Gadó János / 2008. november 7.

 „Yes, we can”, „a change we need” – ezek a jelszavak nem sokat mondnak Barack Obama konkrét elképzeléseiről, majdani politikájáról, annál többet az őt övező érzésekről, várakozásokról Amerikában és azon kívül. Meg arról, hogy George W. Bush utolsó éveiben az egyik legnépszerűtlenebb elnök volt fél évszázadra visszamenőleg – amúgy méltánytalanul, szerintem

Nyolc éve a frissen megválasztott ifjabb Bush – a konzervatív amerikai hagyományok, a „splendid isolation” szellemében – a honi ügyeket akarta rendbe tenni, nem pedig a világ gondjait megoldani. Sajnos közbejött szeptember 11., az iszlám fundamentalizmus megjelenése a világ színpadán, hadüzenete Amerikának és a nyugati értékrendnek – amit Norman Podhoretz amerikai közíró IV. világháborúként aposztrofált. (A III. világháború szerinte a kommunista blokkal vívott negyven éves hidegháború volt.) Bush – illetve a mögötte álló neokonok – válasza erre a kihívásra valóban nagy koncepciójú volt: nem lehetséges katonai győzelem, ha az iszlám társadalmak válsága folyamatosan újratermeli a fundamentalizmust. Ha azonban sikerül az iszlám világban egy működő demokráciát létrehozni, azzal a problémák gyökeréhez nyúlunk. Ez volt az oka Szaddam Husszein elkergetésének, az atomfegyver inkább csak ürügy volt. (Hogy az amerikai intervenció valódi oka az olaj volt, az a szélsőbal és a szélsőjobb kedvenc lózungja, meg azoké, akik az ő színvonalukon gondolkoznak.) Sajnos a demokrácia exportja – amely működött 1945-ben Németország és Japán esetében – itt nem vált be. Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni.

Ez a mostani évtized a csalódások, veszett illúziók kora. Bill Clinton nyolc éve alatt még sokan hihették, hogy a kommunizmus bukásával a „történelem vége” érkezett el. A szép új világ eljövetelének pecsétje lett volna a közel-keleti béke, Izrael befogadása a népek közösségébe, Clinton nagy művének csúcsa. Ehelyett az új intifáda, szeptember 11. s az iszlám fundamentalizmus felemelkedése váltak az új évtized szimbólumává. Ezt kapta útravalónak George Bush, aki két elnöki periódusa alatt ezekkel a kihívásokkal birkózott. Nagyszabású kísérletei e válságjelenségek megoldására nem hoztak látható eredményt – világméretű társadalmi válságokat nem is lehet egy-két kormányzati ciklus alatt megoldani. Nem jó, nem hálás időszak jutott neki osztályrészül. A Bushnál nem sokkal differenciáltabban gondolkodó Ronald Reagan a Szovjetunió legyűrőjeként vonult be a történelembe – szerencsés időszakban, a kommunizmus hanyatlásának és bukásának éveiben lehetett elnök. (Ami személyes érdemeit nem teszi semmissé.) George W. Bush épp ily kevéssé tehet arról, hogy elnöksége új típusú válságok idejére esett. És természetesen épp ily kevéssé tehet a bankrendszer összeomlásáról (amelynek kezelésére egyébként nagyon is baloldali módszert, a gazdaságba történő állami beavatkozást választotta).

Mármost ahogy az ifjabb Bush személyét a közvélemény összemosta az évtized válságjelenségeivel, úgy Obamára úgy tekint, mint a bajokból kiutat mutató messiásra. Ám a politikusoktól csodát remélni veszedelmes hozzáállás. Obama győzelme valóban szimbolikus: Amerika maga mögött hagyta a faji diszkrimináció hosszú korszakát. De a világ más részein az emberek (és országok) nem léptek túl a saját problémáikon, mégis úgy tekintenek Obamára, mintha megválasztásában nekik is részük volna, mintha személye az ő bajaik megoldására is garancia lenne. Identitás-zavar ez a javából: a szomszédnőnek új férje van, nagyon jó pasi, akkor most már az én családi életem is biztos rendbe jön.

Európa a maga emberét látja Obamában: a békés, „szeressük egymást gyerekek” politikai stílus képviselőjét, a fegyverrel hadonászó cowboy (Reagan, Bush) helyett. Hogy az amerikai fegyverek oltalmában éli békés életét, arról Európa ismét hajlamos megfeledkezni. A még sokkal inkább érzelmi alapon politizáló harmadik világ népei pedig végképp magukat látják az új elnökben – győzelmét Kenyában egyenesen nemzeti ünnepnek nyilvánították! (Obama apja innen származik.)

Nincs új világ, a régi megy tovább (© Koncz Zsuzsa). Obama januárban bevonul a Fehér Házba és szembesül a keserves valósággal. Irán a kedvéért nem fogja abbahagyni atombomba-programját, az iraki frakciók egymás gyilkolását, a Hamasz az Izrael elleni gyűlöletpropagandát és az izraeli városok rakétázását, az iszlám fundamentalisták a nyugat elleni fenekedést. A nemzetközi pénzügyi válság sem tér jobb belátásra, Obama személyét látván.

Ha a szabadság értékrendjének nyíltan hadat üzenő iszlámistákat nem sikerült fegyverrel térdre kényszeríteni, vajon mi a jó válasz erre a kihívásra? A tárgyalás? Tartok tőle, hogy itt nincs jó válasz. Azért, mert az egyik megoldás nem vált be, még nem biztos, hogy annak az ellenkezője működni fog. Van úgy, hogy nincs megoldás. Félő, hogy ezt Barack Obama hamarosan tapasztalni fogja – és vele együtt mi is természetesen.