„Boncolás nélkül elhamvasztandó”

Írta: Bengt Jangfeldt - Rovat: Kultúra-Művészetek

 – új könyv Raoul Wallenberg életéről

Bengt Jangfeldt Raoul Wallenberg élete című könyve korábban nem hozzáférhető svéd és orosz levéltári forrásokra is támaszkodva sok új tényt tár fel Wallenberg neveltetéséről, amerikai éveiről, családtagjaihoz fűződő viszonyáról, budapesti tevékenységéről, letartóztatásáról és moszkvai fogságáról. A fotókkal gazdagon illusztrált Raoul Wallenberg élete az első, magyarul megjelenő, átfogó Wallenberg életrajz. A szerző a kötet megjelenésének alkalmából Budapestre látogat. Június 17-én (kedden) 17 órától a szerző Vári György irodalomtörténésszel beszélget az Erzsébet téri Design Terminál konferenciatermében. A bemutatót követően Wallenberg Erzsébet téri emlékművét Karin Olofsdotter, Svédország nagykövete, valamint Nina Lagergren, Raoul Wallenberg testvére avatja fel.

Jangfeldt_Bengt_Kalle_Assbring_szerzofoto

Jangfeldt Bengt (fotó: Kalle Assbring)

 

Likvidálás

 

1947. július 17-én a Lubjanka börtön főorvosa, Alekszandr Szmolcov az alábbi jelentést küldte az állambiztonsági miniszternek, Viktor Abakumovnak:

Jelentem, hogy az Ön által ismert Walenberg[1] fogoly az elmúlt éjszaka váratlanul meghalt a cellájában, vélhetőleg miokardiális infarktus folytán. Híven az Ön utasításához, hogy személyesen én lássam el Walenberg felügyeletét, kérem intézkedését, hogy ki végezze el a boncolást a halál okának megállapítására.

A jelentésen Szmolcov kézírásával az alábbi megjegyzés olvasható: „Személyesen jelentettem a miniszternek. Parancs érkezett, hogy a holttest boncolás nélkül elhamvasztandó. VII. 17. Szmolcov.”

Ezek szerint Wallenberg szívrohamban halt meg az 1947. július 17-re virradó éjszakán, egy hónappal azelőtt, hogy Visinszkij azt a gyanúját adta elő Rolf Sohlmannak, hogy „Wallenberg elesett a Budapesten dúló harcok során vagy a nyilasok kezei közé került”.

Szmolcov jelentését 1957-ben hozták nyilvánosságra, amikor a szovjet vezetés első ízben ismerte be, hogy Wallenberget fogva tartották a Szovjetunióban. A jelentés hitelességét általában kétségbe vonják – Szmolcov akkor már nem élt, nem lehetett meghallgatni. És vajon miért csak ekkor került elő a jelentés? Nem volt semmi más dokumentum a Wallenberg-ügyben? Számos kérdőjel maradt. A bűnügyi technikai elemzések, amelyeket az 1990-es évek elején orosz és svéd szakértők végeztek mind a kézírás, mind a papír minősége, mind a többi jellegzetesség dolgában, arra utalnak, hogy a dokumentum valódi.

RaoulWallenbergElete_borito

A könyv borítója.

Még ha nem is volna százszázalékos a bizonyossága az irat valódiságának, akkor is az a legvalószínűbb feltevés, hogy Wallenberg ténylegesen 1947-ben halt meg. Emmy Lorentzon, Alekszandra Kollontaj titkárnője és bizalmasa szerint főnöknőjével 1948-ban közölték, hogy abbahagyhatja a Wallenberg utáni kutatást, mert az illető 1947-ben betegség következtében elhunyt a börtönben. Feltéve, hogy a hölgy jól emlékszik, szenzációs az az adat, hogy Kollontaj már 1948-ban tudomást szerzett Wallenberg haláláról, és erős bizonyíték arra, hogy abban az időben Wallenberg már valóban nem élt. Kondrasov hadnagy, aki az utolsó kihallgatásán tolmácsolta Wallenberg szavait, ugyancsak ezt tanúsította. Amikor néhány évvel később találkozott a kihallgatás vezetőjével, Kuzmisinnal, és rákérdezett, hogy mi történt Wallenberggel, azt a választ kapta, hogy agyonlőtték. Mindazok között, akik kapcsolatban álltak a szovjet állambiztonsági szervekkel, általános volt az a vélemény, hogy Wallenberg valóban meghalt 1947-ben.

Az viszont, hogy egy 35 éves férfi, akit minden fogolytársa – még 1947 márciusában Kondrasov, a tolmács is – makkegészségesnek látott, csak úgy meghaljon szívinfarktusban, teljességgel valószínűtlen. A börtönkórház beteglapjai a Lubjankában és a Lefortovóban arról tanúskodnak, hogy Wallenberg szokatlanul ritkán jelentkezett orvosi vizsgálatra, és akkor is csak olyan banális panaszokkal, mint meghűlés vagy fogfájás. Hogy a halál oka semmiképp sem volt természetes, azt Abakumov rendelkezése, miszerint a holttestet boncolás nélkül kell elhamvasztani, ékesen bizonyítja.

Kuzmisin szerint tehát Wallenberget agyonlőtték. Ezt a lehetőséget gyakran hangoztatták azok, akiknek valami közük volt a szovjet állambiztonsági szervekhez. Ez esetben Szmolcov nyilván be volt avatva a gyilkos tervbe, másként egy golyó ütötte lyuk láttán egyetlen orvos sem állapítana meg infarktust a halál okaként. Hihetőbb magyarázat volna, amit másokkal együtt Pavel Szudoplatov egykori KGB-tábornok hangoztatott, amely szerint Raoul méreginjekciót kapott az úgynevezett X-Laboratóriumban – ez szomszédos volt azzal a pavilonnal, ahol a cellája volt. A laboratórium vezetője Grigorij Majranovszkij toxikológusprofesszor volt, aki a halálos gázoknak és mérgeknek a rosszindulatú daganatokra gyakorolt hatását kutatta. Majranovszkij kutatócsoportját 1939-ben a belügyminisztérium alá rendelték, és kísérleti célokra kontrollált kivégzéseket kellett végrehajtaniuk. Valószínűleg egy „curare” nevű méreggel dolgoztak. A méreginjekció valóban előidézhette a szívizombénulást, amit Szmolcov diagnosztizált, és amelynek az okáról valószínűleg nem is tudott – nem úgy, mint Abakumov, aki éppen ezért tiltotta meg a boncolást. A „miokardiális infarktust” egyébként gyakran adták meg a halál okaként, ha valakit megöltek vagy halálra kínoztak.

Az igazságot Wallenberg haláláról épp Viktor Abakumovnál kell keresni. Pontosabban a levélben, amelyet „Wallenberg svéd állampolgár ügyében” írt Molotovnak, és amelynek a beérkezését iktatták is a külügyminisztérium titkárságán, ám soha nem került elő, mert feltehetőleg megsemmisítették. A levél azon a napon íródott, amikor Szmolcov kiállította a halotti bizonyítványt. Nem tudhatjuk, mi állt a levélben, de mivel Visinszkij óhajára válaszolt, miszerint tegyen javaslatot a Wallenberg-ügy felszámolására, valószínűleg azt a közlést tartalmazta, hogy a felszámolás a szó szoros értelmében megvalósult, mivel az ügy tárgya eltűnt az élők közül.

Hogy valami drámai fordulat következett be július közepén a Lubjanka fogházban, az abból is kitűnik, hogy mindazokat, akik valaha cellatársai voltak Wallenbergnek vagy Langfelder Vilmosnak – Richtert, Rödelt, Hubert, Kitschmannt, Hillét és másokat –, néhány nappal később, július 22-én és 23-án kihallgatásra vitték. Kifaggatták őket, hogy kikkel osztoztak cellájukon, hogy Wallenberg és Langfelder miről beszélt nekik, és hogy ők kinek beszéltek azokról a dolgokról, amiket tőlük hallottak. A kihallgatásokat igen magas beosztású állambiztonsági tisztek vezették, mint például Kartasov. Langfeldert is ő hallgatta ki, két napon keresztül, a másodikon egyvégtében 16 órán át. A kihallgatások után azokat, akik Wallenberg cellatársai voltak vagy közvetve hallottak róla, magánzárkákba csukták, és ott tartották nyolc hónapig vagy tovább. Később is eltiltották őket minden más fogollyal való érintkezéstől, és csak korábbi cellatársaikkal ülhettek együtt.

Willy Rödel és Langfelder Vilmos nem sokkal Wallenberg kivégzése után „elhunyt”, az előbbi egy fogolyszállítás során október 15-én. A halál okaként szklerózis nyomán fellépő szívbénulás van feltüntetve. (Rödel esetében fennmaradt a boncolási jegyzőkönyv, de semmi sem garantálja, hogy a diagnózis helyes.) Langfelderről 1957-ben kijelentették, hogy 1948. március 2-án halt meg, de az adatot semmiféle dokumentum nem támasztja alá, és minden valószínűség szerint merő kitalálás. Valószínűleg vele is végeztek 1947 nyarán vagy őszén. Néhány hónapon belül eltűnt tehát az a két személy, aki a legtöbbet tudta Wallenbergről. Ha ez véletlen volt, akkor nagyon szovjet típusú véletlen.

 

 

Alternatívák

Minden jel arra mutat, hogy a szovjet vezetés 1947 elején tanácstalan volt, hogyan is kezelje a Wallenberg-ügyet. A nyomás Svédország részéről egyre erősödött, és a tény, hogy Wallenberg szovjet börtönben ül, már Moszkvában sem csak a nemzetbiztonsági minisztérium és néhány magas állású politikus titka volt. Ebben a helyzetben két lehetőség közül kellett választani: vagy eltüntetik, vagy szabadon engedik Wallenberget. Az utóbbi nagy kockázatokkal járt. A nemzetközi szabályokat megsértve tartóztattak le, hurcoltak el és zártak börtönbe egy külföldi diplomatát, aki ráadásul egy semleges állam képviselője volt. Wallenberg a szabadon bocsátása után biztosan feltárná letartóztatása körülményeit és a szovjet börtönökben szerzett élményeit, talán könyvet is írna róluk, mint Edward af Sandeberg tette. Ezt a dilemmát csak egyetlen módon lehetett volna feloldani: ha nem szabad emberként engedik el, hanem mint ügynököt.

Raoul_Wallenberg_raoulwallenbergorg

Raoul Wallenberg (forrás: raoulwallenberg.org)

Ha ilyen beszervezési kísérlet történt, arra csak 1947 tavaszán kerülhetett sor, miután Wallenberget átszállították a Lubjanka speciális szárnyába, ahol Szudoplatov szerint olyan különösen fontos személyeket gyűjtöttek össze, akiket próbáltak beszervezni. A külföldi hírszerző szolgálat skandináv részlegének főnöke, Jeliszej Szinyicin szerint ő és közvetlen főnöke, Pavel Fityin megróbálta rávenni Abakumovot, hogy engedje át e célra Wallenberget az ő hatóságuknak; ebbe azonban a miniszter nem ment bele, mert neki magának is ilyen tervei voltak a fogollyal kapcsolatban. (Szinyicin ismerte Svédországot, mivel 1944–45-ben az ottani szovjet követségen dolgozott.) Wallenberg beszervezését nem úgy képzelték el, hogy közönséges kémet csinálnak belőle, hanem befolyásos ügynöknek szánták, akinek fontos kapcsolatai vannak a politikai és gazdasági elit köreiben, egyebek közt a saját családjában – a háború utáni években a Szovjetuniónak elsőrendű érdeke volt előnyös kereskedelmi egyezményeket kötni. Alekszandr Bjelkin tábornok szerint, aki a háború utolsó hónapjaiban a Szmers operatív vezetőségének (a front mögöttes területein működő egységek parancsnokságának) a főnöke volt, egyes szovjet vezetők azt hitték, hogy Wallenbergnek a német katonai kémelhárítással, az Abwehrrel voltak összeköttetései. Ezt az információt próbálták most felhasználni, hogy együttműködésre kényszerítsék. Úgy gondolták, ha sikerülne beszervezni, a zsidó szervezetekkel való összeköttetéseit is hasznosítani lehetne, nem beszélve az amerikai kapcsolatairól.

Az esetleges beszervezési kísérletről szóló találgatások a szovjet állambiztonsági szervek veteránjainak emlékirataira és szóbeli kijelentéseire épülnek. Ha voltak ilyen tervek, az megmagyarázná, miért kapott Wallenberg 1947 márciusában tiszti ellátást, és miért szenteltek kiemelt figyelmet az egészségének. A „beszervezési teória” ellen többen azzal érveltek, hogy Wallenberg egyetlen fogolytársa sem tett említést ilyen beszervezési kísérletről. Ez az érv azonban kiesik, mivel Willy Rödel, aki ebben az időszakban a cellatársa volt, még abban az évben „elhunyt”, és ezért nem tanúskodhatott a vele folytatott beszélgetésekről. Ráadásul az sem biztos, hogy Wallenberg ilyesmiről informálta volna őt. Ennél súlyosabb érv a beszervezési elmélet ellen, hogy még ha Wallenberg belement volna is egy ilyen megegyezésbe, nehéz elképzelni, mi tartotta volna vissza attól, hogy megszegje ígéretét, mihelyt kiengedik a Szovjetunióból.

Akik azt állítják, hogy valóban történt ilyen beszervezési kísérlet, azt is tudni vélik, hogy Wallenberg elutasította, és ez lett az oka, talán a legfőbb oka annak, hogy a szovjet vezetés nem látott más lehetőséget az ügy „felszámolására”, mint amit választott.

Akár megkísérelték a beszervezést, akár nem, a szovjet hatóságok esetleges tétovázását e megoldást illetően aligha lelkiismereti megfontolások vezették, hanem inkább az a tény, hogy az áldozat külföldi, méghozzá diplomata. Hosszabb távon azonban ezek a szempontok sem akadályozhatták a szovjet vezetést abban, hogy úgy intézkedjék, ahogy szükségesnek tartja. Ezt jó néhány párhuzamos eset is valószínűsíti, amelyek feltűnő hasonlóságot mutatnak a Wallenberg-üggyel. A holland Gerrit Van Der Waals hadnagynak sikerült megszöknie egy lengyelországi német fogolytáborból, és eljutnia Budapestre. Ott Wallenberghez hasonlóan átment a szovjet csapatokhoz, hogy átadja nekik a birtokában lévő, értékesnek gondolt információt. Akárcsak Wallenberget, kémkedés gyanújával őt is letartóztatták és Moszkvába vitték, 1945 februárjában bezárták a Lubjankába, majd rövidesen átvitték a Lefortovóba. (Itt egyébként az egyik kihallgatáson megemlítette, hogy Budapesten találkozott Wallenberggel, hogy Szalai kérésére segítsen egy zsidó nőn.) A holland kormány is számos jegyzéket intézett Moszkvához Van Der Waals ügyében, de akárcsak a svédek Wallenbergről, ők is mindig csak azt a választ kapták, hogy a keresett személy ismeretlen a Szovjetunióban. 1956-ban a szovjet hatóságok végül beismerték, hogy Van Der Waalst a Szovjetunióba internálták, de 1948-ban tüdő- és béltuberkulózisban meghalt, és elhamvasztották.

Hasonló sors jutott osztályrészül a prágai osztrák követnek, Ferdinand Mareknek is, akit szovjet katonák fogtak el 1945-ben. Ezután kilenc évig a szovjet hatóságok következetesen tagadták, hogy tudomásuk volna Marekről és sorsáról. Az osztrák kormány kitartó nyomására 1954-ben elismerték, hogy a szovjet csapatok őrizetbe vették, de 1947 májusában szívpanaszok és krónikus tüdőgyulladás folytán elhunyt. Egy harmadik eset főszereplője Isaiah Oggins amerikai állampolgár volt, akit 1939-ben fogtak el, és nyolc év fogházra ítéltek. Bár erről az amerikaiak tudtak, a szovjet hatóságok azután sem voltak hajlandók kiengedni, amikor letelt a büntetése – Oggins szovjet ügynök volt, de azzal gyanúsították, hogy kettős játékot folytatott. Abakumov írt Sztálinnak és Molotovnak, és javasolta, hogy végezzék ki Ogginst, ami meg is történt. A hivatalos jelentésben az állt, hogy tuberkulózisban szenvedett, és a halotti bizonyítvány szerint ebbe halt bele egy lágerben 1947-ben. Oggins valójában minden bizonnyal úgy végezte, mint Wallenberg, Majranovszkij méreglaboratóriumában.

Bengt Jangfeldt: Raoul Wallenberg élete, fordította: Tóthfalusi István, Park Könyvkiadó, 2014, 520 oldal, 4900 forint.

[1] Az oroszban ritka a kettős mássalhangzó, így a „Valenberg” írásmód normálisnak számít. A „betűhiba” Wallenberg nevének átírásában tehát közvetett bizonyíték a Szmolcov-jelentés valódiságára. Egy hamisító bizonyára ügyelt volna a kettős l-re, ahogy a név a többi szovjet dokumentumban szerepel.

[popup][/popup]