2011. március 2. / Vajda Károly, Vári György

A májusi hitközségi választásokra nyilván hosszú árnyékot vetnek majd az előző áprilisban lezajlott országgyűlési választások és azok egyre komolyabb következményei. Olyan pillanatban kéne visszaszereznünk autonómiánkat, amikor a demokrácia kulcsintézményeinek sora veszíti el azt. De jó, ha nem felejtjük, az autonómia (jó esetben) nem pusztán intézményes állapot, hanem belső hangoltság is, ezt pedig nehezebb kívülről „felszámolni”, mint az intézmények önállóságát. Vagyis, akár élhetnénk is az alkalommal. Ráadásul a kormányzat európai léptékben egyedülálló hatalomösszpontosító igyekezete, autoriter állameszménye Magyarországon akkor is kivált sajátosan zsidó félelmeket, ha zsidóként nincs is több okunk az aggodalomra, mint magyar állampolgárként. Ez a hatalom ugyanis egyértelműen nem antiszemita.

E tényt leszögezni azért kell, mert a félelem rossz tanácsadó. A jelenlegi hitközségi vezetés (vagyis Zoltai Gusztáv és kamarillaharcaik állása szerint változó sameszeinek, lekötelezettjeinek) hatalma éppen a bizantinus praktikákra, az összeférhetetlenség jogos igényének elfojtására, jogi minimumának feledtetésére, az átláthatóság és számon kérhetőség hiányára, és a személyes függőségek kohéziós erejére épül. A félelem légköre pedig eredményesen gátolja a tisztánlátást, a kibontakozást, a fejlődést célzó, egyszóval a jövőt szolgáló törekvéseket.

Ha a pénzek követhetetlen elköltését (és a független auditáló cég elutasítását) is legitimálja az antiszemitizmus tudatosan és elsődlegesen manipulatív céllal falra festett veszélye, akkor végső soron minden eleve igazolható. Kritikának, vitának, közösen vállalt felelősségnek, más szóval demokráciának helye nincs. Mennyivel egyszerűbb lenne átlátható mintagazdálkodással megfelelni például a kívülről, nem zsidó polgártársaink felől érkező kritikákra. A tényleges felelősség nélküli irányítás azonban, túl azon, hogy erkölcsileg sem vonzó, noch dazu eredményes sem lehet. A Zoltai-korszak a csőd sikere és egyben a siker csődje is. A vezér sikere ugyanis a közösség csődje. Ahol a bizalom és a lekötelezettségből, zsarolhatóságból vagy az alkalmatlanság miatti kiszolgáltatottság érzéséből fakadó szervilizmus válik legfőbb szelekciós elvvé, ott aligha van esély hatékony munkavégzésre, a felelősségi viszonyok elmosódnak, a zsidó hagyomány alulról szerveződő, személyes felelősségi elvre épülő rendszere ellentétébe fordul át. 

A zsidó oktatási intézmények színvonala aggasztó, helyenként és időnként kritikán aluli. Az alkotó, önmagukkal és környezetükkel szemben igényes értelmiségiek a zoltaizmus két évtizede során jóformán kivétel nélkül elmenekültek a MAZSIHISZ közeléből. A vallási megújulás elmaradt. A neológia, a legnagyobb intézményrendszerrel rendelkező, a fölvilágosodás, a modernitás eredményeként létrejött, 1947-ig a modernizációt, vagyis a vallás népszerűsítését szolgáló vallási irányzat eredeti céljait részben feledte, részben feladta, egyfajta ál-ortodoxiává, az ortodoxia furcsa paródiájává vált. Fogyatkozó számú hívei közül senki sem él a Sulchan Áruch útmutatásai alapján, ám azt mondja ki a MAZSIHISZ hivatalos ideológiája, hogy ez, tehát épp az alapító atyák által elvetett, késő középkori, tehát premodern törvénykódex alapozza meg a modern kor vallási praxisának minden apró részletét. A MAZSIHISZ ezzel az ideológiai irányultsággal és a tudatlanságra részben épülő, részben építő erkölcsi tartással képtelen megszólítani a fiatal zsidóság döntő többségét, és jelenleg teljes érdektelenség, illetve az ebből egyenesen fakadó és ilyen nemtörődöm hozzáállás mellett néhány év leforgása alatt bizony föltartóztathatatlanul be is következő elsorvadás felé sodródik. Egy-két bátrabb, innovatívabb, intellektuálisabb rabbi az értetlenség és a folyamatos kellemetlenkedések légkörében végzi munkáját. Az, amit a Zsidó Múzeum – kivételes adottságai ellenére – mutatni tud, szakemberek egyöntetű véleménye szerint avult és koncepciótlan. A jelenlegi vezetőség egyedül a szociális intézmények elfogadható menedzselésére mutatkozott képesnek. S bár ez nagyon fontos, önmagában csak egy korosztály problémáit enyhíti: a jövőt tekintve kiábrándítóan kevés. A hitközségi vezetés pedig mintha maga is úgy vélné, a vallásos zsidóságnak ebben az országban nincs jövője: az elmúlt húsz év vezetési koncepciója leírható az „utánuk az özönvíz” elvével. Nem kizárt, hogy igazuk is lesz. Ha valamiért igazán felelős az elmúlt két évtized, Zoltai nevével fémjelezhető rendszere, akkor az éppen a jövő humán erőforrásainak elfecsérlése, az ifjúság, az ifjabbak marginalizálása, a nemzetközi kapcsolatok leépítése. Ennek következtében szakadt le a hazai neológia a nemzetközi neológiáról és távolodott el tőle végletesen.

Az ellenőrizetlen, az összeférhetetlenségek és az átláthatatlan, indokolhatatlan választási és delegálási szabályok okán felelősségre valójában nem vonható, egy szóval tehát: felelőtlen vezetés azért is gyenge, minden ellenkező látszattal ellentétben, mert nála erősebb hatalomnak kiszolgáltatott. Kívülről maga is könnyen zsarolható. Az eddigi vezetőséget Zoltai és az MSZP jó viszonya segítették, még a Hunvald-ügybe is belekeveredett. Mindez a kormányváltás után végletesen meggyengítette a MAZSIHISZ pozícióit, miközben már készenlétben van a másik pártsegédcsapat, az egykor szintén a MAZSIHISZ kötelékébe tartozó, furcsa ügyekben részt vevő személyekkel ékes KDNP-s izraelita tagozattal. Soha nem volt még annyira fontos, mint most, hogy a demokratikus rendszerváltást a hitközségen belül is véghezvigyük, tehát autonóm, cselekvőképes, elkötelezett és felelős, immár nem a különféle pártokhoz kötődő vezetőket válasszunk. Az, ami sokszor és feleslegesen íratott már le e lap hasábjain, hogy Zoltainak mennie kell, már kevés. Az is kevés, ha mindazon elvtelen hadsegédei és mamelukjai is távoznak, akik még a Hunvald-ügy kapcsán is pártállami időket idéző, s ekképpen voltaképpen hitvalló nyelvhasználatukat a világba büszkén szertekürtölve „töretlen bizalmukról” biztosították Zoltait, tehát nem tarthatnak számot különb morális elbírálásra annál, amire a „Főnök” rászolgált.

Döntő strukturális és ezt garantáló személyi változásokra van szükség. A Hitközségben jelenleg uralkodó állapotokért nagymértékben felelős a mi passzivitásunk, közönyünk is, mely a változtatás kísérletére újból és újból energiát pazarlókban azt a téves benyomást keltette, hogy úgy is minden hiábavaló, a központ machiavellizmusával nincs mód hathatósan szembeszállni. Akik nem viselkednek öntudatos polgárokként, azokat a legkönnyebb alattvalókká degradálni. Akik jogaikat kegyként kapják meg a hatalomtól, föltéve, hogy jókedvében találják, és mindezért még hálásak is, nehezen nevezhetők felelős gondolkodású, szabad embereknek, a Tóra szavával bené chorim-nak, azaz zsidóknak, a szolgaságból megváltott zsidóknak. Alternatívát kell tehát állítanunk, és a valódi választás lehetőségét sikerre kell vinnünk, különben magunk adjuk fel autonómiánkat, s tesszük lehetővé, hogy újból Feldmájer Péter és Feldmájer Péter között lehessen „választani”. A magyarországi zsidóság Közép-Európa legnagyobb lélekszámú zsidó közössége: ezért különösen nagy a felelősségünk. A Hitközség vezetésének összetételéről rendre mindössze pár száz ember dönt, akiknek nem kis hányada Zoltai lekötelezettje, így kiszolgálója. Ez a strómanokból és ilyen-olyan batlanokból álló tömeg „legitimálja” a hitközségi vezetés arra vonatkozó deklarációit, hogy ők képviselik a teljes magyar zsidóságot. A mi „tartózkodásunk”, a mi visszafogottságunk, passzivitásunk, türelmünk, csöndes cinkosságunk teszi lehetővé a demokráciával és a zsidó vallás hagyományaival való mindennapos visszaélést.

Minden demokrata, minden, közös jövőnkért aggódó zsidó menjen el idén szavazni, megelőzőleg pedig legyen gondja rá, hogy – ha elmulasztotta eddig – befizesse az ehhez szükséges tagdíjat. Tájékozódjék tehát mindenki, hogy körzetében (ahová akár csak évente egyszer-kétszer lejár) kik azok, akik a jelenlegi állapotok felszámolására kérnek mandátumot. Őket, és csakis őket támogassa! Emlékeztessük rokonainkat, barátainkat és ismerőseinket is a szavazás időpontjára, kérjük (ha kell, követeljük), hogy minél többször hangozzék el a zsinagógában is ez az időpont. Kampányoljunk nyilvánosan is a közösségen belül, pl. a közösségi portálokon aktivizáljunk minél többeket. Ügyeljünk, hogy az „altatás” taktikája ne váljék be. Most, amikor veszélybe kerültek kisiklott rendszerváltásunk egyes értékei „nagyban”, mi kicsiben végre megcsinálhatnánk, példát mutatva a többségi társadalom számára is.