2010. június 25. / Novák Attila

Talán csodálkoznak a Szombat olvasói, hogy lapunk* – akkor, amikor a világ zsidósága Izraelben és kívüle Izrael államalapítását ünnepli – éppen a palesztin menekültekkel foglalkozik, s ráadásul külön tematikus számot szentel a témának. (Nakbának, azaz pusztulásnak, tragédiának hívják a palesztinok saját menekülési kálváriájukat, egy szíriai történész 1948-as terminusa terjedt el az egész világon.)

Novák Attila

A rácsodálkozás nem indokolt, ám talán érthető. Nem egyszerű a helyzet, hiszen a zsidó állam létrejötte és a palesztinok elmenekülése egymással történetileg-logikailag összefüggő eseménysort alkot. Az állam kikiáltása idején és előtte hat-hétszázezer helyi arab lakos menekült el otthonából, s ma leszármazottaikkal együtt többmilliós tömeget alkotnak – jórészt a környező arab országokban, menekülttáborokban. Az egyik paradoxon az, hogy a zsidó állam nem jöhetett volna létre az áttelepülés nélkül, mivel az elhagyott arab falvakba és negyedekbe új zsidó bevándorlók költöztek. A Holokauszt kataklizmájának európai túlélői és az arab országokból bevándorló (sokszor menekülő) zsidóság itt talált magának újra otthont, a majdani állam pedig „megszabadult” egy – céljaival jórészt nem rokonszenvező, olykor ellenséges – etnikai csoporttól. Az új bevándorlók ugyan nyertesek lettek egy új és mindent magával ragadó identitással, otthonra leltek, de hogy hódítók és elnyomók lettek volna, az már korántsem igaz. A történelem menekültjei olyan házakban és településeken leltek otthonra, amelyek korábbi lakói elmenekültek. A régi arab házakat sok helyen ledózerolták, és modern izraeli lakónegyedeket építettek a helyükre, jelezvén ezzel azt is, hogy nincs visszaút.

A palesztin–zsidó viszony újabb tragikus paradoxona – s ezt már sokan megfogalmazták – hogy az eredeti képletet tekintve nem elnyomók és elnyomottak, gyarmatosítók és gyarmatosítottak, meghódítók és meghódítottak kerültek szembe egymással, hanem a történelem kárvallottjai. A palesztin menekültügy – mint ahogyan az itt közölt szövegek is tanusítják – több faktor egymásrahatásából formálódott ki. Nem volt izraeli terv arra nézve, hogy etnikai tisztogatást hajtsanak végre az országban, ám arab tervek voltak arra, hogy véglegesen leszámoljanak a palesztinai zsidósággal. A háborús helyzet következményeként, ad hoc lépések egymásutánjából alakult ki az új történeti valóság, melynek következtében az arab lakosság kisebbségbe került egy immár zsidó országban. A jisuv, a palesztinai zsidóság önvédelmi harcot folytatott a belső arab gerillacsoportok, majd a támadó arab hadseregek ellen. A háború folyamán részben maguk az arabok, részben az előrenyomuló zsidók evakuáltak bizonyos arab lakosságú területeket, olykor még kényszerű kitelepítés is történt, a polgári lakosság pedig fejvesztve menekült; amúgy a zsidók is, bár őket saját önigazgatásuk, majd államuk várta tárt karokkal. A palesztinai arabok elmenekülésével nagy tömegeik kerültek az Izraellel szomszédos arab országokba, akik sohasem láthatták később szülőföldjüket, mert a nagypolitika ezt nem tette lehetővé: Izrael, jogosan tartva attól, hogy felborul a kényes és korántsem megnyugtató belső demográfiai egyensúly, nem engedte, s azóta sem engedi vissza ezeket az embereket szülőföldjükre. Ám magukat az arab országokat is felelőssé lehet tenni a helyzetért, mert túszul tartották a palesztinokat, azt remélve, hogy felhasználhatják őket a zsidó állam elleni újabb háborúban. A menekülttáborokban folyó élet nem volt könnyű, a szociális állapotokon külön ENSZ-szervezet segített, a pszichológiailag is nyomott helyzetbe került táborlakókból rekrutálódtak az Izrael-ellenes harcok (beleértve a terrort is) arab közkatonái – később pedig a palesztin nemzeti mozgalom, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (és más palesztin szervezetek) vezetősége és emberei. Hozták magukkal az elnyomottság érzését, a hazátlanság tudatát és a gyűlöletet a zsidó állam iránt. Az első palesztin generációk indulatai az évtizedekkel elfáradtak, ám az 1990-es évek palesztin–izraeli tárgyalásaihoz arra is szükség volt, hogy a palesztin vezetők megértsék (ehhez kellett Izrael katonai túlereje is), hogy együtt kell élniük a zsidókkal. 

Nagyon jellemző a magyarországi viszonyokra, hogy a palesztinok jogos sérelmeivel (leszámítva persze a többévtizedes szovjet propagandát) szinte kizárólag a szélsőjobboldal foglalkozik. Ők szerveznek tüntetéseket a palesztinok mellett – és Izrael ellen –; és nyilvánvalóan a saját antiszemita és Izrael-ellenes ágendájuk erősítését remélik a palesztin ügyek felkarolásától. (A palesztin nagykövet amúgy lapunk hasábjain határolódik el tőlük). Márcsak ezért is fontos, hogy a magyarországi zsidóság, illetve annak meghatározó orgánuma autonóm történeti-morális viszonyt alakítson ki a palesztinok ügyével, és ne a szélsőjobboldal manipulatív és rosszindulatú antiszemita tematizálásán keresztül, illetve rájuk figyelve ítélje meg a palesztinok helyzetét. Másrészt sokakban az arab–izraeli háborúk, a többévtizedes arab terror következtében arabellenes érzelmek uralkodtak el, s ez ellen mindenképpen szeretnénk felemelni a szavunkat. A közel-keleti térségtől való földrajzi távolságunk a konfliktusban élő izraeli zsidók (érthető) indulataitól való távolságtartást is lehetővé teszi, sőt megköveteli. Ebből természetesen nem következik, hogy egyet kell értenünk a palesztinok követeléseivel, politikai aspirációival, ám az is biztos, hogyha sorsukat és a motivációikat nem értjük meg, ha históriájukkal nem vagyunk tisztában, a bonyolult közel-keleti helyzet sem tárulkozhat fel a számunkra. Izrael érthetetlen a palesztinok sorsa nélkül. A falujukból elmenekült, olykor elűzött menekültek nehéz sorsával mi is együtt érezhetünk, sőt együtt is kell éreznünk. Kölcsönös empátia, mások, sőt a Másik helyzetének átérzése, problémáinak tudatosítása nélkül nem hogy béke, de az életet élhetővé varázsló türelem sem virágozhat ki az olajfák alatt.

* A cikk az április lapszámban jelent meg!