„Néha az élet több, mint amennyit az agyunk elbír”

Írta: Szarka Zsuzsanna - Rovat: Kultúra-Művészetek

Józsa Márta könyve múltidéző esszéregény, amely nyelvezete miatt nehezen kategorizálható.

Bátor mű, amely egyszerre szól a gyermekkor elpárolgott idilljéről és a Ceausescu diktatúra személyiségvesztő mindennapjairól. Merész képkockák és széttördelt prózaforma tükröznek vissza egy világot, amelyben a tragikus a hétköznapi. Szókimondó őszinteséggel megrajzolt, eltűnt időből felvillanó emlékfoszlányok futnak a lapokon, melyeket azon melegében rögzített az emlékezet. Töredékesen, mert a valóság olyan abszurd, hogy csak töredékeiben interpretálható a gyerek-horrorfilmnek beillő kolozsvári gyermek-és ifjúkor. De nincs itt semmi drámai vagy patetikus hang, önsajnálat vagy hasonló: a kislány nem áldozat, mire lenne jó különben az irónia, amivel a narrátor ábrázolja azt a kisebbségi létből fakadó kiszolgáltatottságot, ami kétszeresen sújt egy gyereket.

11 - JózsaMárta_Amíg nagymami megkerül„Bár sohasem lett volna gyerek” – kívánja megrázó élettapasztalatai után. De mégsem a kétségbeesés hangján karakterizálja családja főszereplőit: az egykori rádiós, írói ambíciókat dédelgető, alkoholista apát, akinek személyisége szétesett; az anyát, „akinek arcára egy télen rendszeresen odafagytak a könnyek” és aki távoli helyeken tanított és hányódott, miközben apa elitta pénzét; az önmagát polgárinak definiáló apai nagymamát, az egykori reménybeli szopránt, aki a Bánátban svábok között nőtt fel (szokásai ennek megfelelően alakultak), két lábbal állt a földön és elvből óvta unokáját a szerelemtől.

Az apa költő és haditudósító akart lenni, ám elmegyógyintézeti ápolt lett, majd évekkel később áldozat: a nyugdíjáért agyonverte egy bokszoló. Megrázóan leírt alkoholizmusa – „apa nem részeges, csak iszik, de sokat, nagyon sokat” – kitágítja a posztmodern próza határait, írói bátorságra vall.

A szövevényes családi történeteket keretként övezi a szegénység, a társadalmat a megértés és szabadság hiánya, a nyelvi gátak mélyebb jelentésrétege. A kolozsvári életképeken a „tragédia is egyfajta kaland, a lehetőségek kifeszített és repedő peremén”, ahol úgy látszott, hogy „egy létezést nem érdemes megspórolni”.

Rejtjeles és definiálatlan a család (közelebbről nagymama férje, néhai „szegény” Bandi családjának) zsidósága is. A szekrény alsó fiókjában lapult nagypapa, az egykori cipőpasztaügynök hajdani cégtáblája, és a padlás tele volt cipőpasztaminták reklámdobozaival és öccse üzemének plakátjaival. Amúgy különös hely volt ez a padlás: „Ki gondolná drámának, ha patkányok fociznak a dióval a padláson?”

A könyv két részből áll: az első, A nagymami sírásója egy önreflexív emlékezés-folyam, amelynek lábjegyzetei a második rész, A klausenburgi patkányfogó ironikusan megírt esszéiből vett idézetek. Az első rész a gyermeki álnaivitás nézőpontja, az önnarráció személyesebb igényével, a második ironikusan felülírja az Erdély-mítoszt, és testközelbe hozza azt a „multikultit” és „skanzenlétet”, melyben „A skanzen-magyarok végső soron attól lesznek azzá, hogy a rájuk való csodálkozás a megélhetésük.”

De hogy mi lett a nagymamival? Ez az első részből derül ki: a házat lebontották, „minket lebontottak”, helyén blokkház épült, és nagymami egyszerűen nem talált haza: a ház körül csak a torma maradt meg, meg a rózsabokor. „A torma sem nyugszik, meg a rózsa sem.”

Józsa Márta: Amíg a nagymami megkerül. Noran, 2007. 280 o.

Címkék:2014-05

[popup][/popup]