Szombat előfizetés 2017

„Kétszer olyan jónak kell lenni”

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

 Író, szociológus. Angol irodalom szakot végzett az ELTE-n. Három évig volt a Valóság munkatársa. Publicisztikai írásai főleg az Élet és Irodalomban jelentek meg. Szerkesztője, majd főszerkesztője volt a Gondolat kiadónak.
 

Hernádi Miklóssal beszélget Várnai Pál

 Hernádi Miklós.jpg

Hernádi Miklós 

Mikor tudta meg, hogy 1944. március 19-ére volt kitűzve megkeresztelésének időpontja a Lehel téri templomban, és hogy Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni lettek volna a keresztszülők?

– Ezt elég későn tudtam meg. Kisgyerekkorom óta tudom, hogy van egy keresztanyám, bizonyos Fifi néni, akivel a szüleim állandó kapcsolatban voltak. Azt viszont, hogy ez a keresztelő 1944. március 19-ére volt kitűzve, csak néhány éve tudom. Mindnyájan ott voltunk, de a pap nem jött el, tudniillik ő előbb értesült arról, hogy a németek megszállták az országot, és, mint azóta kiderült, az eseményre aztán két hét múlva került sor. Meg is van a keresztlevelem. Keresztapám Radnóci (ez volt a hivatalos neve) Miklós volt.

Az ön édesapja a neves zongoraművész és főiskolai tanár, Hernádi (korábban Heimlich) Lajos volt. Munkaszolgálatai közötti rövid szabadságai alatt Radnóti az ő zongorajátékából merített erőt és inspirációt. Milyen volt az ön gyerekkora?

– Szociológusszemmel nézve én felsőbb értelmiségi családba születtem, apám Kossuth-díjas is volt. Így a barátaim is megfelelően nevet szerzett budapesti, legnagyobbrészt zsidó értelmiségiek gyerekei voltak. Ez nagyon kipárnázott élet volt, ugyanakkor a mából visszatekintve elég szerény körülmények között éltünk, zsíros kenyeret ettünk, és a tüzelőért le kellett mennünk a pincébe. Ugyanakkor egy nagyon tágas újlipótvárosi lakásban éltünk, ez vitte el a szülők keresetének nagy részét. Négy zongoránk is volt.

A rendszerváltás idején ön nagyon aktívan vett részt a magyar zsidó kulturális életben. Hogyan lett ezeknek a tevékenységeknek a részese?

– Nagy baj, hogy amint valaki elkezd beszélni a zsidósághoz való viszonyáról, a második mondatban már elkezdi szidalmazni azokat a zsidókat, akiket nem szeret. Én ezt el szeretném kerülni. Az én zsidóságtudatom szekuláris, de úgy vagyok zsidó, ahogyan mások a világ jóságában hisznek. A zsidóságot, a zsidóság gondolatát felemelőnek, megtisztítónak, fontosnak érzem, miközben vannak zsidók, akiket nem szenvedhetek. Ez fából vaskarika, mint annyi minden más a zsidósággal kapcsolatban. A Kommentár Pelle János kutatószenvedélyének volt az eredménye, ugyanis felkutatott egy támogatót, ezen múlott az egész. Én pedig hoztam egy csodálatos New York-i pártfogót, Neal Kozodoyt, aki el is jött a lap indítására. A Kommentár a Szombattól abban különbözött, hogy társadalomelméleti iránya volt, és elsősorban nem napi politikával foglalkozott. Az Amerikában megjelenő Commentary kimondottan jobboldali, mára már neokonzervatív lap, de ezzel együtt a legjobb amerikai folyóiratnak tartom. Különben én a külpolitikában konzervatív, míg az itthoni belpolitikát tekintve liberális vagyok. Az amerikai egyetemeken uralkodó vulgármarxista liberalizmust (feminizmus, multikulturalizmus, posztmodernista neostrukturalizmus stb.) ki nem állhatom.

1992-ben jelent meg nevezetes írása, a Búcsú az irodalomtól. Itt meglehetősen kritikusan nyilatkozott az akkori irodalmi állapotokról, az írói középszerűségről és különösen a kritikusokról. Mi indította ennek a szenvedélyes cikknek a megírására?

– Az a szűk kör, amely olvasta, viccnek vette az egészet. Hogyan? Az irodalomból nem lehet csak úgy kiiratkozni. Én az úgynevezett posztmodern irodalomtól undorodtam meg, amely a mai napig is vezető szerepet tölt be a magyar irodalmi életben, noha szellemi értelemben alig különbözik a Komlós János-féle kabarék színvonalától. Én egészen másnak gondoltam az irodalom szerepét, komolyabb dolognak tartottam. Másrészt én meg mertem mondani, hogy ezek a művek olvashatatlanok. És hogy nem akarok benne lenni egy ilyen olvashatatlansági versenyben. Azonkívül elegem volt az irodalmi díjazásokból, egymás műveinek kölcsönös felmagasztalásából, és ebből kíséreltem meg kiiratkozni. Amellett akkor fejeztem be éppen Otto című regényemet, amin sok évig dolgoztam, és úgy éreztem, pihennem kell, merthogy ilyen színvonalú könyvet úgysem tudnék egyhamar írni.

Legtöbb munkája szociológiai jellegű. Sokat foglalkozik házassággal, válással, az elvált szülők gyermekeinek sorsával, a család felbomlásával. Ezek az írások egybeestek a feminizmus magyarországi megjelenésével. Felteszem, hogy témaválasztásába a személyes indulat is belejátszott?

– Igen, empirikus szociológiai munkáim legnagyobb része családszociológia, miközben elméletileg a nagyszerű zsidó filozófus, Husserl fenomenológiája érint meg leginkább. A gyermekét elvesztő apát zenésítettem meg több tételben. 1982-ben jelent meg a Felesleges apák című cikkem, amely meghatározta az egészet, és ennél pontosabban ma sem tudnám megfogalmazni az apának ezt a szembeköpését, amely a mai napig is folyik a legcivilizáltabb országokban. Itt látok némi analógiát a zsidó sorssal. Egy olyan apában, akit kiforgatnak mindenéből, meg lehet találni annak a zsidónak az analógiáját, akit különböző törvényekkel kiforgatnak a létfeltételeiből, és másodrendű állampolgárrá degradálják. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden esetben érdemtelenül jutnak az apák erre a sorsra, de abban a nem jelentéktelen számú esetben, amikor érdemtelenül történik ez velük, akkora sérelme valósul meg az emberi (és gyermeki!) jogoknak, hogy ez ellen, úgy is, mint zsidónak, úgy is, mint liberálisnak, hadakoznom kell. Nem az a baj, hogy válások vannak, hanem az, hogy a döntések destruktívak. Ebben persze benne van a feminizmus nyomulása is, mivel nálunk mind a szociológia, mind a családjogi bíráskodás teljesen elnőiesedett. Az amerikai mintákat – a jók kivételével – rendre átveszik. Az ember írhat, amit akar, nehezen lesz konstruktívabb a rendszer.

Életének fő, vagy egyik főműve az Otto című regény, amely Németországban jóval nagyobb visszhangot keltett, mint Magyarországon. Ugye ez a regény, azaz főhőse arról volt ismert, hogy zsidó- illetve nőgyűlölő volt? Vagy nem így van? Azt szokták mondani, hogy a nők az áldozatok, míg az ön ide vonatkozó írásaiban az ellenkezőjét próbálja bizonyítani, hogy nem a nők, hanem a férfiak a kiszolgáltatottabbak. Azt gyanítom, ezt a regényt is a szociológus Hernádi írta.

– Igen, nagyon jó a sejtése. A nyolcvanas években a kezembe akadt egy feminista tanulmány, amely szenvedélyesen ostorozta Freud és Otto Weininger emberképét. Akkor kezdtem el Weiningerrel foglalkozni, és rájöttem, hogy radikálisabb és mélyebben szánt, mint Freud, akinek, bár harminc évvel fiatalabb fejjel, de kortársa volt. Hatalmas filozófiai műveltséggel rendelkezett, tizenkét nyelven beszélt. Monográfiáját, a Nem és jellemet huszonhárom éves korában írta. Engem Otto Weininger elsősorban társadalomelméleti szempontból izgatott. Kétszer is jártam Bécsben, hogy a Weininger-anyagot kutathassam. Úgy 1987–88 körül készen állt egy monográfia terve. Sem Weininger antifeminizmusa, sem antijudaizmusa nem volt az, aminek általában értik. A kor, Gobineau, Chamberlain antijudaizmusa faji alapú, míg Weiningeré morális természetű. Nem azt állítja, hogy a nők biológiailag volnának alacsonyabb rendűek, így például etikátlanok, hanem hogy számukra ez választás kérdése. A zsidóság sem azért amorális, mert ez biológiailag determinált, hanem mert a zsidóság is választás útján lesz puhány, haszonleső. Minden Weiningerrel foglalkozó munka az enyémmel pont ellenkező következtetésre jutott, hogy tudniillik Weininger szimplán nő- és zsidóellenes gondolkodó. Holott szerintem a nők és a zsidók iránti aggodalmából következik mindaz, amit kifejtett. Mindez megért volna egy monográfiát. De aztán belém villant: lehetséges, hogy nem csak a könyvét, de Weininger életét is félreismerték. Tudjuk róla, hogy 1903 októberében öngyilkos lett, de nem volt logikus a dolog, kutatásaim sem támasztották ezt alá. Egyébként Jom Kippurkor történt a dolog, éppen az orosz cár bécsi látogatásakor, amely eseményen Herzl is részt vett. Így hát eszembe jutott, hogy másként is történhetett mindez, és ezt írtam meg egy regényben, hiszen tudományos monográfiában ezt a „másképpen van”-t nem lehetett volna megírni.

Gyakran felmerül annak a kérdése, hogy van-e a magyar irodalmon, művészeten, zenén belül zsidó irodalom, művészet, zene. Mit gondol erről?

– Persze hogy van. Ha egy zsidó tollat vagy ecsetet fog, vagy leül a zongora mellé, akkor ami ott létrejön, az zsidó művészet lesz. Wagner óta a „zsidó művészet” jelzőjének van egy pejoratív felhangja, tudniillik hogy a zsidó művészet másodrendű, kölcsönzött stb. Én viszont éppen az ilyen zsidóellenes sztereotípiát tartom másodrendűnek, kölcsönzöttnek. A magyar képzőművészetet tanulmányozva azt vettem észre: a huszadik századi jelentős festők, szobrászok legalább hatvan-hetven százaléka zsidó. Az, hogy amit alkottak, mennyire volt zsidó, bibliai, az mellékes itt. Nagyjából ugyanez vonatkozik az irodalomra is. Én arra keresek választ, miért lehet egy zsidó mű legalább egyenértékű, és ennek van egy művészetszociológiai háttere. Ahhoz, hogy egy zsidó versenyezni tudjon, el tudja magát ismertetni mint magyar festő vagy író, kétszer olyan jónak kell lennie, mint egy nem zsidónak. Lehet bármilyen más nemzetiségű, csak ne legyen zsidó, mindez a speciális magyar környezetből fakad. Egy zsidó írónak félresöpörhetetlennek kell lennie, hogy a többiekkel egy szinten emlegessék. Ez a garanciája annak, hogy egy zsidó mű, ha értékes, akkor valóban értékes, művészetszociológiai értelemben. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy számon tartsuk, ki honnan jött. A zsidó sajtónak ez kellene, hogy a fő feladata legyen: a kiemelkedő zsidó alkotóknak, zsidó teljesítményeknek a számon tartása. Mindezt adatszerűen, mindenféle gőg és büszkeség, egyéni karrierépítés nélkül, természetesen. Én szociológusként elsősorban az erőfeszítést hangsúlyozom itt, bár szent igaz, hogy akármennyire erőlködik is valaki, nem biztos, hogy automatikusan jó író lesz, legfeljebb zsidó író marad. A jó magyar írók között azonban a zsidók teljesítménye biztosan nagyobb, mint a nem zsidóké. Már a rajtvonalhoz kerülni is sokkal nehezebb, hát még átfutni a célvonalon. Mivel tudni lehet a zsidó írókról, hogy irtózatos előzetes erőfeszítésükbe került a dolog, én ezért zsidó íróknak tekintem még azokat is közülük, akik ezt a jelzőt elhessegetik maguktól.

 

Címkék:2007-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Elfogult döntések?

Ritkán érzi azt az ember szerzőként, hogy írásának szinte azonnali, közvetlen hatása van. A Mazsök kuratóriumának 2006. decemberi ülésén ez...

Melegházasság rabbinikus áldással?

2006 decemberében a konzervatív zsidóság nemzetközi szervezetének „bölcsei” New York-ban úgy döntöttek: a homoszexuálisok együttélése többé nem esik tilalom alá....

Close