2008. július 17. / Tallián Miklós

Persze. Meg mindenki más, aki felismerte, hogy a globalizáció legalább akkora lehetőség, mint amekkora kihívás, és rájött, mi az az anyagi vagy szellemi jószág, amivel versenyképesen tud megjelenni a világpiacon. Kína, India, kisebb és nagyobb ázsiai tigrisek.

És Izrael. Ott rájöttek, hogy sosem fognak rizsexportból megélni, így felépítették a világ egyik leginnovatívabb, legkreatívabb gazdaságát. Ne legyenek kétségeink egyébként, hosszú távon Ázsia sem az olcsó munkaerő eladásából tervez megélni, ott is hatalmas erőkkel dolgoznak az önálló eredmények előállításán és ipari felhasználásán. A gumikutya-összeszerelésben ugyanis viszonylag kevés a hozzáadott érték. A globalizált piacon pedig csak erre van szükség, semmi másra.

Mennyire teljesül a vevő kívánsága, ez a lényeg. Olcsó legyen? Megoldjuk. Legyen kiemelkedő minőségű? A szomszéd gyárban elintézzük azt is. Feleljen meg a mindenféle ideológiai alapon szerveződő fogyasztói egyesületek igényeinek? Természetesen. Legyen kóser? Nem probléma. Bármilyen egyéb igény, különleges óhaj van? Nincs lehetetlen kérés, itt az árlista is mellékelve.

Számít, hogy aki mindezt elkészíti, milyen nemzetiségű, milyen színű a bőre, milyen nemű, milyen nyelven beszél? Nem (kivéve, ha a vásárló pont egy specifikus csoport támogatását tűzi ki célul). A globalizált gazdaságban a diszkrimináció nem kifizetődő.

Annyira nem, hogy egyébként politikailag elég undorító államok is jól tudnak szerepelni. Ezt a tényt el lehet fogadni, de barátkozni, közösen könyvfesztiválozni vagy olimpiázni ettől még nem lesz kötelező.

A morgáson kívül más megtorlástól nem kell tartani, a függés még bőven kölcsönös. Kína (most a legaktuálisabb példa), vagy épp Vietnam ugyanis nem áll meg a Nyugat nélkül. Még jó sokáig szükségük lesz a betelepülő, náluk gyártató cégek szaktudására, és az áruikat felvevő nyugati piacra.

Plusz: így legalább a szabad és jó élet egyik szükséges, de nem elégséges feltétele, a szabad gazdaság elkezdhet kialakulni.

Persze ez nem tetszik mindenkinek. Sokan vannak, akik elítélik a világpiacra belépő diktatúrákkal kereskedő Nyugatot – na nem azért, mert undorító, véres kezű rezsimekkel működik együtt, nem. Épp ellenkezőleg: épp azért, mert félnek, hogy a véres kezű diktatúrák letérnek az Egy Igaz Útról, és rájönnek, bizony, a kapitalizmusban jobb.

Sokan meg nem örülnek neki, hogy a szabad piac hatékonyabban old meg számos gondot, mint az általuk csodaszernek tartott ideológiák, és sértettségükben felvonulósdit játszanak, meg felgyújtanak néhány gyorséttermet. Kellemes kikapcsolódás. Kis túlzással, ők a globalizációhoz köthető legnagyobb veszélyforrások.

A fejlett világ úgynevezett jóléti államai is ugyanezt csinálják, csak kifinomultabban. Nem randalíroznak, de számos olyan ösztönző rendszert alkalmaznak, ami legalább rövid távon megvédi a versenytől azokat az előjogokat, amik mögött nincs valódi teljesítmény, valódi versenyelőny. Közben nagy szavakkal ecsetelik a szegények megsegítésének szükségességét. Ez azonban nem tarthat sokáig.

Mostanra bebizonyosodott: a szegény országoknak az tesz jót, ha van stabil, működő gazdasági infrastruktúra, ha bekapcsolódhatnak a világgazdaságba, miközben kiépítik saját iparukat, kereskedelmüket, jólétüket. A „jó szándékú” fejlett világ pedig nem tudja mindenféle, borzasztó hatékonysággal elpazarolt segélyakciókkal feltartóztatni ezt a folyamatot.

Pedig igazán sokat költenek erre. A szociálisan érzékeny nyugati fogyasztónak ugyanis olcsóbb havi pár dollár értékű alamizsnát odadobni a harmadik világba, mint szembesülni azzal, hogy párszázmillió szegény felemelkedése komoly hatással van az élelmiszer- és üzemanyagárakra. Egyelőre. Aztán majd megjelenik ugyanez a mosógép- és tamagocsi-piacon is.

Nem valami bonyolult összefüggések. Megértésük mégis rengeteg problémát okoz a művelt világban. Ilyenkor kerülnek elő – gondolkodás helyett – a klasszikus és az újabb sztereotípiák. Márpedig a pénzzel és a gazdasággal kapcsolatban két általános kép van. A régi: a nyerészkedő zsidó. Az új: a mocskos multi, aki vagy amerikai, vagy legalábbis amerikai mintát követ. A kettő közt pedig nem túl nagy szellemi munkával lehet kapcsolatot teremteni: Amerikát a zsidók irányítják.

Kelet-Európa képzetlen nemzetiszocialistái ezt expliciten hirdetik is úton, útfélen. Nyugat-Európában más a helyzet, ott nem illik SS-felszerelésben ordibálni, hogy „Jordán-pozitív”, úgyhogy egész kis akadémiai iparág épült ki a politikailag korrekt zsidózás meghonosítására, mellékhatásként megnehezítve az Izrael problémáiról, kihívásairól való párbeszédet.

Mindennek pozitív hozadéka nincsen, kára viszont annál több. Nehezíti a tisztán látást, amire pedig nagy szükség volna. A globalizáció nem fog megállni sem a rohambilivel a fején ordibáló neonáci, sem a baloldali antikapitalista entellektüel kedvéért. Hiába tűnnek nagyon népszerűnek most ezek az áramlatok. Előbb-utóbb az úgynevezett népnek világos lesz: ha nem rájuk hallgatott volna, jól járt volna. Épp úgy, mint Izrael. Vagy Kína.