Gergely Ágnes: Vihar Béla

 

Lassú, méltóságteljes beszéde volt, ha anekdotát, ha viccet mondott, akkor is. Azt hiszem, írásaiban sem tudta a tempót felgyorsítani. A színész Sinkovits Imre évekig járta az országot Egy katona megy a hóban című hosszú versével; az emberekben még nem fakult el a havas sztyeppéken vánszorgó katonák távoli létezése. Mi volt és mi maradt belőle, mi igaz és mi nem – Vihar Béla állandóan mérlegelt. Benne gondolja önmagát, / akár van, akár nincsen: / a mindenségben ballagó, / a boldogtalan Isten – írja a Benne című négysorosban. Megéri-e a boldogtalanság ezt az egészet? A szíjak között című versben enigmatikus a válasz. A hegyről lefelé nehéz szekér haladt. / Gyeplő feszült, s a vén ló felnyögött. / Zabla szaggatta. Szemén vércsepp fakadt. / És láttam Jézus arcát a szíjak között.

Vihar Béla mélyen hitt a bibliai jelképekben – a zsidó férfiak „szíjak között”, imaszíjakban imádkoznak –, vonzódott Jézushoz, érdekelte a buddhizmus. Érdekelte a hit. Sepetovkában, az ukrajnai hadifogságban írta Önarckép 1942 című versét, amelyet negyven évvel később Szacsvay László mondott el a Budapest Orfeum előadásának gyertyavilágítású pincejelenetében.

 

                                  Ütött-kopott Károli-bibliát

                                   s egy kötetnyi József Attila-verset –

                                   hátizsákomban vittem a hazát

                                   két ingem közé belefért a nemzet.

 

*

Szamárháton című verseskönyvét 1976-ban szerkesztettem, a Szépirodalmi Könyvkiadóban. Több irodalmi gyűlésen is találkoztunk; unalomból vagy védekezésből én rendszerint firkáltam a beszédek alatt. 1965-ben, amikor a Magyar Rádió Gyermekkórusát kísértem Japánba mint angol tolmács, naplót vezettem, jegyzeteimet magyarul, de jobbról balra, héber betűkkel írtam, hogy más ne tudja elolvasni. – Te megtanultál japánul? – kérdezte a vállam felett a delegáció vezetője. – Meg – feleltem egyszerűen, hiszen néhány nappal korábban kijelentette: – A tolmács mindig kémgyanús. – Bocsásson meg – mondta most Vihar Béla. – Véletlenül láttam… Elolvashatom? – Tessék. – A keményfedelű naplóban ez állt:

Vagyis: mindig mellébeszél.

Béla szeme felcsillant.

Attól fogva ezen a „nyelven” leveleztünk. Két ilyen levelét megőriztem. Az első többnyelvű.

Ágnesnek, a Ráchel-leánynak szigligeti emlékül, sok jó kívánsággal   

                                                       Béla.

 

A másik levél dátum nélküli.

Ágnesnek, áldással:

Aki maga is szép,

és képes szépet teremteni,

annak szívében

Ráchel galambjai búgnak.

 

J’vorech’chó v’jism’rechó (Áldjon meg téged [az Örökkévaló] és oltalmazzon meg!)

Egy katona megy a hóban – szeretettel

                                                                       Vihar Béla

 

٭

 

A hadifogságból egy Szűz Mária-képet hozott haza, valahol a hóban találta, s a glóriás portrét rávéste egy bádog hamutartóra, amit mesterember fogolytársa készített. Az ormótlanul kecses kis tárgynak híre ment a fogolytáborban, az orosz és ukrán őrök egyik hamutartót a másik után rendelték, és kenyérrel, vajjal, cigarettával fizettek. Az ikon megmentette a két fogoly életét. Vihar Béla sokat foglalkozott az életmentéssel, megírta a táncoló Jóbot, a kivégzésre váró Johannát, a forradalom sebesültjét, Majakovszkijt.

1978-ban, hetvenéves korában Béla meghalt. Megemlékeztem róla én is. A cenzúra kihúzta a nekrológból Szűz Máriát, és „a forradalom sebesültje, Majakovszkij” helyébe odaírta: „a forradalom gigásza”.

Mennyivel nagyobb lett volna a sebesült.

٭

Halála után a család jóvoltából belenézhettem Vihar Béla naplójába. A feljegyzésekben inkább gondolat- és verscsírák voltak, mint események. A temetőből látni a legmesszebbre (1958). Ha kiderülne, hogy szüleim gyilkosa gyönyörű verseket ír, vajon megbocsátanék-e neki? (1968). Üzenet Kunszery Gyula katolikus írónak: Az egyházból és papjaiból ki lehet ábrándulni; Krisztusból nem (1968). Istent tagadni már-már annyi, mint a költészetet tagadni (1972). Tiborc és Ahasvér nem veszhet össze (1975).

٭

Kedves Béla, én is arra építettem az életemet, a fiatalságomat mindenképpen, hogy Tiborc és Ahasvér nem veszhet össze. Egyik verseskönyvének  címadó költeményében, az Elröppent lakodalom-ban szülővárosáról mint „Tisza-parti Betlehem”-ről ír; táncolni lehet az ősi nyolcasokra:

 

Hét gyertyaszál hol világol,

Dávid bácsi hol tubákol,

hová szállt a méla kántor,

s a nagymama a konyhából?

 

De hiszen tudjuk, hová szálltak.

Vagy inkább sosem fogjuk megtudni.

Béla, ha tud valamit, kérem, írja meg. Írhatja magyarul, a halottak anyanyelven beszélnek.

 

1974/1978/2014