„Senki nem segít, segítség!”

Maryan S. Maryan képeiről

Amennyiben hitelt adunk annak a közhelynek, hogy a művészt a szenvedés teszi naggyá, akkor Maryanról látatlanban is állíthatjuk, hogy nagy művész volt, hiszen élete, hogy egy újabb közhellyel éljünk, regény volt – csakhogy nem a kaland-, hanem a rémregények kategóriájából.

Története a lengyelországi Nowy Sacz-ban kezdődik, ahol 1927-ben Pinchas Burstein néven megszületett. Röviddel a német megszállás után édesanyját, leány- és fiútestvérét deportálják és megölik. Ő apjával együtt egyik munkatáborból a másikba kerül, melynek során édesapját is elveszíti. Ekkor még csak tizenhárom éves. Tífuszból felgyógyulva egy lengyelországi gettóba kerül, huszonkét társával együtt kivégzésre jelölik ki. Két golyó éri, egyik az arcán másik a nyakán. Életben marad. A zsidótanács egyik tagja a holttestek között rátalál. 1943 és 1945 között újabb koncentrációs táborokban szerez tapasztalatokat. A szovjet csapatok megérkezése előtt négy nappal egy tábori őr több lövést ad le rá, súlyosan megsebesül, de életben marad. Jobb lábát amputálni kell.

Felszabadulás 18 évesen, egyedül a világban. Festőnek készül, a czestochowai képzőművészeti Iskolába jelentkezik. Az életveszéllyel fenyegető lengyel antiszemitizmus elől Németországba (!) menekül. Néhány hónap egy menekülttáborban. 1947-ben Izraelbe érkezik. Megkezdi tanulmányait a jeruzsálemi New Betzalel Art School-ban. 1948-ban a környező arab országok megtámadják Izraelt. Újra háborúban találja magát. 1950-től Párizs, École des Beaux-Arts. Elindul művészi pályája. Felveszi a Maryan S. Maryan nevet. 1962–1977 között New Yorkban él. Sikeres kiállítások Amerikában és Európában. Ötven évesen szívroham végez vele. A párizsi Montparnasse-temetőben nyugszik.

Mindezekről szinte élete utolsó pillanatáig nem beszél, legalábbis szóban. A szó egyrészt kevés érzéseinek kifejezésére, másrészt mindvégig igyekszik elkerülni, hogy művészetét tragikus életének ismeretében értékeljék. Egyik francia protektorának lánya például, aki gyerekként sok időt töltött Maryan társaságában, egy viccelődő, derűs férfi emlékét őrzi, de közeli ismerősei közül is csak kevesen ismerték tragikus múltját. Festményei azonban, noha konkrétumokat még csak utalásokban sem tartalmaznak, egy megsebzett, gyötrődő művész zaklatott lelkivilágáról árulkodnak, még az itt-ott előforduló komikum ellenére is.

A párizsi Musée d’Art et d’Histoire du Judaisme-ban látható kiállítás kitűnő alkalom arra, hogy közelebb férkőzzünk Maryan művészetének megértéséhez. Mert festményei, amelyeken nyoma sincs a klasszikus értelemben vett szépségnek, első látásra sokakat taszítanak, mások pedig egyszerűen értetlenül állnak előttük. A katalógus borítóján és a metrókban sok helyen kiragasztott plakátokon szereplő alak, szamárfülével, kinyújtott nyelvével, gonoszkodó tekintetével a művész panoptikumának egyik legjellegzetesebb darabja. Maryan a torz vigyorú, lógónyelvű, izzadó, köpködő, hányó, állatias, egzaltált alakjaival, bohócaival kifigurázza, nevetségessé, szánalmassá teszi az embert. Olyan, ismétlődő szimbólumokkal, mint az egyenruha vagy a céltábla, és katonáival, Napóleonjaival, Goya-figurák parafrázisával a „Homo homini Lupus est” (Ember embernek farkasa) szólás helytől és időtől független örökérvényűségét mutatja fel.

Festészete nemcsak a mai közönségre tesz mély benyomást, de nagy hatást gyakorolt az utána jövő festőgenerációra, egészen pontosan a nyolcvanas évek elején jelentkező új francia irányzat, a „Figuration libre” képviselőire, közülük is leginkább Robert Combas-ra.

A vörös, kék és fekete színek által uralt, nyugtalanító, felkavaró, egyetemes gondolatokat közvetítő alkotásokat elhagyva, Maryannak olyan személyes világába lépünk át, amelybe betekinteni szinte zavarba ejtő illetlenségnek tűnik – de a látogató itt érkezik el ahhoz a ponthoz, amikor minden, amit addig látott, érthetővé válik. 1971-ben Maryan, súlyos depresszióját kezelő pszichoanalitikusa tanácsára, naplószerű rajzokat kezd készíteni. Egy év alatt kilenc füzetet tölt meg régi emlékeket felidéző, és szorongásokkal teli pillanatait kifejező rajzokkal valamint a hozzájuk fűzött rövid jegyzetekkel. A művész özvegye ezeket a füzeteket a párizsi Centre Pompidou gyűjteményére hagyta, és a most megrendezett kiállításon első alkalommal kerülhettek nyilvánosság elé. (Itt kell megemlítenünk azt a sajnálatos tényt, hogy a Centre Pompidou, noha felbecsülhetetlen értékű ajándékhoz jutott, nem kívánt élni a kiállítás lehetőségével. A múzeum döntéshozói a festő által felmutatott, az egész emberiséget érintő, univerzális gondolatokat feltehetően „csak” zsidó problémának tekintették. Maryan munkásságának bemutatására ily módon a Musée d’Art et d’Histoire du Judaisme-ban került sor.)

Hogy némi fogalmat alkothassunk a felejteni akaró, de újra és újra feltörő emlékekkel viaskodó festőben lejátszódó lelki szenvedésről, álljon itt néhány idézet a rajzokat kísérő kommentárokból : „Anyám gondolataiba merülve”, „Anyám a teherautón siránkozik, oj vaj…”, „Kétségbeesett vagyok!”, „Én és a halál”, „Apám és én levesért állunk sorban”, „Fájdalmas elszakadás anyámtól és a cipótól”, „Amikor a rendőrök megérkeznek”, „Senki nem segít, segítség!”, „Egyedül érzem magam”, „Ki tudja, miért kiabálok?”, „Halottakat szállítok egy darab kenyérért”.

A festő a gyerekkorát idéző rajzokon is felnőttnek ábrázolja magát, és temetés, koponya, csontváz formájában sokszor bukkan fel a halál, mint ahogy a sírás, ordítás is többször visszatér rajzain. Mindezek után abból a másfélórás filmből láthatunk egy 15 perces részletet, amelyet 1975-ben a számos művész (köztük Andy Warhol, Robert Mapplethorpe, Frida Kahlo, Stanley Kubrick, Bob Dylan, Jimi Hendrix) által legendássá tett New York-i Chelsea Hotelben, Maryan szobájában forgattak. A mindaddig hallgató, a szörnyűségeket magában elnyomni akaró művész itt megszólal és mesélni kezd. A festői vizualitás adottságának minden erejével vetíti elénk – ezúttal szavakkal – mindazt, amit átélt. A néző némán hagyja el a termet, jó ideig nem képes megszólalni, a kiállítás emlékét pedig hosszú időre magával viszi.