Hegedű és létra, álom és emlékezet: Marc Chagall és Ámos Imre kettős kiállítása

2001-ben volt utoljára Budapesten Marc Chagall tárlat. A Magyar Nemzeti Galéria idei Chagall-kiállítása a maga hatvan képével a párizsi Musée du Luxemburgban nyáron bemutatott művekre épít, kiegészítve az Élet című hatalmas vászonnal, melyben koncentrikus körökben jobbról balra „olvasható” a művész élete. A Párizsból importált kiállítás főkurátora Julia Garimoth-Foray. De amitől mindez külön érdekessé vált: az a koncepció, ahogyan Kolozsváry Marianna kurátor Chagall mellé külön tárlatként beépítette Ámos Imre, a „magyar Chagall” 45 művét, az 1937-es emlékezetes találkozótól 1944-ig, mártírhaláláig tartó időszakából.

A két kiállítás tematikusan élethelyzetekre reflektál: Chagall a számkivetettségre is életörömmel, míg Ámos a szögesdrót apokaliptikus valóságára a halálraítélt vízióival.

 

„…csak csillogó higany, s kék lélek ömlik el vásznaimon.”

Chagall motívumkincsében megőrződött az orosz stetl világa. Vityebszk – amely 1914/15-ben helyőrséggé vált – boldogtalan kisváros volt, ám belőle fakadt Chagall „földöntúlian boldog” festészete és személyes árnyalatokkal fűszerezett visszatérő témái: a család és szerelem (az első feleség: Bella), a zsidó szertartásrend és a bibliai történetek láncolata. Egy zsidó festő, aki fittyet hányt a képalkotás ősi tilalmának. Földrajzilag és időben négy nagy egységbe sorolhatóak a kiállított Chagall művek: Oroszország az első világháborúban, Párizs a két háború között, száműzetés az USA-ban, majd a háború utáni évek Franciaországban. Kevés a főmű, de nehéz is lett volna őket a világ minden pontjáról összetrombitálni… A háború előtti Szamár a háztetőn burkolt önirónia. Idilli korai kép 1916-ból Belláról és lányukról, Idáról. Kiforrott grafikák, életképek a helyőrségi városka háborús napjairól. Festményein a rabbikat ábrázoló portréit vityebszki koldusok alakjai ihlették, 1914 után pedig mindinkább feltűnt képein a vállán batyut cipelő csavargó, jiddisül:luftmensch, a nehéz időket vizionálva.

A kiállítás talán legszebb darabja a forradalom sikerén felbuzdulva festett 1917-es Temetőkapuk, Ezékiel látomásának héber szavaival. 1917/18-ban Vityebszkben művészeti kormánybiztos lett Chagall, művészeti iskolát alapított Maleviccsel és El Liszickijjel, ám a hivatalos propaganda nem sokáig tűrte a művész szubjektív stílusát. Chagall 1922-ben elhagyta hazáját, de továbbra is festett vityebszki rózsaszín házakat, falusi jeleneteket. Párizsban La Fontaine meséit illusztrálta, és az 1931-es palesztinai útja ihlette Biblia-illusztrációinak próféta és ősatya figuráit, melyekbe a bibliai történetek lényegét sűrítette.

A művésznél fontos az álomvilág felfedezése (Az álom, 1927) és vizuális többszólamúsága: menyasszonya utalhat a Szűzanyára (Szent Iván-éji álom, 1939), a festő önmagát állatfigurákkal azonosítja: érthető, hiszen a haszid vallásosság szerint az állatok az isteni természet részei (Kakasfejű férfi Vityebszk felett, 1925). Artistáit, cirkuszait Picasso inspirálta. Az USA-ban keletkeztek emblematikus programfestményei: az 1942-es a Keresztre feszítés sárgában vásznán Krisztus dereka köré tálesz került, az égő háttérből zöld angyal repül a Tóratekerccsel, és egy luftmensch figura létrát tart az ég felé. A keresztény ikonográfia a zsidó vallási rituálé tartozékaival kiált a háborús világégés ellen. Az 1943-as Háború híres programmű és az 1938-44 közötti Vörös ló korántsem véletlenül ennyire zaklatott.

1944-ben meghal Bella, a gyász és az emlékek uralják ez év munkáit. 1948 a Franciaországba való visszatérés éve. A megnyugvás évtizedeiben születtek a könnyed, légies üvegablakok, és a hatalmas szintetizáló főművek, mint az 1964-es Élet, és képein maradtak motívumai: a gyertya, a hegedű, a hal, a falu, a tető, a holdfény és a tánc. Chagall mindvégig szédítő szabadsággal kezelte környezete tárgyait és a valóságot, képeiről hiányzik a nehézségi erő: ezt (kevesen tudják) Robert Delaunay orfikus kubizmusától vette át. De a nagy vetélytárs, Malevics szuprematizmusa is átcseng a művein, pl. az 1951-es Vörös és fekete vásznon. Apollinaire-i értelemben vett szürrealizmusát azonban joggal cáfolják.

 

„Bogáncsok között levetett sarukkal…”

Ámos Imre hazájában maradt és művein a vészterhes idők bús hordalékaként keveredik a chagalli (és saját) jelképrendszer az eszelős valósággal. Chagall költői lelkű forradalmár volt, Ámos pedig itthoni felfedezője, aki beépítette a nagy kortárs motívumait művei belső világába, amelyben a tradíció elemeiből új rendezőelv szerint kívánta felépíteni – emlékképeiből és a tárgyak külön világából megalkotott – „asszociatív expresszionizmusát”. Ez hasonlított ugyan Chagall emlék-álom módszeréhez, de a művész megőrizte a képépítés hagyományos módját. Ámos és felesége, Anna Margit 1937. október 4-én látogatták meg párizsi útjukon a Mestert, akiről festmény emlékezik meg. A kiállításon Ámos két párizsi tájképe franciásan könnyed, akár Márffy ecsetjéről is pattanhatott volna. Az Álomképek, lélekképek tematikus egységben Nagykálló – a szülőváros – visszatérő képei keverednek az ámosi víziórendszerrel: ilyenek a Sötét idők sorozat festményei, az elmaradhatatlan angyalfigurák, A halál angyala, A falumban, az Égő zsinagóga, a Szól a kakas, a Sárga angyal és a Síró angyal stb. 1937-es Látomása a kállói zsinagóga, és vízióiban gyakran szerepel a létra, melyen át lelkünk transzportálódhat az égbe, valamint a mérleg (Megmérettetett, 1940). Megihlette – akár Chagallt – a keresztre feszített Krisztus 1944-ben.

Ámos világa egyre komorabbá vált. 1944 tavaszán a János Jelenések könyvét feldolgozó 12 lapos grafikai sorozatán az Apokalipszis négy lovasa ezen a földön száguld, a Biblia kilép a szakralitás teréből: a zsidó Jézust ábrázolja apokaliptikus helyzetben és a munkaszolgálat földi megpróbáltatása az evangélium színpadán zajlik. A szolnoki munkatábor benyomásait őrző Szolnoki vázlatkönyv (1944) tollrajzait digitális kivetítőn láthatjuk, lapjain az angyal a Jóság, Művészet jelképeként kering az ágait vesztett csonka fa (=az élet szimbóluma) előtt, miközben a szögesdrót mögött didereg a festőpár. A kiállításon külön egység az Ámost és feleségét láttató művek, valamint az öndokumentáció igényével készített festmények és rajzok. Az Ünnepek linómetszet-sorozatán az angyal Ámos arcával tekint, és képein és verseiben is gyakori az „önarckép-analízis”. Szimbolikusan látnoki önarcképeiben előre látta sorsát, angyalként egyrészt ő lényegült át, másrészt az angyal védőangyal is.

Szemlélődő művészetére jellemző, hogy képein néha feltűnt a tükör, – amely Chagallnak is gyermekkori felfedezése volt – melyben tárgyak és emlékek tükröződtek. Az a művészet, amely a gyermekkori kisváros, a feleség, és különös tárgyak és lények: kulcs, hal, óra, gyertya, harsonás angyalok mikrovilágából merített, vált drámaibbá a háború előrehaladtával, ahogy korábbi pasztellszíneit felváltotta a narancsvörös és kobaltkék ellentéte (Festő az égő ház előtt, Sötét idők). A Sötét idők sorozat szintetizálja leginkább szimbólumrendszerét: a Sötét idők VIII. kései kettős portréján a festő egyik kezében kulcs, másikban gyertya, felesége kezében hegedű. Az ablak mögött – akárcsak Chagallnál – szálló falióra, hold, kakas, létra. De ami Chagallnál könnyedség és a tragikumban is irónia, az Ámosnál mindvégig szorongás előre látott sorsától.

Utolsó hét évének alkotásai tragikusan szépek – Ámos megérdemelne egy teljes életmű-kiállítást.