Elhunyt Mezei András

Írta: Szombat - Rovat: Politika

„Én sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok, hogy együttérzek Izraellel. Ugyanakkor nekem sincs mentségem: kiváltam a pionírok közül és visszacsúsztam a túlélő zsidóság ígéretföldjének hitt kommunista menedékébe. Zsidóságukat megtagadva, ezek az emberek előbb-utóbb torzult személyiségekké és potenciális áldozatokká váltak.

 

mezei_andras.jpg 

Mezei András 

Pótcselekvésükben azt hitték, hogy eltörölhetik a múltat. Mellesleg, ebbe az utcába mások is menekültek: nyilasok és katonatisztek, polgárok és arisztokraták, sok jóhiszemű ember is. Nehéz szétválasztani, hogy mit diktált a félelem, és mit a humánus lélek.”
        

Életének 78. évében elhunyt Mezei András József Attila-díjas író, költő. Péntek délután, tragikus hirtelenséggel hunyt el a budapesti Szent János Kórházban. Temetéséről később intézkednek.

Budapesten született 1930-ban. Az ELTE magyar szakán diplomázott. A Tűztánc költői csoporttal indult pályája. 1958-tól 1992-ig az Élet és Irodalom rovatvezető főmunkatársa. 1992-től a Belvárosi Könyvkiadó alapító igazgatója. A tolerancia jegyében szerkesztette a CET folyóiratot, amelyet 1993-ban alapított.

Egyebek mellett a Szerencsés Dániel, A csodatevő és más történetek, az Éva és sok-sok Ádám című regények írója. Az Ilyen gazdagok vagyunk?, a Magyar kocka és a Ki beszél itt már Mexikóról? című esettanulmányai az 1970-es és 1980-as évek magyar valóságának kényes, föltáratlan területeire irányították a figyelmet. A vészkorszak élményét fogalmazta meg tényverseiben, melyeket több nyelvre lefordítottak. Zsidó versek, Adorno, Holokauszt! emlékezz! címmel jelent meg kötete, 2007-ben Hármaskönyv címmel összegyűjtött verseskötete.

Munkásságát 1964-ben József Attila-díjjal, 1997-ben Arany János-díjjal ismerték el. 2000-ben a Közép-európai Irodalmi és Kulturális Társaság (CET) millenniumi különdíját kapta.

A Szombat 2003 januári száma közölt vele életútinterjút, melyet az alábbiakban újraközlünk, Hagyd a népedet… című versével együtt, melyben a vészkorszak utáni zsidóság létélményét kivételes erővel szólaltatta meg.

*

„Sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok”

 

Mezei Andrással beszélget Várnai Pál

 

Mezei András költő, prózaíró, folyóirat szerkesztő, egyesületek és társaságok megteremtője, közéleti személyiség.

 

1966-ban jelent meg regényed, aCsodatévő. Beszédes cím, hiszen a holocaust borzalmai között a zsidóság csakis a csodában reménykedhetett. Idézek a regényből: „Ne emlékeztesd az embereket szenvedéseidre. Ha kérlelnek, hogy mesélj, mit is mondhatnál mindarról, amin keresztülmentél, szánalmas próbálkozás, méltatlan kísérlet maradna, mert az emberek sohasem értenek meg.” Mennyire aktuális ez ma?

– Ugyanezt gondolom. Az emberek nem tudják elviselni, ha emlékeztetik őket. Nem tudja elviselni az sem, aki bűnös, de az sem, aki ott állt az utca két oldalán, amikor engem vittek, felemelt kézzel a Duna partra. De nem akarják tudomásul venni a rendes emberek se, mert ez abszurd, elképzelhetetlen. Mindaz, ami megtörtént, elképzelhetetlen még annak a számára is, akivel megtörtént. Hát akkor miért írtam meg a Csodatévőt? Meg kell itt említenem, hogy elvesztettem a látásomat. Nem tudom, hogy l961-ben mi történt, de tudom, hogy a stressz, a megpróbáltatások ott jönnek ki, ahol a leggyengébb az ember. Nekem Svájcban csináltak egy szaruhártya átültetést, két hétig, bekötött szemmel, mozdulatlanul kellett feküdnöm, idegenben. Ezalatt a két hét alatt felidéződött az életemből mindaz, ami a holocaust után minden zsidóban elnyomódott, mert különben nem lehetett volna életben maradni. És ami feljött, az úgy jött fel, hogy egy kisgyerek képzeletben olyan csodákat tett a gettóban, ami természetes egy normális világban. A Csodatévő engem gyógyított azáltal, hogy megírtam. 1945 után bekerültem egy cionista gyerekotthonba, mert nagyon szegények voltunk. Cionista lettem, amit soha nem tagadtam, sőt, büszkén gondoltam arra, hogy egy zsidónak, aki túlélte a holocaustot, joga van arra, hogy a zsidó állam megszülessen. Hogy ne ismétlődhessen meg a szétszóratásban az, ami megtörtént. Ki is mentem Izraelbe és két évig dolgoztam a sivatagban.

Úgy írtál arról az országról, mint az otthonodról, mint a népedről. Szép verseket írtál Izraelről.

– Igen, de csak ötven év után. Ötven év kellett ahhoz, hogy megfogalmazódjanak bennem azok az érzések, amelyek akkor nem tudtak megfogalmazódni. Az az érzés, hogy otthon vagyok, ahogy egy alföldi parasztnak is természetes, hogy paraszt és magyar, hogy otthon van a tanyáján, a nyelvében.

Eredet című kötetedben megható verseket írsz édesanyád szülőfalujáról. Úgy írsz, mint aki alaposan ismeri azt a világot, mint aki ott is otthon van.

– Ez is egy drámai érdekessége életemnek. A holocaust előtt oly természetesen voltam zsidó is, meg magyar is, hogy észre se vettem. Apám is jó magyar volt, sőt, magyar nótaénekes. De ez se mentette meg őt Auschwitztól, ahol – mint arról később értesültem – a felszabadulás első napján felakasztotta magát. Nem bírta ki a szabadság örömét. Amikor, már csillaggal a mellemen, végigmentem a Wesselényi utcán és lezavart a járdáról a német őrszem, rá kellett döbbennem a valóságra. A holocaust elnyomta bennem mindazokat a gyönyörű tapasztalatokat, amelyeket én Nógrádban, anyám és nagyanyám mellett megéltem. Tényverseimet, az Adornot csak a rendszerváltás után tudtam megírni. Azokban az álságos időkben, amikor a kommunizmus nevében az egész kérdést a szőnyeg alá söpörték, nem is tudtam volna. Akkor se tudtam volna, mondom szomorúan, ha a rendszerváltás után nem jelentkeznek aktív antiszemita jelenségek.

„Csoóri védte a falut”

Nemrég több helyen jártam vidéken. Azt tapasztaltam, hogy az emberek mély együttérzéssel emlékeznek az elpusztult zsidókra. Mit gondolsz erről?

– Valamikor sokat beszélgettem erről Csoóri Sándorral, aki váltig mondta nekem, hogy „hidd el, a parasztok olyan ártatlanok”, és védte a falut. Igaz, hogy a magyar falvakból elvittek a zsidókat, de a parasztok túlnyomó részben befogadók voltak. Magyarok, tótok, svábok; nem voltak antiszemiták. A zsidó kocsmáros, a szatócs beépült, de nem tagadta meg zsidóságát. Megteremtődött a tisztességes együttélés, amibe aztán belerobbant a német nácizmus, a lumpen elemek, meg a falusi félértelmiség által támogatott antiszemitizmus. Mit tehettek volna végül is a parasztok?

Azt is mondtad a Csoórival folytatott Álominterjúban (valóságos vagy képzelt volt ez az interjú?), hogy őszintén bevallod, amikor nem téged vittek, hanem az „osztályidegeneket”, a kulákokat, akkor te is ott álltál tehetetlenül vagy közömbösen, és te se tettél semmit. Beszélgettetek arról is, hogy a magyarság és a zsidóság között sok a párhuzam, hiszen a magyarok is sok megpróbáltatáson mentek keresztül a történelem folyamán. Megjegyzem, erre a zsidók nem mindig figyelnek oda. Hogy is van ez?

– Nézd, én tulajdonképpen nagyon sokkal vagyok adós. Egyszer egy versemben arról írtam, hogyha egy pillanatra megszűnne az antiszemitizmus, akkor a fajtámnak az arcába vágnám, hogy milyenek vagyunk. Amikor Izraelből visszajöttem, és láttam, hogy viszik el az embereket, akik összecsomagolva várják a kitelepítést, megdöbbenve mentem el a munkahelyi párttitkárhoz és megkérdeztem, hogy mi ez? Ő azt mondta: „Ugyan, ezek csak reakciós horthysta tisztek, viszik őket a Balatonhoz.” Talán belenyugodtam abba, amit mondott. Tehát, amikor nem engem vittek, velem is megtörtént az, ami milliókkal megtörtént.

Említetted telefonon, hogy néha arra gondolsz: ahelyett, hogy olyan dolgokkal foglalkoztál volna, amelyekhez kevés közöd volt, jobb lett volna, ha megírsz még néhány jó verset.


– Hát igen, a dolgok megkeresik az embert. Valóban sok mindent csinálok. Egy írásommal elindítottam a „vásároljon magyar árut” mozgalmat. Tulajdonképpen nem tettem mást, mint amit a legtöbb európai ország megtesz, hogy védi a saját termékeit. Tíz évvel ezelőtt pedig létrehoztam egy társaságot a keleti piacokért. Alapítottam egy könyvkiadót is, mert eufórikus boldogság fogott el, hogy szabadon lehet könyvet kiadni. Magam sem gondoltam volna, hogy a Belvárosi Kiadó kitűnő könyvek tömegét lesz képes kiadni. Nyolc éve jelenik meg a CET, sokan olvassák, és értékes folyóiratnak tartják. Megszületett a CET klub is, melynek se vezetője, se vezetősége. Minden hónap első péntekén összejövünk és színvonalas előadókat hívunk meg.

Pár éve jelent meg a már említett Adorno, a Te holocaust-verseid, eljutnak-e ezek a versek, érdemeiknek megfelelően, az olvasóhoz?

– Igen, jelentek meg jó kritikák is, amelyek nagyon boldoggá tettek. Az Új Keresztények színpadi változatot is csináltak belőle. Van bennem egy furcsa gátlás. Látom, amint a fajtámbéliek csőstül viszik jó és rossz műveiket Németországba, mert apellálnak a német lelkifurdalásra. Én nem kívántam ebben részt venni. Miután Angliában sikerük volt, franciára és héberre is lefordították ezeket a verseket. Egy öreg barátom, Kárpáti Pál önként ajánlotta fel, hogy német verseket formál belőlük. Ő egy sváb kisgyerek volt, akit akkor deportálták, amikor én kijöttem a gettóból. A kis német kiadó tönkrement, nekem pedig három éve áll itt a raktárban többezer példány, mert semmit nem tettem meg azért, hogy ezek a versek ismertté váljanak. Azt szeretném, ha valaki önként felfedezné őket. Egyébként, ha nem lennék zsidó, nem biztos, hogy utánuk nyúlnék, annyira fájdalmasak.

De zsidó vagy.

– Muszáj-zsidó vagyok, a szüleim nem is voltak igazán vallásosak. Édesapám szalonnázott, édesanyám is csak a főünnepeket tartotta meg. Én elfelejtettem volna a zsidóságot, ha az antiszemitizmus nem kényszerít rá, hogy visszatérjek és, hogy felnőtt fejjel tanuljam meg, amit az én elpusztított családom nem tudott nekem megadni. De nem vagyok elfogult zsidó.

„…A magyar zsidóság népi, s nem vallási alapon zsidó”

Gondolod, hogy akkor fogadnak el igazán, ha vállalod a gyökereidet?

– Igen, úgy érzem, hogyha a saját gyökereimet tudhatom a magaménak, akkor találom meg a másik emberhez is a szót, a lélekbeli kontaktust, és akkor találom meg a különbségekben az azonosságot. Amikor boldogságosan vittem magammal Csoórit izraeli utamra (s ezt nem volt könnyű megszervezni és kiharcolni), és amikor minden információt megadtam hozzá, úgy éreztem, hogy – különösen a népi írók számára – , a zsidó sors óriási tanulságot jelenthet. Ahogyan ez a kis ország megszületett, ahogy ez a nép egy modern mezőgazdaságot teremtett meg, ahogy kiépítették az anyaország és a diaszpóra kapcsolatát, én úgy gondoltam, hogy ma, amikor sok ország keresi a többség és kisebbség egyensúlyát, Izrael példája biztatást, modellt adhat. Ki kell mondani, hogy a rendszerváltás óta Magyarország jól-rosszul, de igyekszik kontaktust tartani az igazságtalanul elszakított magyar tömegekkel. Lehet egyes intézkedéseket kritizálni, de a szándék jogosságát nem lehet megkérdőjelezni.

Emlékszel, 1967-ben, Lengyelországban micsoda felháborodás volt hivatalos részről, hogy a lengyel zsidó értelmiség egy része nyíltan együtt érzett Izraellel? De hiszen ilyen helyzetekben ez természetes. Mint ahogy a magyarok is együtt éreznek a határon túli magyarokkal.

– Van egy kis hiányérzetem. Arra a rengeteg gesztusra gondolok, amelyet a rendszerváltás óta ez a nép, a nem zsidó magyarok tettek a zsidók felé. Elhangzott a bocsánatkérés a holocaustért, és jó a kapcsolat Izraellel.

Nana, voltak itt más hangok is.

– Arra is gondolok, hogy sok tekintetben a zsidó származású magyarok által is kritizált Antall Józsefnek elévülhetetlen érdeme, hogy amikor a rendszerváltáskor a szovjet zsidók pogromveszélybe kerültek – s erről ma is kevesen tudnak – , akkor százezrek mehettek Izraelbe Magyarországon keresztül. Ha probléma volt, Antall József azonnal intézkedett. Ehhez képest, Csurka, vagy Chrudinák, eltörpülnek. Egy másik dolog: semmi probléma nem lett volna azzal, hogy kisebbségnek nyilvánítsák a zsidóságot, de, legalábbis a zsidóság hangadó része, ellene volt. Szembe mert-e nézni a magyar zsidóság azzal, hogy népi s nem vallási alapon zsidó? Magyarországon még ma is a zsidó klérus képviseli a zsidóságot. A magyar kormány pedig belenyugodott abba, hogy a zsidóság egy olyan kisebbség, amely nem tartja magát kisebbségnek. Tehát nem mondhatjuk, hogy a mi magatartásunkban nincsenek ellentmondások. Visszautalva Csoórira, mi megállapodtunk annak idején, hogy ha antiszemitizmust tapasztalunk az egyik oldalon, akkor Csoóri szól, míg ha egy zsidó használja fel ürügyül zsidóságát, hogy ne érhesse kritika, akkor én lépek fel.

„Semmi nem fáj nekem, csak Csoóri Sándor”, írod valahol.

– Igen, de akkor azt mondtam Csoórinak, ha nem rosszat, hanem jót akart, ott vétkezett, hogy megpróbált valamit megfogalmazni, amit nem lehet félreértés nélkül szavakkal kifejezni. Sajnos, a magyar zsidóság rögtön megsértődik, ha zsidónak tartják, az SZDSZ megsértődik, ha zsidó pártnak tartják, az MTK megsértődik, ha zsidó futballcsapatnak tartják. Az MTK-sok arra hivatkoznak: dehát abban a csapatban egyetlen zsidó sincs. Az SZDSZ-ben rengeteg nem zsidó van. Nem akarják tudomásul venni, hogy az is tény, amit róluk gondolnak az emberek. Ezek az anomáliák részei a magyar társadalomnak.

„Baloldalinak vallottam magam”

Hadd kérdezzelek most a baloldaliságról. Te valamikor hittél a szocializmusban, azaz az akkori rendszerben. Többek között gondolok itt a Tűztánc antológiára. Nem érzed úgy, hogy becsapott téged az ideológia?

– Nem, l945 után nem léptem be semmiféle pártba. A gyerekotthonban baloldali cionista lettem, amely baloldaliság nem keleti gyökerű volt, nem különült el attól a bibliai tanítástól, hogy a szegényekkel együtt kell éreznünk. József Attilán és Bialikon nevelkedtem. Ez egy tiszta, ősi baloldaliság volt, amelyet átvettek, majd megcsúfoltak az oroszok. Mikor kimentem Izraelbe, bár nem voltam tagja, de lejártam a kommunista párt gyűléseire. Éjszakánként baloldali arab barátaimmal fogadtuk Szíriából azokat az arab tanító menekülteket, akiket kommunistaként ki akartak ott végezni, mert a nép kezébe könyvet adtak. Segítettük őket eljuttatni a szabadabb Kairóba.

Miért is jöttél vissza Izraelből?

– Talán csak azért, mert nem tehettem meg nem történtté, ami ott megtörtént velem, ahol a „sajátomban” voltam. Talán anyám miatt, vagy mert nem szerettem a fizikai munkát, na meg talán elsősorban a nyelv miatt, hiszen a héber irodalmat is magyarul olvasom.

Most elmondhatnád, hogyan élted meg 1956-ot.

– Beléptem az Andrássy úti Forradalmi Ifjúmunkás Szövetségbe. Soha nem felejtem el, hogy egy héttel később, már november 4-e után, megfogta a vállamat az Angyalföldi Gázkészülékek Gyárának egykori Dísz titkára, aki harcolt a Széna téren, és azt súgta a fülembe: „gyorsan belépni a pártba”. Mert ő már tudta a veszélyt. Legjobb barátom egy cukrász volt az Almássy térről, akit felakasztottak és akivel együtt lázadtam fel l952-ben Debrecenben, a tüzérezredben, ahol majdnem hadbíróság elé állítottak. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy forradalmár voltam. 1956 „legszebb” napjaiban, be kell vallanom, megrendültem. Mentem a Király utcán, és a hátam mögött két ember beszélgetett. „Ezt az utcát is meg kellene tisztítani tőlük”, „Nem, még nem jött el az ideje.” Nem tudtam 1956-ban függetleníteni magamat a saját zsidóságomtól. Csoórival találkoztam ezekben a napokban, a mai napig emlékszem rá, a Rózsadomb alján. Ő azt mondta, hogy ez forradalom, én azt, hogy népfelkelés. Ma is úgy gondolom, hogy az volt. ’56-ot a mai napig nem tudtam feldolgozni.

Hogyan alakult ebben az időben az irodalmi karriered?

– Csoóri közölte egy versemet az Új Hang-ban, ’56 nyarán. A forradalom után Kiss Tamás közölt az Élet és Irodalom-ban, majd az akkori Népszabadság-ban is megjelentem.

Szólj most pár szót az 1958-ban napvilágot látott Tűztánc antológiáról, amelynek Te is szerzője voltál. Tudom, hogy 30 évvel később is kiadtatok egy másik, egy nosztalgia-Tűztáncot, amelynek azonban már nem volt politikai jelentősége.

– Engem oda Garai Gábor és Váci Mihály vittek be. Ők voltak a Tűztánc legmarkánsabb képviselői. Publikáltak benne, többek között Ladányi Mihály, Györe Imre és Imre Katalin is. Én egy hihetetlenül műveletlen zsidó proligyerek voltam és boldog, hogy ők befogadtak maguk közé. Baloldalinak vallottam magam, sőt, el lehet mondani, hogy a baloldali érzelmeim már-már szélsőségesek voltak. l956 után szolidaritást vállaltam a barátaimmal, amíg ők meg nem tagadtak. A megtagadás történetét még senkinek nem meséltem el. Genfben megoperálták a szememet. Az új szememmel elmentem Párizsba. Vittem magammal egy könyvet, Isaac Babel Lovashadseregét. Három napig csak olvastam, ki se mentem az utcára. Mikor hazajöttem, elmentem a barátaimhoz. Ott voltunk Tabák András lakásán, Nyerges András, Imre Katalin, Kiss Tamás, Györe Imre és elkezdtem nekik lelkesen dicsérni Babelt. Mire azt mondták nekem: – „Andráska, ez egy jelentéktelen író”. Mire azt mondtam: – Nem létezik, ha ti ezt jelentéktelennek érzitek, akkor mit keresek én itt? – „Tényleg Andriska, akkor te mit keresel itt” – vágott vissza Imre Katalin. Hisztérikusan azt válaszoltam: – „Akkor én megyek”.

Miért tartották ők Babelt jelentéktelennek? Ideologikus okokból?

– Én már nem emlékszem a zsdanovi és egyéb meggondolásokra, mondtak valamilyen okot. Csak azt tudom, hogy mint a kutya, kódorogtam ki onnan. Hónapokig és hihetetlenül fájt, hogy a barátaim ezt tették velem. De később megértettem, hogy mindez logikus következmény volt, és felszabadulásnak éreztem. Óriási szerencse, hogy megtörtént, hogy merhettem jobban önmagam lenni.

Mondd, hogy tudtál te olyan ember lenni, akit mindenki elfogadott, aki mindenkivel jóba tudott lenni, mindenkihez alkalmazkodni? Hogy magyarázod meg a túlélésedet?

– Én az emberek felé nyitott tudtam maradni, és meg tudtam őrizni az érdeklődésemet irántuk. A CET-ben is közlöm a legkülönbözőbb meggyőződésű szerzőket. Ez az úgynevezett nyitottság, néha naivitás is, sőt, balekság volt, de ha nem vállalom a kockázatot, hogy balek is legyek, akkor nincs esélyem a jóra sem.

Mit gondolsz azokról a zsidó újságírókról, akik a pártvonalat követve, a legellenségesebb cikkeket írták Izrael ellen?

– Én sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok, hogy együttérzek Izraellel. Ugyanakkor nekem sincs mentségem: kiváltam a pionírok közül és visszacsúsztam a túlélő zsidóság ígéretföldjének hitt kommunista menedékébe. Zsidóságukat megtagadva, ezek az emberek előbb-utóbb torzult személyiségekké és potenciális áldozatokká váltak. Pótcselekvésükben azt hitték, hogy eltörölhetik a múltat. Mellesleg, ebbe az utcába mások is menekültek: nyilasok és katonatisztek, polgárok és arisztokraták, sok jóhiszemű ember is. Nehéz szétválasztani, hogy mit diktált a félelem, és mit a humánus lélek.

Befejezésül beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen szereped volt a magyar-izraeli kapcsolatok kiépítésében?

– Úgy kezdődött, hogy a Hollandiában élő Sándor Anna 1981-ben kiment Izraelbe, és visszatérése után felhívta a figyelmemet arra, hogy Izraelben él egy magyar származású költő, Itamár Jáoz-Keszt, aki sok szempontból hasonlít rám, és jó lenne ha megismerkednénk. Így kezdődött el máig tartó barátságunk, a „költődiplomácia”. Itamár magyar költőket, többek között Illyés Gyulát fordított, antológiát csináltunk együtt, meghívásomra még a rendszerváltás előtt ellátogatott Magyarországra. Engem 1981-ben, 32 év után először engedtek ki Izraelbe a Pártközpont Kultúrális Osztályának engedélyével, az Új Kelet című újság meghívására. Két évvel később Pozsgayval mentem hivatalos látogatásra. A nyolcvanas években cikksorozatom jelent meg Izraelről az ÉS-ben. Izraeli békedelegációt hívtam Budapestre, ugyanitt izraeli-palesztin titkos találkozót szerveztem. A rendszerváltás után részt vettem a Magyar-Zsidó Kulturális Egyesület és a Magyar-Izraeli Baráti Társaság megalapításában.

A Kettős kötődésben említed, hogy amikor először mehettél Izraelbe, utánad szóltak: ”Ne felejtsd el, hogy kommunista vagy.” Feltehetően bizalmuk volt benned, s így ápolhattad a magyar-izraeli kapcsolatokat. Amint erről már korábban beszéltünk, te valahogy mindenkinek megfeleltél. Jóban tudtál lenni Aczéllal is, Pozsgayval is.

– Igen, de amikor kettőjük között elmérgesedett a helyzet, én Pozsgay mellé álltam.

Befejezésül hadd idézzek egy, ehhez az interjúhoz készült kéziratodból: „A holocaust után nem az a fontos, hogy miként viselkednek az emberek az életben maradottakkal, hanem hogy miként élik le az életüket az életben maradottak, mert túlélni akkor már nem a szerencse dolga, hanem erkölcsi kérdés.”
 

*

Mezei András

HAGYD A NÉPEDET…

Hagyd a népedet elpusztulni:
könyörülj rajta, Istenem.
Süllyedjen el a vesszőkosár,
hagyd a kőtáblát üresen.

Száradjanak le húrjai
hárfáiknak az ágakon.
Ének ne csalja szenvedésbe,
nyelje el őket Babilon.

Hagyd a népedet kihalni
más népek léte alatt,
szivárogtasd el vérüket –
mely mindnél nyughatatlanabb.

Hagyd a népedet elpusztulni.
Könyörülj rajta, Istenem.
Amit megadtál annyi népnek:
ne maradjon irmagja sem.

Ne váljon többé szét a tenger.
Ég eledelt többé ne adjon.
Sziklából víz, a magasságból
vezérlő törvény ne fakadjon.

Váljon a vérük vizekké:
inkább legyenek ők a békák,
bugyborgó mocsarak alá
húzzák Izrael maradékát.

Legyen jégeső ez a nép:
küldetését hogy ne tudja.
Saját álmait verje el,
Gósen földjén ne legyen útja.

Sötétség is inkább legyen,
mintsem a fényben, főhelyen,
a népek és az Úr között
kiválasztott bűnbak legyen.

Mert csipkebokrot lát e nép
ott is, ahol a máglya füstöl:
fogadtál-e hallelujákat,
Uram, az auschwitzi füstből?!

Ne állítsd meg, mint Gibeonban,
a napot, de tedd az éjszakát
néped fölé, temesd el Júda
fehérlő sátortáborát.

Miközben ég a láng középütt,
örökmécsesük úgy örök:
a korsóból a keserűség
kifogyhatatlan füstölög.

A babiloni hármakért
hatmilliót ki égni hagytál,
Sidrák, Misák, Abednegó:
csalétkeid kiket kihoztál

alsóruhástul, köntösöstül
a tüzekből, hogy meg nem égtek,
akkor pusztultak volna el
mélyén az izzó kemencének,

hogy népedet ne járja át
azóta is a tűz szaga,
ne lett volna Lengyelország
a kemence bejárata.

Üres. Üres. Üres. Üres.
Hívás nélküli űri csendben
ígéreteid ellobantak
minden csodánál hevesebben.

Mi java lett a világnak
az, hogy ösztönük ellenére
(mikor ők Tarsisba vágytak)
hajszoltad őket Ninivébe?!

Aki adtad a szétszóratást,
ha a vágyódást nem adtad volna,
lerombolt Jeruzsálemükért
már az is elegendő lett volna.

Maradt volna a kő a kúton,
mintsem az idők kútjai
tornyosuljanak fölébe:
átlátszó megváltásai,

ahogyan József kivezette
az éhségből Egyiptomot…
Maradt volna a kő a kúton,
a kútban a ledobatott.

Aki a látomást adtad
vigaszul minden szenvedésre,
lökted volna le Jákobot
lajtorjástul a kő-sötétbe.

Mért nem került a hátukba
tűzoszlopuk oly hirtelen,
hegyed alatt néped, igéd
benne sistergett volna el.

Ki az írást adtad nekik,
ha a szombatot nem adtad volna,
Sabbat helyett a kopár égbolt –
már az is elegendő lett volna.

Aki adtad Jeremiást,
ha a siralmat nem adtad volna,
Irdatlan puszta kőfalad –
már az is elegendő lett volna.

Lerombolt Jeruzsálemért
ha csak a Tant nem adtad volna,
a kövek helyett szavakat –
az is már elegendő lett volna.

És aki Pilátust adtad,
ha Jézust nem adtad volna,
az elmaradt megbocsátás –
már az is elegendő lett volna.

Hagyd a népedet elpusztulni:
könyörülj rajta, Istenem.
Süllyedjen el a vesszőkosár,
hagyd a kőtáblát üresen.

Száradjanak le húrjai
hárfáiknak az ágakon.
ének ne csalja szenvedésbe,
nyelje el őket Babilon.

(EPILÓGUS)

Tedd meddővé az öleket
magad Uram, ha módod van rá,
vond vissza ígéretedet:
népedet ne tedd hatalmassá.

Jézus? – Van úgy, hogy egy zsidó is
túl sok egy országnak, Uram:
ne ítéld meg a népeket
általuk morálisan.

És ha megszántad majdan őket,
tudhatod, hisz a Te jogod:
átkos népedből kegyelemmel
vezesd ki Egyiptomot. 

 

támogatás