Szenes Erzsi: Apám fái

Jeruzsálembe jövet egyenesen kimentem Arnunára, mely tudvalevőleg Jeruzsálemhez tartozik. Ha az ember pár lépéssel tovább megy, ellát Bétlechemig, s ha nagyon tiszta a levegő, a Holt-tenger is felcsillámlik a messziből. Arnuna maga olyan, mint egy szép liget, csupa kert, csupa fa, a föld is zöld gyeppel takarózik. De az egyik kertben három kiszáradt fa állt, nem volt rajtuk egyetlen levélke se, nem volt már éltetadó nedv bennük, halálra voltak ítélve. Egészen megrendített a látvány.

– Milyen vétek – mondtam – fákat így pusztulni hagyni Izráelben, ahol még a fűszál is kincs, hát még a fák!

Barátnőm, aki ott állt mellettem mentegetőzve, sajnálkozva felelt:

– Mi már így találtuk ezeket a fákat, már nem volt segítség.

Amióta az országba érkeztem, első pillanattól a fákat kereste a szemem. A haifai kikötőből egyenesen Sáár Alijjára vittek az előzetes olétáborba. Ott minden kopár és sivár, sehol egy fa, sehol egy bokor, még fűszál is alig. Egy hét múlva tovább mentem a bet-lidi sátortáborba és akkor az úton Pardesz Channa környékén tűntek fel először fák, bokrok, narancsosok, majd egy gyönyörű hosszú fasor.

– Fák – mondtam boldog örömmel. – Izráel fái, apám fái.

Régtől, gyerekkorom óta össze voltam nőve ezekkel a fákkal, a palesztinai fákkal, gyökereik egészen a gálutig nyúltak tengereken és országokon át, lombjuk hűsített és simogatott. Van egy monda, mely szerint a tengerszem titkos kapcsolatban áll a tengerrel, úgy változtatja a színét, s olyankor törik meg a tükre, amikor a tengeré. Valahogyan így, ilyenformán álltam én is varázsos, titkos összeköttetésben hazám fáival. Lelkemben éltek, a képzeletemben.

Hogy hogyan?

Jóformán ez volt az első dolog – a fák –, amit az ősújhazáról hallottam. Apám, aki minden nagy eszmét felvett magába, s csupa rajongás volt és termékeny erő, s az álmait, legalább bizonyos mértékig mindig realizálta, egy nap ezzel jött haza:

– Fát ültettem a nevedre Palesztinában.

Kislány voltam még, s csak annyit tudtam, hogy nekünk zsidóknak volt egyszer egy hazánk, ahová Mózes vezetett bennünket az egyiptomi rabszolgaságból, volt egyszer egy szabad országunk, voltak városaink, falvaink, nagytemplomunk, azután jöttek a rómaiak és mindez elpusztult.

Fát a nevemre Palesztinában, milyen új volt ez, milyen különös ajándék, milyen rendkívüli!

S akkor apám elkezdett mesélni az országról, melyet újjá kell építeni, be kell fásítani. mert sivatag lett. Hegyei kopárak, az erdők fái az idő folyamán elhullatták lombkoronáikat. Sok, sok fa kell oda, sok, sok százezer facsemete. De néhány kitartó év és újra ligetek virulnak ott, kertek, lombos erdők, s lesz ott sok mandula és fügefa, datolya, pálma, meg olajfa, ciprus, nyárfa, fenyő és tölgy. És zúgni fognak az erdők, mint valaha régen, városok épülnek fel és falvak, és hazamehetnek az üldözött zsidók.

Azután sok, sok éven át minden alkalommal, minden ünnepen, családi évfordulón, születés és névnapon, valami váratlan örömben, de gyászban is, mikor a nagyanyám meghalt, mikor apám egyik testvérét veszítette el, fát ültetett valakinek a nevére Palesztinában. Évek alatt egész kis erdőt, erdőnyi fát a messziből. Soha, soha kint a gálutban, ahol éltünk, nem igyekezett szerezni semmit, házat vagy földet, nem akart gyűjteni, mindenét széjjeladta. De előbb garasait, majd mikor jobban telt, százasait küldte ide fákra, lélekben itt járt százszor és ezerszer, boldogan figyelte a cháluci munkát s mondhatatlanul örült neki. Mindig azt tervezte, hogy majd idejön…

A családból csak én értem ide. Kit gázzal, kit golyóval pusztítottak el mellőlem. Ugye, érthető, hogy az izraeli fák gyökerei a szívemig nyúlnak, s össze vagyok velük kötve örökre. Ezért fájt olyan nagyon látnom a három kiszáradt fát az arnunai kertben, s ezért tesz boldoggá minden élő, lombos fa Izráelben. Mehetek bármerre az országban, a fákat keresi, a fákat leli meg először a szemem.

– Apám fái – mondom magamban, s szeretném összegyűjteni azt a szétszórt erdőt, melyre ő adott lehetőséget nagylelkűen és elrévedezve. Előre küldte a fákat, hogy testvérem helyett, akit megöltek, testvéreim legyenek itt.

Sok mindenen túl, ezért vagyok itthon Izráelben, ezért érkeztem egészen haza.

(In Van hazám, Tel Aviv, 1959)

 

***

A férfi szó

A férfi szó többé nem több nekem mint tört cserép.

erősség volt

s elpusztult mégis akár a templom ott Jeruzsálemben

s most sírhatok utána ezer meg ezer évig

mint ahogy véreim sírnak

a szentély után.

Minden tüzön át

már csak az apám szava maradt meg nekem

mint vert arany

elpusztíthatatlan és örök

mint Isten szava

melyet időtlen-időktől időtlen-időkig

egyetlen megmaradt kincsként hordoznak magukkal

a bolyongó zsidók.

(Nyugat, 1927, 19. szám)

 

Anyám, hogyan lehet

Hogyan lehet, hogy olyan messze estem tőled

Anyám?

Vérrel és testtel hozzád szögezve

hogyan lehetek tőled olyan nagyon messze

hogyan jutott egy világ közénk?

Rokonabb nálad nékem minden felhő

Én már a felhőkkel ölelkezem.

És ha onnan fentről sírva visszanyúlok érted,

és kell nekem a kezed drága remegése a hajamon,

ha a szemednek bús tavát kivánom magamra,

ha így foglak téged és átemellek a távolságokon,

szelíden, féltőn, magamhoz kulcsolva,

hallgasd

a közénk préselt világ

felsír és fáj…

(Selyemgombolyag, 1922, 42.)

 

Nem sirattalak

Nem sirattalak

mikor füstként szálltál

Auschwitzban

az ég felé,

szívedből, szemedből,

egész valódból

szállt a füst,

s én nem sirattalak –

Mert köveket kellett volna sírnom,

s nem könnyeket.

De a kövek csak  a vállamat nyomták,

s a szívemet húzták le a föld felé.

Nem sirattalak –

S mégis még most is, oly sok év után,

ha magányosan megyek az utcán,

hangosan mondom magam elé:

szegénykém, édes madaram,

angyalom, anyám.

(1965. augusztus 2., A lélek ellenáll bevezető verse)

 

Kapcsolódó cikk:

Nagymihálytól Jeruzsálemig – Az újra-felfedezett írónő: Szenes Erzsi