Szombat előfizetés 2017

„Jó érzés legyen zsidónak lenni…”

Írta: Cs. M. - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Jó érzés legyen zsidónak lenni…”

Interjú Sági Györggyel, a Mazsike új elnökével

Dr. Sági György ügyvédet választotta meg elnökének a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület 2006. január 8-án tartott rendkívüli köz­gyűlésén, melyet dr. Feldmájer Péter – Mazsihisz-elnökké választott – korábbi elnök lemondása után tar­tott a szervezet.

„Az V. kerületi Nádor ut­cai – akkor Münnich Ferenc – általános iskolába jártam. Középiskola: Ruhaipari Szakközépiskola mint csalá­di tradíció, mivel anyám ti­zenkét testvéréből tizenegy volt szabó, és én késői gyerek voltam, akinek egyfajta tradí­ció nyomán, a biztonság ér­dekében, szakmát kellett tanulnia. Utá­na ELTE jogi kar. 1987-től előbb jog­tanácsosként, majd ügyvédként prakti­záltam. Közben három évig újságírás­sal foglalkoztam. Nős vagyok, két gyermek – egy 21 éves fiú (ELTE ge­ofizikus szak) és egy 16 éves lány (Lauder iskola) – apja. Lauderes szülőként az iskola Korlát Klubjában is tevé­kenykedtem, többnyire elvi kérdéseket firtatva: mit jelent az iskola elnevezé­sében a zsidó, a közösségi, s mennyi­ben liberális” – vall magáról a 48 éves elnök, akit először arról kérdeztünk, hogyan került kapcsolatba a zsidó köz­élettel.

Még a nyolcvanas évek elején, ami­kor a Fiatal Művészek Klubjában Vil­lányi Andrásnak voltak fotókiállításai a zsidó életről, kerültem a közelébe az akkor fiatal zsidó művészek egy cso­portjának. Ebben volt benne Fehér László, Zrinyifalvi Gábor, Újlaki Gab­riella, és még néhányan mások. Rend­szeresen összejártak, péntek esténként a rabbiképzőben, majd az azt követő kiduson, utána pedig a Dunapark kávé­házban. Én ugyan ritkábban jártam el a beszélgetésekre, de a kiállítás-megnyi­tókon, ahol többnyire Scheiber pro­fesszor beszélt, ott voltam. Jó néhány­szor nagy beszélgetésekbe torkollottak az összejövetelek. Emlékszem arra is, hogy egy kiállítás-megnyitó után a bé­csi zsidó újság egyik szerkesztője fel­jött András lakására, és próbált vala­milyen beszélgetést összehozni a ma­gyarországi zsidók helyzetéről, az an­tiszemitizmusról. András akkor úgy érezte, hogy rendőrségi megfigyelés alatt áll, ezért nagyon visszafogottan viselkedett ahhoz képest, ahogy szo­kott. Nekem nagyon tetszettek ezek az összejövetelek.

A szüleim, ha nem is titkolták, hogy zsidók vagyunk, de nem is nagyon be­széltek erről. Egészen pontosan meg tudom mondani, mikor tudtam meg, hogy zsidó vagyok: 1967. június 6-án délután öt és fél hat között. Apám jött anyám elé a munkahelyére, és csak azt láttam, hogy nagyon izgatottak, hábo­rúról beszélnek, és én nem tudtam, hol és milyen harcok folynak. Azt latolgat­ták, hogy a családból ki hol, és milyen fronton lehet katona. Olyan neveket mondtak, amiket azelőtt nem hallot­tam, és olyan városokat, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Némi csend után, egy nagy levegővételt kö­vetően azután mesélni kezdtek. Mire hazaértünk, már tudtam, hogy zsidó vagyok. És mert kisiskolásként sokat járt a szám, másnap már az iskolában is majd mindenki tudta rólam. És per­sze néhányan le is zsidóztak. De ezt nem nagyon vettem fel. végül is vala­hogy büszke voltam rá, mivel szép las­san kitárulkozott egy hatalmas család képe előttem, rengeteg élő és sok el­pusztított családtaggal. És mert szeret­tem a történelmet, eléggé személyesen tudtam mindezt megélni. Az ország legkeletibb felén, valahol az ortodoxia és a haszidizmus határvidékén éltek valamikor a Sternek, akik ugyan na­gyon vallásosak nem voltak, de megle­hetősen tradicionális életét éltek egy kisvárosi sokgyermekes zsidó család­nak. Néhányuk, jó érzékkel, a háború előtt és a háború első éveiben felköltö­zött Budapestre, s ők életben is marad­tak. Akik viszont ott maradtak, azok majd mindegyike elpusztult. Ez a csa­ládkép bontakozott ki tizenéves korom körül előttem, és ez találkozott a nyolcvanas évek elején a Villányi féle társasággal. Aztán a nyolcvanas évek közepén elkezdtek jönni Magyaror­szágra az izraeli rokonok, köztük egy, aki a Szochnutnál dolgozott és ő sok érdekes emberrel ismertetett meg. Mindig azzal jött, hogy küldetése van, és ez nagyon izgatta a fantáziám. így aztán, amikor Andrásék elhívtak a Mazsike megalakulására, én is ott voltam.

Miért érezte fontosnak most, hogy induljon az elnöki posztért?

A rendszerváltás éveiben voltak kicsik a gyerekek. Én akkortájt váltot­tam át állami alkalmazottból önálló irodára, és ez meglehetősen sok időt és energiát igényelt. Ráadásul elég szű­kös anyagi körülmények között éltünk, ezért úgy gondoltam, első a munka és a család, és ez valóban rendkívül sok energiámat emésztette fel. Később ért egy-két csalódás más zsidó szerveze­tekkel kapcsolatban, amelyek műkö­désébe belepillanthattam. A gyerekek nagyjából felnőttek. A munkám is be­járatodon. Szervezése, elvégzése már kialakult rend szerint megy, amely nem igényel olyan elfoglaltságot, mint korábban. Ugyanakkor nap mint nap szembesülök a zsidó közélet olyan kérdéseivel és gondjaival, amelyek minden benne élőt foglalkoztatnak, és keresik rá a válaszokat. Több-keve­sebb sikerrel. Másrészt a társadalmi életből a kultúra az, amely nagyon ér­dekel. Úgy gondolom, hogy nevének és talán ismertségének is megfelelően, a Mazsike az, amely e téren nagyon sokat tehet azért, hogy megfogja, és a körébe vonja azokat, akik keresik zsi­dóságuk kultúráját, akár annak hagyo­mányos elemeit, akár a világban meg­lévő modern, kortárs zsidó művészeket és alkotásaikat.

Az elnökválasztó közgyűlésen el­hangzott a „vérfrissítés” kifejezés. Míg új programok kialakításával és létreho­zásával új tagok számára szeretném vonzóvá tenni az egyesületet, azt is szeretném, hogy ezeket a programokat a régi tagok is keressék, szeressék meg, akik természetesen az eddigi színvonalas programokat is látogathat­ják tovább. Bízom abban, hogy az el­nökség is szívesen veszi az új ötlete­ket, és maguk is hozzáteszik a saját öt­leteiket.

Röviden a programja főbb pont­jairól. Véleménye szerint mely lé­nyeges kérdésekben tér el az eddi­gi gyakorlattól, milyen konkrét el­képzelései vannak?

Egy kis létszámú szervezetből mo­dern. aktív, a zsidóságot a kultúra által összefogó egyesület életre keltése és fejlesztése kihívás. Olyan kihívás, amelyért érdemes áldozatokat hozni. A magyar zsidóság, amelyet túlreprezen­táltnak találnak az ország kulturális életében, kell, hogy jól érezze magát a sajátjai között. A világ zsidósága nem találkozhat csakis a vallás által, talál­kozó pontokat kell keresni az élet más területein is. A legnyilvánvalóbb terü­let a kultúra. A művészetek és a hét­köznapi kultúra. A fő célok: a fiatalok bevonása az egyesület programjaiba és az egyesületi életbe, de kiemelten fon­tos a vidéki zsidóság hitközség köré szervezett közösségi életének a vallá­son túl, a kultúra általi összetartása. A vidéki zsidók jelentős része nem talál módot saját zsidó identitásának meg­élésre, mind kevesebb programon vesz részt, és ez által lazítja kapcsolatait a zsidóságával, vagy Budapestre kell járnia, egyes eseményekre. Kérdés, hogy ezt meddig teszi meg. Mindebből az következik, hogy helybe kellene vinni nekik a zsidó kultúrát, nyilván a helyi hitközségek bevonásával. Értel­mes és jó programok feltárása és utaz­tatása szükséges és elkerülhetetlen.

Kell foglalkoznia az egyesület­nek olyan politikai, közéleti kérdé­sekkel, mint például a „nemzetiségi ügy”?

– Az egyesületnek foglalkoznia kell politikai, közéleti kérdésekkel is. De mindezt kulturális megközelítésből, a kultúra sajátos szemszögéből, és mint a programomban írtam, a konkrét kér­désekre konkrét válaszokat kell adnia. Hangsúlyosan úgy vélem, hogy a kul­túra a legösszetartóbb kapocs és erő is a zsidóságon belül. Mi az, amiben kö­zösen élik meg identitásukat a legkü­lönbözőbb zsidó egyének? Van, aki a vallás által, van, aki a néphez tartozás által. van. aki az elszenvedett közös megaláztatások által, van, aki az Újlipótváros által, van, aki egy MTK meccs által, de mindenképpen egyfajta zsidó kultúrközösség által. Amit ne­vezhetünk zsidó mentalitásnak, életér­zésnek, de tagadhatatlanul olyasvala­minek, ami sajátosan hasonló ben­nünk. Talán eltúlzom, talán nem egé­szen így van. És mégis. Szeretjük vagy nem, elfogadjuk vagy nem, titkoljuk vagy felvállaljuk, akármit tehetünk, akkor is sok közünk van egymáshoz. Ezért kell az egyesület, amely a zsidó kultúra ápolását, megtartását, terjesz­tését és új értékek létrehozatalát írja zászlajára, és fel kell, hogy vállalja en­nek a kérdésnek a valóban érdemi megvitatását is. Az egyesület nyitott­ságát tovább kell tágítani. Nincs, és nem lehet olyan identitás, amelynek mentén szeretném szervezni az egye­sület életét, vagy az arculatának meg­határozó elemévé tenni. A fentiek sze­rint éppen a sokszínűség a legfőbb cél. A zsidó identitás bármilyen megélése bárki részére, aki ezt kívánja. Csak ez lehet a szempont. És nem a zsidóság számának bővítése céljából. Hanem a megélt zsidóság élményének gazdagí­tása miatt. Én úgy gondolom, aki ré­szesévé kíván válni a közösségnek, azt ebben bátorítani és támogatni kell. Ha az illető nem vallásos és nemzetiségi­nek sem tartja magát, és zsidó identitá­sa nem túl erős, akkor ez a feladat szin­te kizárólag ránk hárulhat, esetleg más szervezetekre, de azok is a kultúra által tudják csak ezt megtenni. Ezért nagy a felelősségünk. Hogy jó érzés legyen zsidónak lenni, jó érzés legyen a kultú­ra, a kultúránk, s a kulturáltságunk ál­tal zsidónak lenni.

Cs. M.

MAZSIKE DÍJAZOTTAK

A Mazsike Chanuka bálján, decem­ber 29-én, a Gundel étterem bálter­mében, Feldmájer Péter elnök adta át az Egyesület éves díjait.

A Magyar Zsidó Kultúráért” címmel alapított díját 2005-ben Spiró György író, irodalomtörté­nész kapta. A „Várhegyi György” díjat, melyet a magyar zsidó okta­tásért végzett munka elismerésére alapított az Egyesület, Szeszler An­na, a Lauder Javne Zsidó Közössé­gi Iskola igazgatója kapta.

Címkék:2006-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az 1949-es magyarországi cionista per

A kommunizmus áldozatainak emlékére Február 27-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Áldozat és áldozat között nincsen különbség: a totalitárius rendszer törvénytelenül...

Ortodox tanító az állambiztonság fogságában

Ortodox tanító az állambiztonság fogságában A magyar államvédelem fogságában szinte az egész 1953-as esztendőt eltöltő Groszberg Slomó (Ervin) híres és...

Close