2008. szeptember 25.

 

Breszt-Litovszk, Odessza, Varsó, New York, London, Párizs, Palesztina és végül New York. Viharos magánélet, s közben amerikai női lapok szerkesztése. Egy jiddis költőnő a huszadik század első feléből.

Anna Margolin

Anna Margolin (eredeti nevén Rosa Harning Levensbaum) jiddis költőnő jómódú kereskedő apa lányaként 1887-ben született a fehér-oroszországi Breszt-Litovszkban. A középiskolában héberül tanult. Szülei elváltak, s ő nem maradhatott apjával. Mielőtt 1914-ben New Yorkban letelepedett volna, lakott Odesszában, Varsóban, New Yorkban, Londonban, Párizsban és Palesztinában. Viharos magánéletet élt. Amerikában újságíróként, elsősorban női rovatok szerzőjeként vált ismertté. Első verseit 1920-ban jelentette meg. Olvasói azt hitték, a női álnév mögött férfiszerző rejtőzik. A Di Junge és az Introspektivista költői csoportokkal rokonították, de egyedi hangon írt. Feszesen szerkesztett írásmód, hangvételében és utalásaiban világias szemlélet jellemezte. Egyetlen verseskötete jelent meg, az 1929-es kiadású Lider (Versek). 1952-ben halt meg.

Anna Margolin:

Sírfelirat
 
Mondd a férfinak: e nő nem tudta
megbocsátani magának melankóliáját,
így evickélt át egész életén,
keresvén önbocsánatát.
 
Mondd, hogy haláláig
őrizte hűen, puszta kézzel
a tüzet, mi rábízatott –
ő is e tűzben égvén el,
 
s hogy a bőkezűség óráiban
csatáit Istennel ő is megküzdötte.
Mily mélyre ivódott a vér!
S mondd, hogy törpék tették őt tönkre.


Egykor ifjú voltam
 
Egykor ifjú voltam,
hallgattam Szókratészt a csarnokokban,
s a legszebb torzót köszöntötték
Athénban, kebelbarátomban.
 
És jött Cézár,
s egy ragyogó világ, márványból épített,
S én, az utolsó,
asszonyul választottam büszke nővéremet.
 
És késő éji órán, rózsakoszorúban
hallgattam békében, bor mellett,
a törékeny názáreti ifjúról magasztos,
s a zsidókról vad történeteket.
 

Szünet

Okos beszélgetés finom hálója,
mint pókháló a széltől, végigremegett,
hirtelen elszakadt.
Csodálkozva, visszafogott mosollyal,
a nehéz, füstös hallgatáson át
megérezte a férfit,
ahogy álmában farkast lát az ember:
távolba meredő arany szemekkel,
behúzott bordákkal,
rugózva feszülő mancsokkal,
sunyin, forgolódva köröz körülötte,
egyre közelebb.
Csodálkozva, visszafogott mosollyal,
undorral és édes remegéssel,
a nő megérezte fogai között
a farkasvér ízét.
És lassan lehajolt,
megmutatta neki forró, elgyengült
szeme fehérjét,
így lassan lehajolt,
és összeszedegette
finoman kivágott szavait a hűvös beszélgetésnek.


Szántó T. Gábor fordításai