarul: Széles utca) is a zsidó mártírok (Mártiron Evreón) nevet viseli már.

A hajdani zsidónegyedbe keveredő – hajdani határait semmi sem jelzi – láto­gató elég gyorsan kapcsol, hogy megér­kezett, amennyiben tudatosan indul fel­fedezni. A káprázatosán szép utcák apró házai, a szűk sikátorok gyorsan azono­síthatók – elképesztő, milyen hasonlósá­got mutatnak a kontinens zsidónegyedei Prágától Óbudán át a hellén világig. A szinte alagútként szaladó közök, girbe­gurba utcácskák, a fejünk fölött húzódó, oly tipikus kőívek mellett konkrétabb nyomokat is felfedezhetünk, ha nagyon figyelünk: mezüzéknek bevésett mélyedések, apró felirattöredékek láthatók több házon is. Egy ma már nem üze­melő közkúton alig olvasható francia fe­lirat hirdeti, hogy azt az Alliance Israelité Universelle és a Rothschild család adományából építették. Elképesztő mennyiségben találunk elhagyott, ro­mos középkori lakóépületeket, üres ház­helyeket, a grundokon megkezdett ása­tásokat a Juderia területén.

A világhíres zsinagógát szinte minden városi térkép jelzi, de helyben keresgél­ve nehezebb az eligazolás: apró tábla mutatja az Mártírok terénél, mely szűk utcán (Szimmiu utca) kell elfordulnunk, hogy elérkezzünk az 1575-ben épült Kahal Salom zsinagógához. Hajdan hat imahely szolgálta a rodoszi zsidókat, akiknek lélekszáma az 1910-20-as években tetőzött. Ekkoriban négyezer- ötszázán voltak, szinte kizárólag a sziget fővárosában.

Rodoszon több mint kétezer-kétszáz éve élnek zsidók: első írott nyomukra a Makkabeusok könyvében bukkanunk; a 12. századi világutazó, Tudelai Benjá­min négyszáz fős közösségről tudósít. Ezek a zsidók az antik idők óta itt élő romanióták voltak, akik közé először 1280-ban érkeztek a katalóniai Tarragonából szefárdok. Az 1492-es kiűzetés után aztán újabb csoportok jöttek, s a ro­doszi zsidó közösség a 16. század végé­re már szinte egységesen szefárd és ladinó ajkú lett.

A Kahal Salom kívülről jellegtelen épület: kis lugasba lépünk először, a zsi­nagóga szőlővel befuttatott udvarára, ahol néhány öreg széken üldögélnek. A bejárat mellett kis dobozban kipák – én a sajátomat tettem fel, s kaptam egy hangos „salom” köszöntést. Fiatal lány lépett hozzám, és mesélni kezdett, félig-meddig felkészült utazónak. Megtud­tam, a lány, Éva görög és keresztény, rendkívüli érdeklődése hozta a temp­lomba, és ma már ő az egyik idegenve­zető. Tőle tudtam meg: napjainkban már csak harmincöt, zömmel vallástalan zsi­dó él a városban, közülük is mindössze ketten vannak a hajdani eredeti közösség túlélői közül, a többiek Görögország más vidékeiről telepedtek ide az elmúlt év­tizedekben. A két, ma is ladinóul beszélő idős ember unokatestvér: a nyolcvana­dik évébe lépő Lucia Soulam madárcsontú, apró öregasszony, a hetvenöt éves Smuel Modiano szálfa termetű, rendkívüli kisugárzású, hatvannak se ki­néző férfi. Mindketten mindennap a templomban vannak, őriznek, mesél­nek, figyelnek. Smuel elnézést kér, neki az angol csak az ötödik nyelve („a ladinó az anyanyelvem, olaszul a megszál­lás alatt tanultunk az iskolában, a görög a hazám nyelve, franciául illik tudni…” – szabadkozik). Éva kezd tolmácsolni, aki előre szólt, Smuel nagyon örül a magyaroknak, de majd megtudom, miért. Smuel Modiano bár micvóját a szigetre bevonuló náci csapatok szó szerint fél­beszakították. Rodoszt a háború utolsó pillanatában szállták meg, és a zsidó kö­zösség még el nem menekült, mintegy ezerhétszáz tagját a vidéki magyar zsidósággal egy időben, 1944 nyarán vitték Auschwitzba, hetekig tartó halálmenet­ben. A kis Smuel bár micvóját Ausch­witzban fejezte be egy magyar kántor – az eseményre egy titkos imán került sor, ahol az egész minjen magyar zsidókból állt.

A háborút követően alig százötvenen tértek vissza – a legnagyobb zsidó kö­zösség lakta Rodosz így egyedül maradt a „zsidótlanított” égei-tengeri szigetvi­lágban. Kréta zsidóit egy angol torpedó ölte meg: az őket a halálba szállító hajó a támadásban elsüllyedt, túlélők nem voltak. A szomszédos Kosz szigetére egy tucatnyian tértek vissza, pár év alatt el is fogytak. Számosz, Leszvosz, Zakintosz és a többi sziget közössége nincs többé. Ma egyetlen görög szigeten, a Rodosztól távoli Korfun létezik még – hatvanfős – hitközség.

A Kahal Salom zsinagógának, és a hajdani zsidó Rodosz más emlékeinek szerencséje az lett, hogy a holokauszt előszobájának felfogható, három évtize­des olasz megszállás során a zsidó kö­zösség (és úgyszintén görögök ezrei) hagyták el a szigetet. Az emigránsok egészen különleges helyeket választot­tak új hazájuknak, így például Fekete-Afrikában ma is több száz rodoszi ere­detű család él. Legnagyobb közösségük a hajdani Rodéziában (ma Zimbabwe) alakult ki. Rodoszról (angolul: Rhodes) Rodéziába (angolul: Rhodesia) – érde­kes fricskája a történelemnek. Az min­denesetre tudható, hogy az afrikai or­szág Cecil Rhodes angol felfedező­-konkvisztádorról kapta nevét. Az emig­ráns rodoszi zsidók rendkívül ragasz­kodnak óhazájukhoz: a háború után ret­tenetes állapotba került zsinagóga és te­mető az ő adományaikból épülhetett új­já pazar módon.

A zsinagógában kiadványok után ér­deklődtem, és a turistabazár örvénylő forgatagában található hitközségi irodá­ba küldtek. A színpompás üzletek közt valósággal elvesző hivatalban mosoly­gós asszony fogadott, Carmen Cohen irodavezető. Imponáló választékban tet­te elém kiadványaikat, majd rákérde­zett: „Az esküvőre jön?” Nekem pedig elállt a lélegzetem.

A szigeten hatvan év után, 2003-ban volt először zsidó esküvő, akkor egy amerikai állampolgárságú, rodoszi ere­detű pár kötötte össze itt az életét. Kint tartózkodásunk idején újra esküvőre ké­szültek, ám ezúttal „helyi erőkkel”: egy, a szigeten felnőtt, Szalonikibe települt lány és athéni kedvese mondta ki egy­másnak az igent, szintén a fővárosból érkezett rabbi előtt. Ebből nem lehetett kimaradni. A megejtően hangulatos me­nyegző vendégeinek jelentős részét a két család görög barátai tették ki, akik láthatóan életükben először jártak zsidó imahelyen. Voltak koszorúslányok, hul­lott a rózsaszirom, roppant talp alatt a pohár, görögül olvasták fel a ketubát.

Utolsó napomon a zsidótemetőt ke­restem meg, az egyik legelképesztőbb sírkertet, amit életemben láttam. Kéte­zer, derékig érő, doboz alakú, cemente­zett sírépítmény látható itt, szigorú fa­lanszterben – a szefárdok hagyományo­san fekvő síremléket állítanak halottaiknak. A sírok labirintusában találkoztam a roppant rendet tartó gondnokkal, Theodor úrral és bolgár feleségével, Delkával, ki épp egy évszázados kő betűit fes­tette újra. Angolul és oroszul beszélget­tünk. A férfi büszkeségtől csillogó szemmel mesélte, százötvenszer fordult a kisteherautójával, miután tíz éve elvál­lalta a gondnokságot és nekiállt kipucol­ni a szeméttengerben elsüllyedt temetőt.

Halász Tamás

Címkék:2006-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Öreg pesti zsidó vagyok”

„Öreg pesti zsidó vagyok” Kertész Ákossal beszélget Várnai Pál Kertész Ákos legfontosabb munkái: Sikátor (regény, 1965); Makra (re­gény, 1971); Családi...

A Spielberg-paradoxon

A Spielberg-paradoxon Felkavaró film a München, bár nem a legjobb, amit lát­tam, ugyanakkor Steven Spielberg pályáján mindenképpen kiemelkedő. A film...

Close