„Egész életemben ismerkedtem”

Írta: Szegő Péter - Rovat: Politika

Fiala János tizenhárom évesen, teljesen véletlenül szerzett tudomást önnön zsidóságáról. Az ismert műsorvezető-szerkesztő a társadalom jövőjét illetően nem optimista. Magáról azt állítja: „Én vagyok az egyik legjobb műsorkészítő, ha nem a legjobb.”

 

 

Interjú Fiala Jánossal

fialacimlpa_200.JPG 

Fiala János (Fotó: Tóth Csilla)

Mik azok a zsidó tapasztalatok, hatások, amik gyerek- és fiatalkorában érték?

– Tizenhárom éves koromig nem tudtam, hogy zsidó vagyok és aztán még eltelt legalább tizenöt év, mire az én identitásom eljutott oda, hogy ez nálam egyáltalán téma lehet. Az én zsidóságom egy nagyon hosszú és keserves csatában való identitás megszerzése. Huszonöt éves koromig az a szó, hogy „zsidó”, számomra szitokszó volt, körülbelül azt jelentette számomra, hogy „elvisz téged a cica”, holott a zsidósággal kapcsolatban semmilyen rossz élményem nem volt. Egészen a kilencvenes évek elejéig sosem zsidóztak le és akkor is csak a munkám miatt. A szüleim titkolták előttem a zsidóságot, olyannyira, hogy engem megkereszteltek a Szent István-bazilikában. Én egy majom vagyok, aki tizenhárom éves koráig abszolút nem foglalkozott önnön majomságával. A nagyszüleim, főleg az anyai ági nagyszüleim a zsidóságot mindig szerették volna tudatosítani bennem, sőt: hagyományokat akartak átadni, de a szüleim jóvoltából mindez hermetikusan el volt előlem zárva. Mind a négy nagyszülőm túlélte a Soát, de az apai ági rokonság hetven százaléka Auschwitzban halt meg. A maradék harminc külföldre távozott, de mindezt én nem tudtam.

Mi történt tizenhárom éves korában?

Tizenhárom éves koromban egy Néphadsereg (korábban és most: Falk Miksa) utcai trafikosnő megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy én milyen szép zsidófiú vagyok. Nem tudtam. Hazamentem és anyukámnál rákérdeztem, hogy ez igaz-e. Anyukám ötölt-hatolt. Kivonultam a szobából, zokogtam és további hat évig ez nem volt téma. Az első pszichológusommal kezdtem erről beszélni, tizenkilenc éves koromban. Hat évig ez olyan volt, mint valami szégyen, bár a szégyennek nem volt semmilyen racionális háttere. Kizárólag érzelmi háttere volt és az érzelmi hátterének sem volt semmi köze a zsidósághoz. Előtte én valami diabolikus dolgot képzeltem a zsidóságról, hogy miért, nem tudom. A szüleim ez ügyben nem óhajtottak engem fölvilágosítani, a nagyszüleimet pedig nem hagyták. Kérdezni nem mertem őket, mert számomra zsidónak lenni körülbelül olyan volt, mint tetvesnek lenni.

A nagyszülei valamit titokban, a szülei háta mögött nem próbáltak a zsidóságból átadni, akár még tizenhárom éves kora előtt?

– Feltételezem, hogy akartak és ebből nagy konfliktus lehetett a szüleim és a nagyszüleim között, de tudni erről nem tudok semmit. Nagypapámtól húszéves korom körül kaptam – egyébként máig megőrzött – imaszíjat, kipát, meg egyéb, az imádkozáshoz szükséges tárgyakat, csak – tekintve, hogy az idevonatkozó beszélgetések elmaradtak – azt nem tudtam, hogy mit kell velük csinálni. Az ezzel kapcsolatos élményeim húszas éveim végére, a harmincas éveim elejére estek, amikor önidentikus lettem, teljesem magamtól. Alapvetően annak a belátása juttatott el ide, hogy zsidónak lenni nem vállalás, hanem születés kérdése, tehát én akkor is zsidó vagyok, ha azt letagadom. Ettől persze még nem organikus a zsidóságom, mert gyerekkoromtól kezdve nem kaptam meg azt, ami ehhez szükséges.

Az, hogy a zsidó önazonossága harmincéves kora körül alakult ki, kapcsolatba hozható a rendszerváltással, tekintve, hogy 1987-ben volt harmincéves?

– Nem. Semmi köze a kettőnek egymáshoz. Tudnia kell, hogy én négy-öt évvel ezelőttig egy olyan eszement pali voltam, akit szinte kizárólag az érzelmei irányítottak.

Az semmilyen mértékben nem befolyásolta a tudatos zsidóvá válását, hogy a rendszerváltással az antiszemitizmus előkerült a szőnyeg alól és megjelent a Nappali Hold, meg az Apák és fiúk?

– 1994 tavaszán a MIÉP kampányzáróján forgattam a Kisstadionban. Akkor már nemcsak a nevem, hanem az arcom is ismert volt. Ennek köszönhetően engem meglátva a helyi erők elkezdtek zsidómocskoskommunistázni. Lincshangulat alakult ki és egy biztonsági őr menekített ki, aki utóbb odajött hozzám és azt mondta: sokat hallott már arról, hogy a MIÉP antiszemita, de ezt most tapasztalta először. Meséljek neki a zsidókról – kérte. Körülbelül úgy éreztem magam, mintha valaki idejönne hozzám azzal, hogy „Nem maga Lenin elvtárs? Meséljen november 7-ről, mi történt az Aurórán?” Ez számomra – aki tizenhárom éves koromig nem tudtam, hogy zsidó vagyok, utána meg pszichológushoz kellett járnom a zsidóságom miatt –, döbbenetes volt, de meséltem neki. Ezek után fölhívtam a mamámat és elmeséltem neki, hogy majdnem meglincseltek. Tudja, mit mondott erre a mamám? Hogy szerencsém volt, mert ez hamarabb is bekövetkezhetett volna. Azt hiszem, hogy ez az a kulcsmondat, ami megmagyarázza a szüleim viselkedését. Meg akarták úszatni velem az antiszemitizmust egész életemre. Persze tudom, hogy ez a részükről lehetetlen vállalkozás volt. Az én tízéves lányom már kiskorában tudta, hogy zsidó – bár az anyja nem az. Nota bene: a barátnőm sem az.

Újlipótvárosban otthon van?

– Nem vagyok otthon, bár ott nőttem föl, és laktam 1995-ig és most is visszajárok a negyedbe. Bár 1957-ben születtem, az Újlipótváros feelingjét csak a nyolcvanas évek elején kezdtem el érezni. Az állandó helykeresés jellemző rám mindmáig.

Mi történt a zsidóságával kapcsolatban tizenhárom éves korától hét évig?

– A szüleimmel összesen annyit nem beszéltem a zsidóságról, mint mi most eddig az interjú során. Harmadik és negyedik gimnázium között átmentem az Apáczaiból a Radnótiba, ahol az egyik osztálytársamat lezsidózták. Háromnegyed évembe került, hogy kiálljak mellette. Ennyi idő kellett számomra nemcsak annak tudomásulvételéhez, hogy őt nem lehet lezsidózni, de hogy én is az vagyok. Iszonyatos konfliktust okozott bennem, hogy nem álltam ki mellette és ráadásul ezt nem volt módom senkivel sem megbeszélni.

Húszéves kora táján a zsidósággal kapcsolatos magatartása megváltozott?

– Már majdnem harminc voltam, amikor egyszer azt mondtam, hogy az ezzel kapcsolatos érdeklődésemnek valamelyest eleget teszek.

Ezt mi váltotta önből ki?

– Valószínűleg az, hogy elég érett lettem hozzá. Teljesen autodidakta módon, főleg tapasztalati úton járva fogadtam el önnön zsidóságomat. Ez egy nagyon hosszú intellektuális, de főleg érzelmi érési folyamat volt. Gyakran háromszor is nekimentem a falnak és azt hittem, hogy a fal csinálja rosszul.

A Budapest Rádióban az ön által vezetett Keljfeljancsi című műsorban miért nem engedte, hogy a betelefonáló hallgatók tíz-húsz másodpercnél többet beszéljenek?

– Mert rájöttem, hogy ahhoz, hogy embereket el tudjak juttatni a starttól a célig, kötnöm kell magamat egy menetrendhez. Az volt a véleményem, hogy ami nem része a menetrendnek, az ne kerüljön a műsorba. Azt nem tudtam, hogy mi kerüljön be, de azt igen, hogy mi nem. A hallgatónak föl kell venni a műsor tempóját.

2005 februárjában a Nap TV Kereszttűz című adásának egyik riportereként ön azt mondta, hogy „Hajrá, MSZP!”, amiért az ORTT Panaszbizottsága el is marasztalta. Miért mondta ezt az elhíresült mondatot? Ma hogy látja: ez a mondata nem volt a közszolgálatiság megsértése?

– Az MSZP akkori elnöke, Hiller István volt a műsor vendége, aki részben a körülmények, részben saját maga által, részint általam teljesen hülyévé lett téve. Ennek próbáltam iróniával az élét venni és ezért mondtam, hogy „Hajrá MSZP!” Ezt egyébként mindenki értette, csak a politikai élet szereplői nem.

Rosszul érzi magát Magyarországon?

– Nem, de ezt a levegőt utálom. A MIÉP-Jobbik 2,2 százalékot kapott a 2006-os választásokon és nem jutott be az Országgyűlésbe. De ez a 2,2 százalék úgy tud beszélni, hogy a beszédjük sokkal hangosabbnak hallatszik, mint más 2,2 százalék. Ilyen a csárda akusztikája.

Ez egy antiszemita ország?

– Nem az, de a társadalmi szerkezet súlyosan beteg és a beteg szervezetet a kórokozó könnyebben támadja meg. A társadalom alapvetően intoleráns, nem liberális és nem demokratikus. Kalocsán, a Forradalmi Ezredben azt mondták 1975-ben, hogy aki hosszú, abból levágnak, aki rövid, azt meg megnyújtják. Márpedig én mindig vagy hosszú voltam, vagy rövid.

A nemzeti sérelmek az okai a beteg társadalmi szerkezetnek? Trianon?

– Nem tudom. Van valami féreg, ami rágja ezt a társadalmat. Hogy ez egy magyar átok-e vagy a spórák terjesztik, azt nem tudom. Az biztos, hogy nem a Fidesz és a MSZP tehet róla. A Fidesz és az MSZP következmény és nem ok. Az 1989-es izraeli utam során a társaság több tagja azt mondta, hogy Magyarország sosem fog megváltozni és a harmincas évek végének, a negyvenes évek elejének antiszemita légköre fog kísérteni. Én ez ellen akkor erősen tiltakoztam. Látva azt, ami itt most zajlik, most már nem vagyok abban biztos, hogy nem volt igazuk.

Egyetért-e azzal, hogy az MSZP-nek nincs igazi ideológiája és ezt pótlandó, politikájának alapvető eleme az antiszemitizmus elleni harc?

– Egyet. De a Fidesznek sincs ideológiája, csak a jobboldal jobban tud díszletet gyártani és jobban hisz a díszlet valódiságában.

Miért került az Echo TV-hez és miért került el onnét?

– Gulyás István akkori főszerkesztő úgy vélte, hogy nekem helyem van az Echo TV-ben, majd utódja, Kresz László úgy vélte, hogy nekem ott nincs helyem. Annak jelentését viszont nem értettem, hogy én vagyok az egyik vég és Szentmihályi Szabó Péter a másik. Tehát én vagyok a díszzsidó és Szentmihályi a jobboldali.

Pedig ez valószínűleg így volt értendő.

– Biztos, hogy nem. Közben megismertem Széles Gábort. Egy gyerek. Nincs benne ilyen tudatosság.

Továbbra sem értem: az első ember mind az ön fölvételekor, mind a kirúgásakor Széles Gábor volt.

– Mert a tudatossága és az érzelmei mást mondtak neki az Echo TV indulásakor, mint másfél évvel később. Ráadásul az aktuális főszerkesztő mindkét esetben tudott hatni Szélesre.

Ha annyi pénze lenne, mint Széles Gábornak, milyen médiát hozna létre?

A magam részéről a médiabéli pályafutásomat – hacsak valami fantasztikus ajánlatot nem fogok kapni – többé-kevésbé befejezettnek érzem. Amikor rájöttem arra, hogy én vagyok az egyik legjobb műsorkészítő, ha nem a legjobb, de a világ ettől nem lesz szebb, ez engem olyan csalódással töltött el, hogy a fél kedvemet elvette a szakmától. Én azért vagyok ma Budapest egyik legismertebb alakja, mert világéletemben kerestem a helyem. Ennek a helykeresésnek az okán állandóan interakcióba kerültem emberekkel, egész életemben ismerkedtem.