2008. június 11. / Szegő Péter

A kilencvenes években két magyarországi zsidó fiatalember egymástól függetlenül, de szinte egyszerre alijázott, szolgált az izraeli hadseregben, civil életet élt, majd hazatért Magyarországra. Most mindkettőjük Pesten lakik. Betic Róbert egy meglehetősen eklektikus származású családban született 1973-ban, Chicagóban. Édesanyja a hatvanas évek végén Magyarországról emigrált zsidó, míg sem zsidó, sem magyar gyökerekkel nem bíró édesapja 1956-ban Olaszországból választott magának új hazát a tengerentúlon.      

Betic Róbert és Bende Gábor

1976-ban Betic Róbert szülei elváltak, ő anyjával Magyarországra költözött. Ekkor kezdett magyarul beszélni: az első nyelv, amit megtanult, az angol volt.

Az általános iskola közben, 1986-ban, még az illegalitásban Betic két hetet Izraelben töltött, ahol, mint mondja, „már kint is maradtam volna”. Egy év múlva mégis szülővárosában kezdte meg gimnáziumi tanulmányait és tizenhat évesen héberül is ott kezdett komolyabban tanulni. Az érettségit is ott tette le, s rögtön utána Izraelbe költözött. Tízéves korától rendszeresen lejárt a rabbiképzőbe, ugyanakkor „a család minden tagja ette a téliszalámit”. Neveltetése központjában inkább a cionizmus, mint a judaizmus állt. „Ha valaki az iskolában azt mondta az MTK-ra, hogy libások, én az illetőt rögtön megvertem” – fogalmaz.

Bende Gábor 1971-ben született Budapesten egy, a hagyományokat úgy-ahogy tartó zsidó családban. Szakács szakmunkásvizsgát szerzett, majd esti tagozaton érettségizett. Érettségi után, 1991 nyarán erős cionista érzésektől fűtve kiment Izraelbe egy egyetemi előkészítő kurzusra. Bár a Hegedűs Gyula utcai zsinagógában és az ortodox hitközségben vallást tanult, héber tudása meglehetősen hézagos volt. „Elfogadható nyelvtudásra kint, az előkészítőn tettem szert” – magyarázza.

Izraelbe költözését követően Betic az azóta megszűnt Csárdás nevű magyar étteremben kezdett el dolgozni. Közben járt a Héber Egyetem nyelvi előkészítőjére és az egyetem kollégiumában lakott. Úgynevezett „ideiglenes bevándorló” státusa volt. 1992-re elvégezte a nyelvi előkészítőt, fölvételt nyert az egyetem politológia szakára és ugyanekkor megkapta az izraeli állampolgárságot is. Különböző helyeken dolgozott ez idő tájt, volt például Magyarországról érkezett diákok madrichja. 1992-ben másfél hónapot Magyarországon töltött, de esze ágában sem volt visszaköltözni. Mint mondta, „látogatóba jöttem”.

Bende Gábor

Miután elvégezte az egyetemi előkészítőt, Bende 1992-ban a Héber Egyetemre fölvételizett közel-keleti tanulmányok szakra. Nem vették föl, így tanulmányai egyelőre megszakadtak. Akkor döntötte el, hogy – legalábbis egy darabig – kint marad. Úgy érezte, hogy amit föl tud fedezni Izraelből, annak egy részét már fölfedezte, de a részletek csak ezután jönnek. Alijázott. Eredeti szakmájában csak rövid ideig dolgozott, mostohák voltak a körülmények. Jeruzsálemben, majd Észak-Izraelben élt.

Volt tetőfedő segédmunkás, zöldséges mellett segéd, és így tovább. Ezekből a munkákból egy idő után elege lett, viszont közben erős felsőfokon megtanult héberül. 1992 végén elkerült egy kibucba, majd nemsokára jött a katonai behívó.
Betic 1993 március végén vonult be katonának. Az ejtőernyősökhöz jelentkezett, a 101-es alakulathoz. Ez annak az alakulatnak az utóda, amelyet Ariel Saron vezetett és amely a jom kipuri háborúban 101 kilométerre volt Kairótól – innen a név. A magát Saron híveként meghatározó Betić egyébként nagyon büszke arra, hogy kétszer is kezet fogott a legendás tábornok-politikussal, először még 1986-ban. Az ejtőernyősöknél két évet töltött Betic szolgált a Nyugati Parton, Gázában és Dél Libanonban is.

„Kerültem nehéz helyzetekbe és volt, hogy a bajtársam ott halt meg mellettem, de erről nem szívesen beszélek” – fogalmazott. „A katonaság mint olyan egy húszéves fiatalembernek tele van fizikai és – nem utolsósorban – lelki kihívásokkal. Történtek komoly lelki terhet jelentó dolgok, melyek az egész katonáskodást nagyon komplex élménnyé teszik. Nem bánom ezt a két évet, levezette a forrófejűségemet” – tette hozzá. Annyit elárul, hogy a halálhoz közel nemcsak a frontvonalon, hanem Izraelen belül, a hátországban is volt. „A Béjt Lid-i terrortámadásnál majdnem otthagytam a fogam. Ha még egy kakaós csigát akartam volna enni az autóbusz-pályaudvar bisztrójában, akkor ez az interjú valószínűleg nem készülne el. Már fönt ültem buszon, éppen kikanyarodtunk a buszpályaudvarról, amikor hallottam az első robbanást. Merthogy kettő volt.”

Bende szinte pontosan ugyanakkor, 1993 márciusában vonult be, mint Betic. Úgy érezte, hogy a Cáhál tagjaként lett véglegesen tagja a társadalomnak, ennek megfelelő lelkesedés fűtötte. A tengerészgyalogsághoz került, egy sivatagi partraszálló egységhez. A kiképzésének része volt a Negevben, a teljes menetfelszerelésben történő, nyolcvanöt kilométeres gyaloglás, a végén hegymászással fölturbózva, miközben a menetfelszerelésnek az egyenruhán lógó részei összevissza sebezték a derekát és a lábát. Bende pozitívan emlékszik minderre vissza és úgy látja, hogy volt értelme: „Az ember fiatal, tele van energiával és kipróbálja a határait. Ha egy katonának lila sapkája van Izraelben, az azt jelenti, hogy ehhez az egységhez tartozik és túl van ezen a kiképzésen. Sokan nem bírták és lemorzsolódtak, én nem. Nagyon büszke vagyok arra, hogy volt lila sapkám.”

A Gázában járőri szolgálatot ellátó és terroristákat fölkutató Betic visszautasította és cinikusnak minősítette azt a posztmodern antiszemita vádat, hogy a Cáhál katonái úgy viselkednek az általuk megszállt területeken az arabokkal, mint annakidején a nácik viselkedtek a zsidókkal. „Aki kegyetlenkedik, azt megbüntetik.” A Nyugati Partról szólva Betic megjegyezte: „Az ott élő arabok közül sokan pontosan tudták azt, hogy az izraeli uralom idején sokkal többet fejlődött a térség, mint amikor Jordániáé volt. Sőt: a Palesztin Hatóság uralma helyett rengetegen sírták vissza az izraeli közigazgatást.” A Baruch Goldstein-féle hebroni tömegmészárlás idején, 1994 február végén Betic a közeli Betlehem környékén állomásozott. „Nagyon forró volt ott a helyzet. Folyamatosan az volt persze, de erre rátett még egy lapáttal, ami Hebronban történt” – emlékezett vissza.

Bende szintén járőrözött Gázában. Ami ott volt, az – szerinte – nem háború, csak „voltak olyan helyzetek, amikor annak tudatában indultunk el, hogy terroristákkal fogunk találkozni, akik fegyverrel várnak minket”. „Az utcán embereket igazoltattunk, házkutatásokat tartottunk, fölkutattunk és őrizetbe vettünk terroristákat, akiket kihallgattunk.” Arra a kérdésre, hogy tett-e bármi olyat, ami miatt lelkiismeret-furdalása van, Bende határozott nemmel válaszolt.
Abban mindketten egyetértettek, hogy a Nyugati Part – sőt még a jóval keményebb Gázai-övezet is – „szanatórium” volt Dél-Libanonhoz képest. „Aki ott katona, hasal egy hegyoldalban egy kihelyezett megfigyelőálláson éjjel és lát valakit megmozdulni, az valószínűsítheti, hogy nem Ahmed bácsi, aki éppen kisétál tejért a házából” – mutatott rá Betic.

Bende szerint – aki 1994 őszén egy hónapot töltött Dél-Libanonban, majd katonai pszichiáterhez elmenvén, kivonták onnét és a határ izraeli oldalára került – tekintettel arra, hogy Dél-Libanon maga a pokol, a katonákat igyekeztek csak rövid ideig ott tartani. A rotációval ráadásul a katonák minél nagyobb részét terhelik ezzel a feladattal. Gáza ehhez képest maga volt a felüdülés: „Egy olyan terepre érkeztem, ahol otthonosan éreztem magam. Tudtam, hogy itt is bármi megtörténhet velem, de mégis sokkal kiszámíthatóbb volt az egész. Ráadásul közben megalakult a Palesztin Hatóság, zajlott Gázában az átadás-átvétel. Bár tudtam, hogy Arafat mást mond angolul, mint arabul, Rabin híveként mégis optimista voltam.”

Bár eredetileg két és fél évre vonult be, Betic két év után, 1995 áprilisában, mint kiképző őrmester, leszerelt. Családi okokra hivatkozva kérte, hogy fél évet engedjenek el neki, és kérelme pozitív elbírálást kapott. Ezután részben a budapesti nagykövetség biztonsági szolgálatán, részben pedig a Szochnut izraeli központjának biztonsági szolgálatánál dolgozott. 1995 őszén megkezdte egyetemi tanulmányait, közben dolgozott a Szochnutnál, nyaranta meg Budapesten. 1999-ben diplomázott, majd Budapesten, a Közép-Európai Egyetemen összehasonlító alkotmányjogot tanult két féléven át. Gondolkozott azon, hogy az Egyesült Államokban vagy Izraelben tanul tovább, de egy, a Közép-Európai Egyetemen tanuló barátja ösztönzésére Budapest mellett döntött.

Azóta Budapesten él, kialakította a saját egzisztenciáját és itt is akar maradni hosszútávon. Az Egyesült Államokba egyáltalán nem vágyik vissza, Izraelbe – bár „nagyon sokszor hiányzik” –, pedig akkor menne, „ha történne valami, és be kéne vonulni”, bár Izrael létét már rég nem egy konvencionális háború fenyegeti, ahol plusz egy katona számítana. Úgy látja: nyolc év alatt megismerte az izraeli társadalmat, nagyon jól érezte ott magát, be is illeszkedett, de elkezdte zavarni az askenáz-szefárd, és a szekuláris-vallásos ellentét. Szekuláris jobboldaliként a Likud Magyarországi Egyesületének lett az elnöke.

Bendének nemcsak a bevonulása, hanem a leszerelése is egybeesett Beticével: Észak-Izraelből még az ország egész területén mozgatták, közben többször is töltött rövidebb időket a Gázai-övezetben, majd 1995 áprilisában ért véget pályafutása a Cáhálnál. Ugyancsak párhuzam kettőjük életében, hogy Bende is két és fél évre vonult be, csak családi okokból fél évvel korábban leszerelhetett. Ekkor már héberül álmodott és gondolkodott, volt, hogy hónapokon át nem szólalt meg magyarul. Jeruzsálemben a Hadassza Főiskolára jelentkezett számítógépes grafika és nyomdatechnika szakra. Föl is vették, s három év alatt el is végezte. Közben a Szochnut központi épületében biztonsági őrként dolgozott, és a főiskola kollégiumában lakott.

Arra a kérdésre, hogy integrálódott-e az izraeli társadalomba, Bende azt válaszolta: „Nem, de majdnem. Ez úgy értendő, hogy már tettem az izraeli társadalomért, de mégis volt egy kis akcentusom. A társadalomnak még ekkor is új bevándorló voltam. Éreztem, hogy nem teljesítettem a vizsgát száz százalékra, valami hiányzik, talán a magabiztosság. Nagyon is otthon éreztem magam és egyáltalán nem volt honvágyam, de hiányzott az a nyugalom, az a biztonság, ami az első húsz évemre jellemző volt”. Még főiskolásként 1997-ben Pestre költözött, s utolsó vizsgáit már visszautazva tette le. A visszaköltözés okáról Bende annyit mondott: „Izraelben egy évet együtt éltem egy magyarországi származású lánnyal, majd együtt költöztünk Pestre. Akkor már nagyon türelmetlen voltam, vágytam valami új élményre, valami másra, mint az addigiak. De a magyarországi tartózkodást csak pár évre terveztük.” Úgy látja, hogy valószínűleg megállapodott Magyarországon: jelenleg a Marom elnöke.