1968 – egy skizofrén év hozadéka

Írta: Csőke Zoltán - Rovat: Politika

Hiába telt el négy évtized, az 1968-as események még manapság is kiváló ürügyet szolgáltatnak mindenféle ideológiai csatározások megvívásához. Nem fölösleges tehát föltenni a kérdést, hogy mondhatunk-e egyáltalán olyat, hogy ’68, vagy inkább több ’68-ról kellene beszélnünk? Többek között erről kérdeztük Kovács András szociológust.

Negyven év telt el 1968 óta, az azonban továbbra sem egyértelmű, hogy mi is a diákmozgalmak hozadéka. Melyek a leggyakoribb értelmezések?

kovács_andrás.JPG

Kovács András

Valóban sokféle jelentést tulajdonítanak ennek az évnek. A nagy kérdés az, hogy van-e valami közös ezekben a különböző értelmezésekben. Egyesek szerint 1968 egy modernizációs folyamat felgyorsítását, vagy egyenesen kikényszerítését vitte véghez. Nyugat-Európa legtöbb országában ugyanis a második világháborút követően a társadalmi változások nem követték a gazdaság változásait. Miközben megháromszorozódott a felsőoktatásból kikerülők száma, a társadalom nem tudta felszívni a főleg humán- és kulturális tanulmányokat folytatók jelentős részét. Ehhez át kellett alakulnia a középosztály szerkezetének. Egyúttal gyökeresen át kellett alakítani az egyetemi képzést is, hogy a felsőoktatás meg tudjon felelni a gazdaság megváltozott igényeinek. Ezeket a változásokat sokan ’68 következményének tulajdonítják.

Mások 1968 korrekciós jellegét hangsúlyozzák. A liberális parlamenti demokráciák intézményei időnként olyan konfliktusokat generáltak, amelyeket aztán nem tudtak megoldani. A megerősödött civil mozgalmak szerintük ezeket a demokratikus deficiteket küszöbölték ki. Egy következő értelmezés szerint 1968 leginkább a modernitás kritikája volt, különböző posztmodern, posztindusztriális eszmények (pl. az ökológiai szemlélet, az életminőség fontossága) megteremtésének terepe. Aztán vannak azok az értelmezések, amelyek szerint 1968 lényege a hétköznapi élet forradalmasítása volt. A hagyományos családdal kapcsolatos nézetek revideálása, új együttélési formák kialakítása, a szabad, boldogságelvű szexualitás elfogadtatása, a nemi kisebbségekkel kapcsolatos beállítódások megváltoztatása, átalakítása. Ez olyannyira elterjedt értelmezés, hogy egyszer egy amúgy ’68-al kapcsolatosan inkább szkeptikus filozófus, amikor megkérdezték tőle, mi maradt hatvannyolcból, azt válaszolta: leginkább a 69… Megint mások a szociális érzékenység, a kisebbségi kultúrák megértésére való törekvés, a szegények, a migránsok, a pszichológiai betegek, a fogyatékosok, a stigmatizált, marginalizált csoportok problémái iránti érzékenység megjelenését emelik ki. A következő értelmezés szerint a kulturális sokféleség, a tolerancia megteremtése volt 1968 legfontosabb hozadéka, vagyis azoknak a politikai intézményeknek a létrejötte, amelyek lehetővé tették a különböző kisebbségi identitások kifejezésre juttatását, politikai üggyé tételét. Ezekben az értelmezésekben az a közös, hogy mindegyik szerint ezek a változások új szabadságokat teremtettek meg. A vélemények azzal kapcsolatban oszlanak meg, hogy melyek voltak ezek. De abban egyetértenek, hogy 1968 után, annak következményeképpen szabadabb lett a világ.

Ezek az optimista értelmezések. Mi a helyzet a pesszimistákkal? Hiszen nem mindenki ítéli meg pozitívan az 1968-as eseményeket.

A pesszimisták egy része szerint erre az egész fölfordulásra nem volt semmi szükség, mivel a világ egyébként is elindult a ’68-as irányba. Szerintük a változások 1968 nélkül is bekövetkeztek volna, csak kevesebb megrázkódtatással. Mások viszont tovább mennek, és azt mondják, ’68 egyenesen hátráltatta ezeket a változásokat, mert a fennálló társadalom kritikája olyan demokrácia-ellenes ideológiák köntösében jelent meg, mint a marxizmus-leninizmus, a trockizmus vagy éppen a maoizmus. A lázadó fiatalok sokszor olyan eszközöket is alkalmasnak tartottak céljaik megvalósítására, amelyek egyrészt ellentmondtak ezeknek a céloknak, másrészt diszkreditálták képviselőiket. Gondoljunk csak a Vörös Brigádokra, vagy a Vörös Hadsereg Frakcióra. A kritikusok azt is szokták mondani, hogy ez az ideológiai kontextus tette vakká a hatvannyolcasokat Kelet-Európa és általában a kommunista világ problémái iránt.

Beszéljünk ezek után Kelet-Európáról, ahol 1968 némileg mást jelentett.

A kelet-európai hatvannyolcasok nem a kapitalizmust akarták megsemmisíteni. Éppen ellenkezőleg. Olyan célok elérését tűztek ki maguk elé, amelyeket a nyugati hatvannyolcasok a társadalmon belüli uralmi viszonyok elleplezőinek, a „strukturális erőszak” eszközeinek tekintettek, mint például a szabad sajtó. 1968 tavaszán Rudi Dutschke, meg még néhány nyugati aktivista találkozott a prágai diákvezérekkel. A találkozó olyan volt, mint a süketek párbeszéde. A kelet-európaiak akkori beszámolói szerint őszinte, naiv és korlátolt emberekkel találkoztak, akiknek lényegében fogalmuk sem volt arról, milyen az élet, és mi történik a kommunista országokban, de azért mindenkinél jobban tudták, mit is kell itt tenni.

Mennyiben voltak egyformák a kelet-európai hatvannyolcak?

A lengyel és a cseh hatvannyolc sokban különbözött egymástól. Mint köztudott, Lengyelországban Adam Mickiewicz színdarabjának, az „Ősök”-nek betiltása miatt kezdődtek a tüntetések, az egyetemisták és a lengyel értelmiségiek mozgalma lényegében a sajtószabadságról szólt. Csehszlovákiában a reformerek piaci szocializmust, és ezen belül nagyobb demokráciát akartak. Nem a kapitalizmus restaurációját követelték, és nem csak taktikai megfontolásból. A reformerek ugyanis komolyan gondolták, hogy létezik egy harmadik út a kapitalizmus és a szocializmus között, amely majd mindkét rendszer hátrányait kiküszöböli. De nem ez volt az egyetlen illúzió, amiben hittek. A másik az volt, hogy a rendszer vezető rétegéből fognak majd kiemelkedni azok a politikusok, akik majd megvalósítják az eredeti eszményeknek jobban megfelelő „emberarcú” szocializmust.

És mi történt Magyarországon?

Nálunk még hatvannyolcban is az ötvenhatos letargia határozta meg a közéletet. Emlékszem, azok a régi ötvenhatosok, akikkel találkoztam, szinte mind azt mondták: csak az a kérdés, mikor vonulnak be az oroszok. Bár szimpatizáltak a hatvannyolcasokkal, egy percig nem hittek abban, hogy bármi is lehet a dologból. ’68 igazából azokban ébresztett nagy reményeket, akik számára ötvenhat nem volt tudatos élmény.

Nálunk a gazdasági reformok éve volt 1968.

Az új gazdasági mechanizmus valóban 1968. január 1-jén indult el, de ez többé-kevésbé véletlen egybeesés, hiszen már évekkel korábban megkezdték az előkészítését. A gazdasági reformok vitája heves volt, és széleskörű. Arról azonban, hogy ezeket esetleg politikai reformoknak is kellene kísérniük, szinte semmi nem hangzott el.  Nyers Rezső ugyan írt egyszer valami olyasmit, hogy a politikai reformok elkerülhetetlenek, de hogy pontosan mire gondolt, nem tudjuk. Ahogy azt sem, hogy Lukács György – aki egyébként többször is elmondta, hogy a gazdasági reformokat politikaiaknak is követniük kell – mit értett politikai reformokon. Még talán Hegedűs András tette a legkonkrétabb reformjavaslatot. Szerinte a szocializmus eredeti céljait azért nem képes megvalósítani a rendszer, mert létezik egy önérdekekkel rendelkező párt- és állami bürokrácia, amely ráadásul érvényesíteni is képes ezeket az érdekeket, és eltéríti a döntéseket eredeti céljaiktól. Ezért olyan mechanizmusok megteremtését javasolta, amelyek ellenőrizni tudják a bürokráciát – talán önszerveződő lokális közösségekre, munkástanácsokra gondolt. Hasonlóra gondolhatott Donáth Ferenc is, akinek történeti munkáiból azt lehetett kiolvasni, hogy a negyvenötös földosztó bizottságok, nemzeti bizottságok működése lehetne a követendő példa.

A reform-marxisták sem fogalmaztak egyértelműbben?

A reform-marxizmusnak inkább ideológiai jelentősége volt. Egyik legfontosabb ’68-as publikációnak talán a Lukács-iskolához tartozó filozófusnak, Márkus György a Kortársban megjelent tanulmánya tekinthető, amelyben azt fejtette ki, hogy a marxizmuson belül egyenrangú irányzatok léteznek, amelyek akár ellent is mondhatnak egymásnak, de egyiket sem szabad a másik fölé helyezni. Alternatívák vannak, amelyek közül választani lehet. Ezt az érvelést lehetett úgy értelmezni, mint a csehszlovák út ideológiai legitimációjának megteremtésére tett kísérletet. Ha ugyanis többféle marxizmus létezik, akkor lehet többféle szocialista modell is: csehszlovák, magyar, szovjet, lengyel – de ezek mind egyenértékűek, egyik sem kerülhet domináns pozícióba a többivel szemben.  A kulturális életben is voltak hatvannyolcasnak nevezhető jelenségek, elsősorban némelyik Jancsó-film, mint a Fényes szelek, vagy a Csillagosok, katonák, amelyek allegorikusan ugyan, de azt sugallták, hogy vannak a szocializmusnak igazi eszményei, amelyekkel a kelet-európai szocializmusok nem egyeztethetők össze. De igazán konkrét politikai tervekkel, legalábbis nálunk, nem nagyon lehetett találkozni 1968-ban.

A maoistáknak azért elég konkrét elképzeléseik voltak.

Az egy pici, elszigetelt, és alapjában véve elég gyerekes mozgalom volt – az egyik résztvevő, Dalos György ezt szépen és önirónikusan meg is írta. Úgy gondolták, hogy létezik az igazi szocializmus, amit Kelet-Európában elárultak. Ezt szemükben a kulturális forradalom Kínája testesítette meg, ahol, ugyebár, a nép kiragadta a hatalmat a megcsontosodott pártbürokrácia kezéből.  Ebből – a kommunista legendáriumnak megfelelően – azt a következtetést vonták le, hogy egy illegális pártot kell szervezni, ami majd itt is meg fogja valósítani a proletariátus igazi diktatúráját. Mondanom se kell, ez a szöveg rendkívül ellenszenves volt az egyetemen. A diákok ugyanis a legkevésbé azt szerették volna, hogy egy igazi proletárdiktatúra jöjjön létre – örültek, hogy néha el lehetett utazni nyugatra, és kiadtak nyugati könyveket. Elképesztő dolog volt, hogy ezekért a szövegekért meg a gyermekded szervezkedésért összeesküvési és izgatási pert indítottak ellenük, néhányukat le is csukták, másokat az egyetemről zártak ki. Sokkal hatékonyabb lett volna – ezt javasoltam is egy egyetemi „elbeszélgetésen” –,  ha kiállítják őket az egyetemi színpadra, hogy mondják el, mit akarnak. A javaslat nem aratott sikert…

Az Ön életéből sem maradt ki 1968.

Abban az időben, ahogy szinte mindenki, én is KISZ-tag voltam, az egyetemi élet pedig a KISZ-en belül zajlott. 1969 tavaszán jól megszervezett puccsal leváltottuk a hivatalos vezetést (erre elvben lehetőséget adtak az érvényes szabályok, de mindenki lehetetlennek tartotta). Az új KISZ-vezetés azzal a programmal lépett föl, hogy az egyetem minden lényeges ügyében a diákok delegáltjaiból összeülő általános közgyűlés döntsön. Egy kicsit lekoppintottuk tehát az egyik legfontosabb párizsi követelést. Az első ilyen gyűlést meg is szerveztük, amely aztán óriási botrányba torkollott. A gyűlést félbeszakították, a hétvégére az egyetemet bezárták, a rákövetkező napokon az épületet a tanórák után mindenkinek el kellett hagyni, a hatóságok akkurátusan körbejártak, és lefényképeztek mindent, ami a különféle faliújságokon olvasható volt, majd leszedték azokat. Még maga Kádár is kijött az egyetemre, hogy nyugalmat teremtsen, és közölje, a közvetlen demokrácia nem egyeztethető össze a szocializmussal. Aztán jöttek a retorziók. Ellenem és Könczöl Csaba ellen államellenes izgatásért eljárást indítottak. Végül azonban per helyett megúsztuk rendőrhatósági figyelmeztetéssel. Ez az ügy amúgy azóta teljesen feledésbe merült – csak nemrég jelent meg róla néhány cikk és dokumentum – pedig jó kis politikai iskola volt sokaknak.

Az 1967-es arab-izraeli háború következményeként anticionista kampány bontakozott ki Lengyelországban.

Ez a lengyel kommunista párton belüli frakcióharcokra vezethető vissza. A párton belül létezett egy erősen nacionalista, antiszemita csoport, amelyet Mieczysław Moczar, akkori belügyminiszter vezetett. Moczar az anticionizmusnak álcázott antiszemita kampánnyal végérvényesen ki akarta szorítani a hatalomból azokat a „moszkovitáknak” nevezett régi pártkádereket, akik az ötvenes években álltak a párt élén, és aztán sokaknak nagy részük volt az 1956 utáni liberalizálásban. Ezek között jó néhányan zsidó származásúak voltak, és gyerekeik közül sokan vezető szerepet játszottak a ’68-as diákmozgalomban – sokszor saját szüleikkel szemben. Az anticionista kampányhoz Gomulka, a pártvezető is csatlakozott. Ebből bontakozott ki az az eseménysorozat, amely a megmaradt lengyel zsidóság Lengyelországból való kiszorításához vezetett. Erős a gyanú, hogy létezett valamiféle nyilvántartás arról, hogy ki zsidó származású és ki nem, sokan ugyanis akkor tudták meg, hogy zsidók, amikor mint cionistákat beidézték őket a hatóságok, és nyomatékosan azt ajánlották nekik, hogy vándoroljanak ki. Csehszlovákiában is voltak hasonló hangok 1968 után, de ott nem lett belőle anticionista kampány, bár az néhányszor elhangzott, hogy a dubčekista „ellenforradalom” előkészítésében nagy szerepet játszottak a zsidók – mint az irodalmár Eduard Goldstücker vagy a közgazdász Ota Sik.

Mi sem maradtunk ki ebből, ha jól tudom.

Magyarországon ez is sokkal moderáltabban zajlott. Ma már tudjuk, hogy az 1967-es háború után nálunk is voltak, igaz, nem jelentős tisztogatások. Azokat a zsidó származású funkcionáriusokat érintette, akik vagy nem követték elég lelkesen a párt arabbarát irányvonalát, vagy akikről úgy gondolták a pártvezetésben, hogy kényes helyen (külügy, honvédelem) dolgoznak, és ezt a szövetségesek szóvá fogják tenni – mert azt természetesnek vették, hogy mindenki tudja: hol, ki zsidó. Az indítékot a tisztogatásra Kádár egy politikai bizottsági ülésen elhangzott beszéde adta meg – ezt máshol közöltem.

Manapság a szélsőbaloldalon legalább annyi az Izrael-ellenes hang, mint a szélsőjobboldalon. Mennyire volt jellemző az anticionizmus a ’68-as mozgalomra?

Elsősorban Németországban, a baloldali diákmozgalom legradikálisabb csoportjaiban, az ún. antiimperialista és antikolonialista ideológiával összefüggésben nagyon erős Izrael-ellenes és palesztin-barát retorika jelent meg. Sőt, a német radikálisok, a terroristák egy része palesztin táborokban kapott kiképzést.  Talán itt érthető meg a legjobban, hogy mire gondoltak ’68 előbb felidézett kritikusai, amikor a ’68-as ideológiák kártékony hatásáról beszéltek. A ’68-as mozgalom egyik legfontosabb ideológiai pillére a „trikontinentalizmus” volt. Vagyis az az elgondolás, hogy a hegemón, imperialista hatalmakat nem a nyugati országokban kibontakozó forradalmak, hanem a harmadik világ elnyomott népeinek felkeléséből kiinduló világforradalom fogja majd térdre kényszeríteni. Ezek a ’68-asok Izraelre mint gyarmatosító hatalomra, a palesztinokra meg mint gyarmati népre tekintettek. Szerintük semmi különbség nem volt a között, amit az amerikaiak Vietnamban és az izraeliek Palesztinában műveltek. Természetesnek találták, hogy az Egyesült Államok egyik legszorosabb szövetségese elleni harcban minden eszköz megengedhető. Csináljatok két, három Vietnamot – üzente Che Guevara – és a berlini „forradalmárok” úgy vélték, ezt a programot teljesítik, amikor bombát helyeznek el a berlini zsidó közösségi centrumban, vagy részt vesznek  a nevezetes repülőgép eltérítésekben, a zsidó utasok „szelektálásában”. Hittek abban, hogy aki a berlini zsidókra lő, az amerikai agresszort találja el Vietnámban. Mindennek során az anticionizmus és az antiszemitizmus közötti határ lassanként elmosódott: ezeknek az embereknek a szemében egyszerűen a zsidók váltak ellenséggé. Ma már kevesen hisznek abban, hogy a harmadik világ forradalma elsöpörheti a kapitalizmust, de a baloldalon manapság is megfigyelhető Izrael-ellenes frazeológia jórészt innen eredeztethető.
 

Kovács András új könyvéről szóló cikkünket ide kattintva olvashatja el

Címkék:2008-10

[popup][/popup]