Miriam Akavia/2008. december 8.

Zsidók és lengyelek történelme nagyon sok szálon kapcsolódik egymáshoz. Az együtt megélt történelem emlékei szinte minden lépésünknél ránk köszönnek Lengyelországban. Ezek gyakran fájdalmasak, de legtöbbünk szívéhez mégis nagyon közel állnak.

Miriam Akiva

A címben föltett kérdésre nem könnyű válaszolni, hiszen a zsidók nagyon sokfélék: egyesek nagyvárosból, mások stetl-ből jöttek, van köztük művelt és amhórec, vallásos és szekuláris, bundista és cionista, szocialista és kapitalista. És persze, e sokféle irányzaton túl, minden személy mást gondol, mindegyiknek saját, személyes viszonya van Lengyelországhoz. Fontos tényező lehet még az illető kora (vagy inkább: születési éve), valamint az, hogy mikor hagyta el szülőföldjét.

A legegyszerűbb az lenne, ha elmondanám, hogy én, Miriam Akavia, miként vélekedem Lengyelországról. De tudom, hogy nem mindenki született – úgy, mint én – a gyönyörű Krakkóban, nem mindenkit neveltek olyan családban, mely – bár megtartotta a zsidó hagyományokat –, rajongott a lengyel irodalomért, költészetért, festészetért. Nem mindenkibe nevelték bele, hogy szeresse a lengyel tavasz illatát, az áramló folyók zúgását, a nyári hőségben oltalmazó erdők árnyékát. Ősszel a fák aranyló színekbe öltöztek, télen pedig –gyerekkorunk meghitt éveiben – az ágyból, az ablakon át néztük a csodálatos hópelyheket.

Szülőföldem iránti szeretetemet nem törölte el a Holokauszt szörnyű valósága, minden emberi norma összeomlása, a leírhatatlan bestialitás és gonoszság sem. Ki tudja? Talán épp a gyerekkorunkban belénk plántált normák segítettek túlélni a legrosszabb időket és adtak elegendő erőt egy egész életre.

Tudjuk, hogy évszázadokon keresztül Lengyelországban élt a zsidók legnépesebb csoportja. A nyugaton és keleten egyaránt üldözött zsidók itt tudtak letelepedni és megmaradni. Lengyelország, melyet századokon keresztül más népek uraltak és szakítottak szét, a két háború közötti – alig húsz évnyi – függetlensége idején multikulturális ország volt, ahol, nehéz pillanatok ellenére, virágzott a zsidó élet. Héderek és jesívák, Tarbut iskolák és héber iskolák működtek, zsidó ifjúsági szervezetek a jobb- és baloldal minden árnyalatában, három nyelven – héberül, jiddisül és lengyelül – virágzott a zsidó önkifejezés, a cionista hachsara programok pedig az alijára (Izraelben való letelepedésre) készítették föl a fiatalokat.

Számomra mindezért furcsa volt az Izraelbe halucokként (úttörőként) érkező lengyel zsidóktól azt hallani, hogy nem éreznek nosztalgiát az ország iránt, amelyből jöttek és nem vágynak oda visszatérni. Ez talán az indoktrináció hatása, a múltban beléjük nevelt magatartás, érzelmi visszafogottság. A korszak cionista ideológusai (David Ben-Gurion, Zeév Zsabotinszki) új típusú zsidót akartak teremteni, amely távol áll a diaszpóra megaláztatásaitól, átugrik kétezer év történelmet és egyenesen a bibliai ősökhöz tér vissza. Abban az időben ez volt a nevelés iránya Palesztinában; s ehhez még hozzáadódott egyes halucok rossz tapasztalata a lengyel egyetemeken – amit én nem éltem át.

A Soá túlélőinek másféle tapasztalataik voltak. Izraelbe érkezve keserű fájdalommal élték meg, hogy senki nem érti meg őket. Talán bizony azért szenvedtek annyit – gyanakodtak rájuk – mert gyengék voltak, nem volt bennük önérzet, vagy még valami rosszabb.

A túlélőket három csoportra oszthatjuk: akik lengyelek segítségével élték túl a szörnyű éveket, nyilván hálát és szeretetet éreztek megmentőik, s így feltehetőleg Lengyelország iránt is. Hangsúlyozni kell, hogy aki Lengyelországban a német megszállás éveiben egy zsidót segíteni próbált, halálbüntetésre számíthatott egész családjával együtt, s annak ellenére, hogy ezt a szörnyű ítéletet számos esetben valóban végrehajtották, a legnagyobb számban a lengyelek közül kerültek ki a népek igazai. A második csoportba azok tartoznak, akik a háború alatt a lengyelektől szenvedtek üldöztetést: kifosztották, zsarolták, beárulták őket, és egyes esetekben családtagjaikat is lengyelek gyilkolták meg. Ők – gyakran általánosítva – gyűlöletet éreznek a lengyelek és egész Lengyelország iránt. A harmadik csoportban az emberek sérelmét és máig tartó fájdalmát a háború idején velük élő lengyelek közönye okozta. Szomszédaik, iskolatársaik, hadsereg-beli bajtársaik érzéketlensége szenvedéseik iránt gyakran jobban fájt, mint az „idegen” németek kegyetlen barbársága és szörnyű bűntetteik.

Azok a zsidók, akik a háború után Lengyelországban maradtak, és megkísérelték lerombolt életüket újraépíteni, ismét más tapasztalatokra tettek szert. Ők legnagyobbrészt (ha nem is mindig) a Szovjetunióból tértek haza. Csodálatos megmenekülésük és visszatérésük után az országot elborító újfajta demoralizáltsággal és dehumanizáltsággal kellett szembenézniük. Lengyelországban – amely maga is rablók és elnyomók áldozata volt – a közös lengyel-zsidó történelem fogalma is nevetségessé vált, hiszen kegyetlen játékot űzött sorsukkal. Az oroszok, a zsidók felszabadítói, most Lengyelország új megszállóivá lettek – s ez rengeteg feszültséget és meg nem értést okozott. És mégis: a háború utáni Lengyelország e hazatérők közül sokak számára valamiféle hazapótlék volt, amely szakképzett zsidók sorát nevelte föl, akik szabadon kamatoztathatták tudásukat, s ekképp újfajta szeretet ébredt bennük hazájuk iránt. Ezzel a szeretettel végül a kommunista párt visszaélt, és a Gomulka-korszak végén számos zsidó úgy határozott, hogy végleg elvágja a Lengyelországhoz kötődő szálakat, és Izraelben kezd új életet. A haza iránti szeretetnek brutálisan vetett véget az 1968-as esztendő.

Ám a megcsalatott szerelem nem mindig hal meg. Az elmúlt két évtizedet Lengyelország szabad országként élte meg. A zsidóságról írt lengyel nyelvű tanulmányok, könyvek túlnyomó része ma már Lengyelországban lát napvilágot, s itt folyik a témában zajló tudományos kutatások java része is. Ma, amikor már szabadon lehet írni és beszélni, amikor a kínos és fájdalmas tényeket már nem kell megkerülni, amikor már nem hamisítják a történelmet, lengyelek és zsidók ismét fölfedezhetik, mennyi minden köti össze őket. Az együtt megélt történelem emlékei szinte minden lépésünknél ránk köszönnek Lengyelországban. Ezek gyakran fájdalmasak, de legtöbbünk szívéhez mégis nagyon közel állnak.

 

Gadó János fordítása