Rodosz zsidói közt
Kedvelt turistacélpontunk a görög szigetvilág, és azon belül is a rózsák, szarvasok és lovagok hona, Rodosz. A sziget azonos nevű fővárosának egyik páratlan nevezetessége hajdani zsidónegyede, amely olyan diszkréten rejtőzik a látnivalók dzsungelében – vagy a látogatók annyira vaksik -, hogy számos, a zsidó múlt iránt amúgy fogékony vizitor néz értetlenül hazatérte után a tájékozott kérdezőre, aki nekiszegezi: „És a zsinagógában jártatok?”
A történelem véres viharaiból jócskán kijutott e káprázatos helynek: három Budapestnyi területén számtalan kultúra nyomait felfedezhetjük, és ha csöppet beleássuk magunkat a múltjába, bizony szembesülhetünk a ténnyel: a paradicsomi sziget sokaknak jelentette a poklot, vagy annak előszobáját.
A rodoszi óváros gigászi várfalakkal övezett egyik legnevezetesebb pontja egy kicsi, páratlan szépségű tér – nincs turista, aki itt-tartózkodása során fel ne keresné. Közepén csempedíszes kút áll, melynek káváját jókora, kovácsoltvas tengeri csikók díszítik. Tömegek fényképezkednek előtte anélkül, hogy tudnák: e díszkút, az óváros keleti csücskében állott zsidónegyedének, a Juderiának közepén a holokauszt rodoszi áldozatainak emlékét őrzi. Innen néhány méterre már egyértelműbb emlékmű is áll néhány éve: a hatszög alapú hasáb oldalain hat nyelven emlékeznek meg az elhurcoltakról. A helyi viszonyok közt tágas tér, az egykori Calle Ancha (magyarul: Széles utca) is a zsidó mártírok (Mártiron Evreón) nevet viseli már.
A hajdani zsidónegyedbe keveredő – hajdani határait semmi sem jelzi – látogató elég gyorsan kapcsol, hogy megérkezett, amennyiben tudatosan indul felfedezni. A káprázatosán szép utcák apró házai, a szűk sikátorok gyorsan azonosíthatók – elképesztő, milyen hasonlóságot mutatnak a kontinens zsidónegyedei Prágától Óbudán át a hellén világig. A szinte alagútként szaladó közök, girbegurba utcácskák, a fejünk fölött húzódó, oly tipikus kőívek mellett konkrétabb nyomokat is felfedezhetünk, ha nagyon figyelünk: mezüzéknek bevésett mélyedések, apró felirattöredékek láthatók több házon is. Egy ma már nem üzemelő közkúton alig olvasható francia felirat hirdeti, hogy azt az Alliance Israelité Universelle és a Rothschild család adományából építették. Elképesztő mennyiségben találunk elhagyott, romos középkori lakóépületeket, üres házhelyeket, a grundokon megkezdett ásatásokat a Juderia területén.
A világhíres zsinagógát szinte minden városi térkép jelzi, de helyben keresgélve nehezebb az eligazolás: apró tábla mutatja az Mártírok terénél, mely szűk utcán (Szimmiu utca) kell elfordulnunk, hogy elérkezzünk az 1575-ben épült Kahal Salom zsinagógához. Hajdan hat imahely szolgálta a rodoszi zsidókat, akiknek lélekszáma az 1910-20-as években tetőzött. Ekkoriban négyezer- ötszázán voltak, szinte kizárólag a sziget fővárosában.
Rodoszon több mint kétezer-kétszáz éve élnek zsidók: első írott nyomukra a Makkabeusok könyvében bukkanunk; a 12. századi világutazó, Tudelai Benjámin négyszáz fős közösségről tudósít. Ezek a zsidók az antik idők óta itt élő romanióták voltak, akik közé először 1280-ban érkeztek a katalóniai Tarragonából szefárdok. Az 1492-es kiűzetés után aztán újabb csoportok jöttek, s a rodoszi zsidó közösség a 16. század végére már szinte egységesen szefárd és ladinó ajkú lett.
A Kahal Salom kívülről jellegtelen épület: kis lugasba lépünk először, a zsinagóga szőlővel befuttatott udvarára, ahol néhány öreg széken üldögélnek. A bejárat mellett kis dobozban kipák – én a sajátomat tettem fel, s kaptam egy hangos „salom” köszöntést. Fiatal lány lépett hozzám, és mesélni kezdett, félig-meddig felkészült utazónak. Megtudtam, a lány, Éva görög és keresztény, rendkívüli érdeklődése hozta a templomba, és ma már ő az egyik idegenvezető. Tőle tudtam meg: napjainkban már csak harmincöt, zömmel vallástalan zsidó él a városban, közülük is mindössze ketten vannak a hajdani eredeti közösség túlélői közül, a többiek Görögország más vidékeiről telepedtek ide az elmúlt évtizedekben. A két, ma is ladinóul beszélő idős ember unokatestvér: a nyolcvanadik évébe lépő Lucia Soulam madárcsontú, apró öregasszony, a hetvenöt éves Smuel Modiano szálfa termetű, rendkívüli kisugárzású, hatvannak se kinéző férfi. Mindketten mindennap a templomban vannak, őriznek, mesélnek, figyelnek. Smuel elnézést kér, neki az angol csak az ötödik nyelve („a ladinó az anyanyelvem, olaszul a megszállás alatt tanultunk az iskolában, a görög a hazám nyelve, franciául illik tudni…” – szabadkozik). Éva kezd tolmácsolni, aki előre szólt, Smuel nagyon örül a magyaroknak, de majd megtudom, miért. Smuel Modiano bár micvóját a szigetre bevonuló náci csapatok szó szerint félbeszakították. Rodoszt a háború utolsó pillanatában szállták meg, és a zsidó közösség még el nem menekült, mintegy ezerhétszáz tagját a vidéki magyar zsidósággal egy időben, 1944 nyarán vitték Auschwitzba, hetekig tartó halálmenetben. A kis Smuel bár micvóját Auschwitzban fejezte be egy magyar kántor – az eseményre egy titkos imán került sor, ahol az egész minjen magyar zsidókból állt.
A háborút követően alig százötvenen tértek vissza – a legnagyobb zsidó közösség lakta Rodosz így egyedül maradt a „zsidótlanított” égei-tengeri szigetvilágban. Kréta zsidóit egy angol torpedó ölte meg: az őket a halálba szállító hajó a támadásban elsüllyedt, túlélők nem voltak. A szomszédos Kosz szigetére egy tucatnyian tértek vissza, pár év alatt el is fogytak. Számosz, Leszvosz, Zakintosz és a többi sziget közössége nincs többé. Ma egyetlen görög szigeten, a Rodosztól távoli Korfun létezik még – hatvanfős – hitközség.
A Kahal Salom zsinagógának, és a hajdani zsidó Rodosz más emlékeinek szerencséje az lett, hogy a holokauszt előszobájának felfogható, három évtizedes olasz megszállás során a zsidó közösség (és úgyszintén görögök ezrei) hagyták el a szigetet. Az emigránsok egészen különleges helyeket választottak új hazájuknak, így például Fekete-Afrikában ma is több száz rodoszi eredetű család él. Legnagyobb közösségük a hajdani Rodéziában (ma Zimbabwe) alakult ki. Rodoszról (angolul: Rhodes) Rodéziába (angolul: Rhodesia) – érdekes fricskája a történelemnek. Az mindenesetre tudható, hogy az afrikai ország Cecil Rhodes angol felfedező-konkvisztádorról kapta nevét. Az emigráns rodoszi zsidók rendkívül ragaszkodnak óhazájukhoz: a háború után rettenetes állapotba került zsinagóga és temető az ő adományaikból épülhetett újjá pazar módon.
A zsinagógában kiadványok után érdeklődtem, és a turistabazár örvénylő forgatagában található hitközségi irodába küldtek. A színpompás üzletek közt valósággal elvesző hivatalban mosolygós asszony fogadott, Carmen Cohen irodavezető. Imponáló választékban tette elém kiadványaikat, majd rákérdezett: „Az esküvőre jön?” Nekem pedig elállt a lélegzetem.
A szigeten hatvan év után, 2003-ban volt először zsidó esküvő, akkor egy amerikai állampolgárságú, rodoszi eredetű pár kötötte össze itt az életét. Kint tartózkodásunk idején újra esküvőre készültek, ám ezúttal „helyi erőkkel”: egy, a szigeten felnőtt, Szalonikibe települt lány és athéni kedvese mondta ki egymásnak az igent, szintén a fővárosból érkezett rabbi előtt. Ebből nem lehetett kimaradni. A megejtően hangulatos menyegző vendégeinek jelentős részét a két család görög barátai tették ki, akik láthatóan életükben először jártak zsidó imahelyen. Voltak koszorúslányok, hullott a rózsaszirom, roppant talp alatt a pohár, görögül olvasták fel a ketubát.
Utolsó napomon a zsidótemetőt kerestem meg, az egyik legelképesztőbb sírkertet, amit életemben láttam. Kétezer, derékig érő, doboz alakú, cementezett sírépítmény látható itt, szigorú falanszterben – a szefárdok hagyományosan fekvő síremléket állítanak halottaiknak. A sírok labirintusában találkoztam a roppant rendet tartó gondnokkal, Theodor úrral és bolgár feleségével, Delkával, ki épp egy évszázados kő betűit festette újra. Angolul és oroszul beszélgettünk. A férfi büszkeségtől csillogó szemmel mesélte, százötvenszer fordult a kisteherautójával, miután tíz éve elvállalta a gondnokságot és nekiállt kipucolni a szeméttengerben elsüllyedt temetőt.
Halász Tamás
Címkék:2006-03