Nátán Alterman és Jehuda Ámicháj versei

Nátán Alterman és Jehuda Ámicháj a héber költészet 20. századi klasszikusai. Uri Asaf fordításában közöljük verseiket.

 

Nátán Alterman

Fasor esőben

 

Nátán Alterman

Fényben és esőben a város arca kisimul.Igazán szép – mindig szégyenlős.
Sétálni megyek nevetős lányommal,
az újjászületett dolgok közé.

Lám az ablaküveg – neve nevünknél is tisztább.
Ki az, ki fagyott merengésén áthatol?
Küszöbe vonalán, akár lelkünk határán
a zaj elválik a fénytől.

Lám a vas, bálvány és rabszolga,
a napok kovácsa terhüket hordja.
Lányom nézd, testvérünk, a kő,
aki soha nem ejt könnyet.

Napjainkat elönti a víz, a tűz.
Kapukon és tükrökön átlépünk.
És lám – az éjjel is a nappal folyama,
partjain megvilágított országok.

Úgy tűnik – reggel mi is megérkezünk
a széles bulvár utolsó házához,
ahol az égbolt még magányos,
egy gyermek labdát gurít a lábához.

Fényben, zivatarban kisimul a fasor.
Beszélj, Zöld, zajongj!
Nézd, Istenem, nevetős lányommal
főutcádon sétálok.

Megszaggatott városom, ruhája zárt.
A vas mosoly és a kő még lebeg.
Nem feledik a szerelmes szó
fakasztotta könyörületet.

Nátán Alterman (1910-1970) Varsóban született és 1925 –től Tel Avivban élt. Költői tevékenysége mellett műfordítással (Shakesperare, Moliere, orosz szerzők) valamint újságírással is foglalkozott. Korábbi költészetét romantikus témaválasztás jellemzi, valamint elektromos töltéssel rendelkező metrikus szerkezet. Tagja volt a „Jahdav”, majd a Mahbarot lesifrut” nevű irodalmi csoportoknak. Forrás: Nathan Alterman: „Kochavim Bahuc”, Hocáát HáKibuc Hameuhád, 1995.

 
 

Jehuda Ámicháj

Jeruzsálemi álom

 

Jehuda Ámicháj

Miközben a kiválasztott nép
olyanná válik, mint a többi,
házat és utat épít,
feltárja földjét és vízvezetéket fektet,
mi bent, az alacsony házban fekszünk,
az öreg táj késői gyermekei,
fölénk szeretőn borul a tető,
és bennünk a lélegzet
még olyan, ahogyan kaptuk
és ahogy azt majd visszaadjuk.

Alszunk a kövek között.
Jeruzsálem alszik. A rádió
nappali hangot hoz egy nappali országból.
Szavaink keserűek,
akár a fán felejtett mandula,
de távoli országból énekelve édesek.

És mint éjjeli tűz az olajfa odvában,
az alvóktól nem messze,
vöröslik az örök-szív.

Tanúvallomások

I.

Ez olyan volt, mint a pénz, mint a vég,
ez fájt.

A sárga virág illata sivatagra emlékezetett.
Hárman voltak. Az egyik arca
keselyűarc. A másikat
máshova hívták
és távozott.

II.

A fák között találkoztak.
Szerelmüket és árnyékukat a földre vetették
és állva maradtak.
Arra mutattak,
mondván:
az ott a Holt Tenger.
Ott leljük halálunkat.

Mögöttük szomorú állatok voltak,
egyik a másik mellett.
Combja széles és határozott.
A feje végleges.

A homloka ismerős.

III.

Vagy a fa tanúsága az emberekről:
Ketten.
Alattam ültek,
feküdtek.
Aztán többé nem láttam őket.

Föléjük atyák joga borul,
vagy egy más nagy köpönyeg.

Rossz várakozó

Rossz várakozó vagyok, de emlékezetben vezetek.
Szeretek emlékezni,
szívesen és könnyen felejtek.

Ami történt, akár a rajzolat
az ókori görög vázán:
első szerelmes mozdulatom veled
egy utolsó hátához tapad.

Hűségem az élők világához egyre fogy,
a kétségek, akár az idegen küldöncök,
házamban gyakran látszanak
és testem kapui előtt titkolóznak.

Nemsokára kezdődik
a ruhák és cipők mérkőzése:
akit én vásároltam, túlél engemet.

Jehuda Ámicháj (1924-2000) korunk egyik legkiemelkedőbb izraeli költője Würzburgban született. 1936-ban szüleivel Palesztinába emigrált. A Zsidó Brigád soraiban harcolt a II. Világháborúban valamint részt vett a Függetlenségi Háborúban. Írásainak főbb jellemzői a finom irónia, nem kevés szerelmi bánat, a vallás és a hazai föld szeretete, különösen Jeruzsálemé.
Forrás: Yehuda Amichai: „Lo almanat lizkor”, Schocken , Tel Aviv, 1978.