Régészeti újdonságok Dávid városában

Az ásatás és a leletek gyakorlatilag mind a bibliai történetek igazságát bizonyítják. 

Jeruzsálemnek Dávid városa a legrégebbi, ismert lakott része. A Templomhegytől délre fekszik, ma az óváros 16. századi falain kívül: ha a Koteltől (Fal / Siratófal) a Szemétkapun (Dung Gate) keresztül hagyja el az ember az óvárost, balra, lefelé, a hegy oldalában helyezkedik el. Ezt azonosítják a bibliai Jeruzsálemmel. A bronzkorban „kerített” (fallal körülvett) város volt, és a hagyomány szerint itt építette fel Dávid király a palotáját, ezt tette fővárosává. Dávid városának stratégiailag igen kedvező fekvése volt: három oldaláról völgy határolta (délről a Hinnom völgy, keletről a Kidron völgy, nyugatról a Tyropoeon völgy), és északra tőle ered a fontos Gihon forrás, amely a város vízellátását biztosította.

 Történelmi és régészeti jelentősége ellenére, Dávid városába a közelmúltig csak a legelszántabb turisták jutottak el. Bő tíz évvel ezelőtt még nem volt valami barátságos hely. Egyrészt Kelet-Jeruzsálemben fekszik, az 1967 előtti zöld vonalon túl, az óváros falán kívül; ráadásul egy elég lepukkant, poros arab negyed utcáin kellett lemenni a hegyoldalon, miközben a helyiek sokszor kiabáltak, kövekkel dobáltak. Másrészt akkor még régészetileg csak nagyon kis részét tárták fel, és az sem volt egyáltalán kiépítve. Ehhez képest most rendkívül igényes az egész, egyértelműen a modern, nyugati turisták igényeihez alkalmazkodik: hangulatos lugas a bejáratnál, kávézó, büfé, színvonalas múzeum shop, 3D-s történelmi film és rekonstrukció, végig rendes utak, kilátók, táblák, magyarázatok, kisbusz a völgy aljából vissza a hegy tetejére, és mindenhol biztonsági őrök. Az elmúlt tizenhárom évben komoly régészeti kutatásokba is kezdtek, elképesztően sok mindent tártak már és tárnak fel folyamatosan.

Dávid városának legismertebb látványossága

Hizkijáhu alagútja, amelyet i.e. 8. század végén ástak a Gihon forrástól az akkori város alatt, Hizkijáhu király idejében, hogy biztosítsák a város vízellátását a várható asszír ostrom alatt is. Az alagutat magát a Biblia is említi (II Kir. 20:20, II. Krón. 32:2-4, 30). 1838-ban fedezte fel és azonosította Edward Robinson amerikai bibliai régész, akinek a neve rendkívül fontos Jeruzsálem régészeti története szempontjából. Jóval utána (és több más fontos régész kutatásai után) fedeztek csak fel az alagútban egy héber feliratot, paleo-héber ábécével (az ún. Siloa-feliratot), mely szerint Hizkijáhu emberei két oldalról kezdték ásni az alagutat, és félúton találkoztak. A felirat eredetijét 1891-ben távolították el, ma Isztambulban, a Régészeti Múzeumban található. Az alagút maga 533 méter hosszú, szűk, teljesen sötét, és a mai napig folyik benne a forrás vize. Elemlámpával, fejlámpával, térdig a hideg, tiszta vízben végig lehet rajta menni a forrástól egészen a Siloa (Siloám)-medencéig.

Hizkijáhu alagútja mellett indul egy másik, sokkal kevésbé ismert alagút is lefelé a völgybe. Erről azt feltételezik, hogy kanaánita alagút, az i.e. 18. századból. Ez sokkal rövidebb, és bár eredetileg ennek is vízelvezető szerepe volt, ma teljesen száraz.

A két alagúton kívül a völgybe lefele menet láthatók még Első Szentély korabeli úri lakóházak (az egyikben egy kő-vécé is van), egy terem, ahol több tucat pecsétet találtak, többek között Jeremiás korából, városfalak, régi temetkezési helyek. A völgy aljában pedig a Siloa-medence látható, sőt abból kettő is. Az egyik a medence régebben is ismert rekonstrukciója a kelet-római császárság (Bizánc) korából (i. sz. 5. század), a másik pedig a 2006-ban felfedezett Heródes-korabeli medence. Itt gyülekeztek a zarándokok a Második Szentély idején, mielőtt felmentek a Templomhegyre: rituális fürdőt vettek, készülődtek, vásároltak. A medence mellett látni lehet a Templomhegyre felvezető, szintén nemrég feltárt korabeli grandiózus főút kis részét is.

A Templomhegyre felvezető heródesi út alatt húzódik egy másik alagút, ugyanabból a korból. Eredetileg ez is víz-elvezető alagútként szolgált, ma már száraz. Az alagútban talált fegyverekből, élelmiszer-kövületekből, edényekből egyértelmű, hogy Titus római császár ostroma alatt (i. sz. 70) többen bujkáltak itt. Ez az alagút 700 méter hosszú, és visszavezet a hegy tetejéig: ki lehet jutni az alagútból 500 méter után, nagyjából ott, ahol Dávid városába bejárat vezet, vagy tovább lehet menni a föld alatt egészen a Templomhegy lábához, az óváros falán belülre – és mindkét helyen újabb régészeti feltárások zajlanak.

Dávid városának több pontján zajlanak folyamatosan az ásatások, évről évre fantasztikusabbnál fantasztikusabb leleteket találnak. Történelmi, régészeti, vallási szempontból végtelenül érdekes és lenyűgöző a hely.

Ha nem kizárólag a régészeti leletekre és a régmúltra figyel az ember, lehetetlen nem észrevenni, hogy

politikailag rendkívül problematikus helyen járunk.

Feltűnő, hogy Dávid városában szinte az összes alkalmazott, biztonsági- és fegyveres őr horgolt kipát, kilógó ciceszt, szandált visel, illetve hosszú szoknyás, kendős nő – vagyis mindenki dati-leumi (vallásos-nacionalista), aka „telepes”, illetve hogy még az Izraelben megszokotthoz képest is rendkívül sok izraeli zászló van kitűzve mindenfele. Mindeközben gyakorlatilag Kelet-Jeruzsálemben, a Silwan nevű palesztin falu egy lakónegyedében sétálunk a lakóházak, iskolák, imatermek között és alatt, illetve izraeli régészek ásnak a házak között és alatt is – megzavarva a lakónegyed nyugalmát és megszokott dinamikáját, veszélyeztetve az épületek statikáját.

A kurrens feszültségnek ráadásul ideológiai háttere is van. Amit a régészek feltárnak, az Első és a Második Szentély korából való: mind forrásanyag és bizonyíték a kor zsidó történelméhez. Régészeti és történelmi szempontból tehát fantasztikusan érdekes az egész hely, és zsidó vallási szempontból is jelentős – nem csoda hát, hogy vezető izraeli régészek dolgoznak itt, hogy az állam is támogatja, hogy fontos turisztikai látványossággá vált, és szinte zarándokhely keresztény és zsidó szempontból egyaránt. Mindezeken túl az ásatás és a leletek gyakorlatilag mind a bibliai történetek igazságát bizonyítják, a zsidók 2–3000 évvel ezelőtti jelenlétét, és így a mai izraeli politikai realitásban alátámasztják a zsidók igényét, történelmi jogát a helyre, az országra.

A palesztin hatóságok

pontosan ezért, ideológiai okokból konzekvensen akadályozzák, hátráltatják, tiltják az ilyen jellegű ásatásokat és feltárásokat, tagadják a kutatási eredményeket. Az őrök tehát nem csak azért vannak ott, hogy a nyugalmas lakóhelyük megzavarása miatt háborgó lakosságtól megvédjék a turistákat és a kutatókat, hanem hogy megvédjék a történelmi lelőhelyet és látogatóit a politikai indítékú támadásoktól. És ugyanezen okokból nem véletlen az sem, hogy izraeli, zsidó oldalról kik állnak a régészeti feltárások finanszírozása, a hely kiépítése mögött, illetve kik lesznek alkalmazottai a feltárási munkálatoknak.

 

A Siloa-felirat

” (…) elkészült az alagút. Ez az alagút története: a kőfaragók egymással szemben ütöttek a csákányukkal, és amikor már csak három ammát [könyök] kellett átvágni, egyik ember szólította a másikat jobbról és balról, mert (…) volt a sziklában. És azon a napon, amikor elkészült az alagút, ütötték a követ, egyik ember a másikkal szemben, egyik csákány a másikkal szemben, és átfolyt a víz a forrástól a medencéig, 1200 amma hosszan; száz amma volt a szikla magassága a kőfaragók feje fölött.”