2012. január 18.

„Az, hogy a Wallenberg emlékévet, tudatos választásunk alapján a Magyar Nemzeti Múzeumban nyitjuk meg, hitvallás arról, hogy nemzetünk örökre szakított a XX. század sötét szellemével (…) Raoul Wallenbergre emlékezve amellett teszünk hitet, hogy ideálunk és értékeink az övével azonosak. Amint a Holokauszt az egész emberiségnek, a magyar Holokauszt az egész magyarságnak, a magyar nemzetnek a tragédiája.”

Martonyi János külügyminiszter beszéde – melyet az alábbiakban közlünk – a Raoul Wallenberg emlékév megnyitóján, január 17-én hangzott el.

 Miniszter Urak, Kedves Barátaim, Hölgyeim és Uraim,

Különleges megtiszteltetés számomra, hogy a svéd embermentő diplomatáról emlékező Wallenberg-évet megnyithatom.

A mai nappal kezdődik meg az emlékévet végigkísérő eseménysorozat Magyarországon és Svédországban, amelyet a két ország szervez egy olyan személyiség tiszteletére, akinek az emléke az egyik legfontosabb szimbolikus kapocs a két nemzet között. Egy svéd diplomata emlékére, aki több tízezer magyarországi zsidó honfitársunkat mentette meg a holokauszt rettenetes tragédiájának idején. Ezért elsőként hadd köszöntsem a svéd diplomácia jelenlévő vezetőjét, Carl Bildt urat.

Úgyszintén szeretném nagy szeretettel köszönteni Yossi Peled miniszter urat annak az Izrael Államnak a kormánya képviseletében, ahol Wallenberget a „Világ Igazai” között tisztelik. A Világ Igazainak a számon tartása egyike azoknak a dolgoknak, amit feltétlenül érdemes eltanulni Izraeltől: azok megbecsülését, akik a bajban, az igazságtalanság idején kiállnak értünk, s ezáltal univerzális emberi értékek mellett tesznek hitet. 

Fontos emlékeznünk Wallenberg zsidó és nem zsidó származású, magyar és svéd segítőtársaira is. Szólni kell Váli Miklósnéról, a Wallenberg Emlékbizottságnak az a tagja, aki, miközben maga is üldözött volt a vészkorszakban, és Wallenbergnek köszönheti megmenekülését, beállt mellé, hogy mint gépíró gyorsítsa a Schutz-Passok kiadását.

Ne feledkezzünk meg a többi embermentőről sem. Azokról a hétköznapi, egészséges erkölcsű emberekről, akik közeli és távoli ismerősöket, barátokat, kollégákat vagy akár teljesen ismeretleneket mentettek. Akik Wallenberghez hasonlóan életük kockáztatásával segítették társaikat. Sajnos azonban nem voltak elegen. Magyarország külügyminisztereként különösen fájdalmas kimondanom: a vészkorszak idején a magyar állam megméretett és könnyűnek találtatott. Nem tudta megvédeni állampolgárait, sőt – jóllehet idegen megszállás alatt – de elpusztításukhoz is segítséget nyújtott. Így váltak szülőhazájukban hazátlanokká, magyarságuktól és emberi mivoltuktól megfosztva sorstalanokká zsidó magyarok százezrei. Az, hogy ma a Wallenberg emlékévet tudatos választásunk alapján a Magyar Nemzeti Múzeumban nyitjuk meg, hitvallás arról, hogy nemzetünk örökre szakított a XX. század sötét szellemével. A szakítás nem jelenti azt, hogy ne tudatosítanánk a felelősséget, amely abból származik, hogy a történelemnek ez az embertelen fejezete többek között a mi országunkban is lejátszódott. Tudjuk, hogy a múlt feltárása és a tanulságok levonása mindennél fontosabb.

Raoul Wallenberg ennek a nemzedéknek azok közé a tagjai közé tartozott, akik kiállásukkal bebizonyították – s itt hadd utaljak az emlékév mottójául választott Ady Endre-i gondolatra – hogy lehetséges embernek maradni az embertelenségben.

Igen, amikor tehát felidézzük Raoul Wallenberg budapesti tevékenységét, akkor egyrészt erre a személyes drámára emlékezünk. Másrészt azonban az ő történetének nemcsak ez a személyes, emberi dimenziója fontos számunkra, hanem a hivatásé is. A vészkorszak kritikus napjaiban Wallenberg diplomataként szolgált Budapesten, és így különleges eszköz – saját státusza – volt a kezében. A diplomata lét velejárói, a védettség, a „kiváltságok és mentességek” Wallenberg kezében fontos eszközként szolgáltak embermentő munkája során. S aki saját diplomata hivatását komolyan veszi, az nagyon jól tudja, hogy ez milyen nagy felelősség.  Wallenberg példaként szolgál későbbi korok diplomatái számára is.

Egy emlékév mindig egyszerre szól arról, akire emlékezünk: ki volt ő, és minek tartjuk őt; és azokról, akik emlékeznek: kik vagyunk, és minek tartjuk magunkat. Raoul Wallenbergre emlékezve amellett teszünk hitet, hogy ideálunk és értékeink az övével azonosak. Amint a Holokauszt az egész emberiségnek, a magyar Holokauszt az egész magyarságnak, a magyar nemzetnek a tragédiája.

Ezt erősítettük meg nemrég közreadott külpolitikai stratégiai dokumentumunkban is, amelyben leszögeztük, hogy Európa-politikánk és egész külpolitikánk alapját a szövetségeseinkkel és más nemzetközi partnereinkkel egymásért, egymás állampolgáraiért, egymás állampolgárai biztonságáért, jólétéért, szabadságáért vállalt kölcsönös felelősségünk alkotja.

Különös hangsúllyal írunk erről Izrael kapcsán. Magyarország számára sehol a világon nem közömbös az emberek biztonsága, a Közel-Kelet azonban megkülönböztetetten fontos ebből a szempontból. A magyarországi zsidó és az izraeli magyar ajkú, illetve magyar származású közösség rokoni, baráti szálakkal kötődik egymáshoz. Ezek a szálak különös értéket jelentenek a két ország kapcsolatrendszerében. 

Amikor most megnyitom a Raul Wallenberg emlékévet, örömmel hangsúlyozom, hogy személye – még ha egy szomorú korszakra emlékezve is – a jövőben is, mindig összeköti Svédországot, Magyarországot és Izraelt. Emléke mindig jelen lesz Svédországgal és Izraellel ápolt kapcsolatainkban.

Tudjuk, hogy az ismert történelmi körülmények miatt, nem vihetünk virágot Wallenberg sírjára. Életének teljes történeti feltárása bár még várat magára, de megkerülhetetlen. Sorsa arra is figyelmeztet bennünket, hogy a diktatórikus ideológiák természetezte azonos. Nem tűrik, nem tűrhetik az igazságot. 

Az emlékév számos rendezvénye kifejezetten a fiatalokhoz szól. Közös feladatunk átörökíteni nemzedékről nemzedékre a felelősséget: nem szabad sodródni a történelem trendjeivel, hanem embernek kell maradni, az embertelenségben is. Azt kívánom mindenkinek, hogy legyen elmélyült közös megemlékezés.