Gantner Ádám: A siksze

A  regény, melyből ízelítőt közlünk, a napokban jelent meg. Az író, három másik frissen megjelent könyv szerzőjével együtt a Szombat Szalon vendége december 8-án, szombat este 18.00-kor a Bálint házban. Részletek itt

A Via Dolorosa a turisták utcája. A mai zarándokok: turisták, akik minden különösebb lelki és testi erőfeszítés nélkül érkeznek a helyszínre, és akik a busásan fizetett, professzionális, szervezett idegenfogalom ügyfelei.

A vallásos embereket esetleg megindítja, hogy Jézus nyomában járhatnak, de az őket körülvevő, vásárlásra ösztönző mesterséges környezet biztosan nem segíti elő a lelki elmélyülést.

Hiába is a hely szentsége: az eredeti keresztút körül túl sok a világi nyüzsgés, az az ide nem illő, zavaró impulzus.

Mindenfelől digitális fényképezőgépek zoomolása, bankautomaták kattogása, mobiltelefonok felcsörrenő ciripelése hallatszik.

A merev tekintetű arab árusoknak a szeme sem rebben egy fityulás apáca, vagy barna reverendát viselő pap, esetleg egy félmeztelen, nyugati turistalány izgató látványán.

Alica lelkesedése a stációkon visszafelé haladva megcsappan. Ő is érzi a Via Dolorosa világiasságát, és hallja a neveletlen, hangoskodó turisták egymással való perlekedését, kiabálását.

De őket sem lehet hibáztatni: egy szűk utcácskán haladnak keresztül, aminek a két oldalát boltok szegélyezik, valószínűleg a falakon látható stációjelzések semmit sem mondanak nekik.

Jézust keresztre szegezik, Jézust megfosztják a ruhájától, Jézus harmadszorra esik el a kereszttel, Jézus szól a síró asszonyokhoz – sorolja Alica az állomásokat, és én már régen nem érzem kötelezőnek a stációk végigjárását, de azért próbálok elmélyülni Jézus szenvedéseiben, és odafigyelni Alica idevágó, a Bibliából idézett megjegyzéseire.

A számunkra utolsó – vagyis fordított sorrendben az első – stációhoz érkezünk, aminek egy mohamedán fiúiskola ad otthont.

– Pilátus halára ítéli Jézust! – suttogja megilletődően. Rám is átragad Alica meghatottságából egy jó adagnyi, lehorgasztom a fejem, egy pillantra megállunk és magunkban elmerengünk.

-Tehát itt kezdődött?

Ebédszünet végét járja az iskola, de a készséges őr némi borravaló ellenében beinvitál bennünket a széles, téglalap alakú udvarba, ahol a pálmafákon kívül semmi látnivaló nem akad. Körbejárjuk a szűk teret, már kifelé iszkolnánk, amikor a barátságos őr int, hogy ha rendelkezünk felesleges idővel, térjünk vissza vele, nem bánjuk meg! Nem értjük, csak sejtjük az őr közölnivalóját. Magunk elé engedjük házigazdánkat; egy félkupolás, nyitott emelvény felé terelget bennünket, amit pár lépcső megmászását követően érünk el.

Az emelvény vasrácsos ablaka közvetlenül a Szikla mecset kertjére nyílik.

Minél halkabban, szinte félve próbálok a telefonommal kattintgatni, a lehető legkevésbé sértve a hely szentségét. Alica közben szóba elegyedik az őrrel, szlovák-orosz-cseh-angol-francia nyelvek sajátságos keverékén társalognak.

Alica az emelvényre mutat: az őr elmondása alapján itt ült Pilátus, amikor halára ítélte Jézust.

Lejattolok az őrrel, Alica bevásárol nála amulettekből, szívélyesen búcsút intünk. A kijáratnál elhelyezkedő hirdetőtáblán böngészgetek egy elsárgult fecnit, miszerint a ferencesek vezetésével minden pénteken délután az iskolából indul az ünnepélyes keresztút, bárki szabadon csatlakozhat. Alica csak lemondóan legyint, látom rajta a csalódást, amit a Via Dolorosa okozott neki.

Az Oroszlános kapu felé vesszük az irányt. Még egyszer, utoljára hátrapislantok a Via Dolorosán hömpölygő, kacsázó, shoppingoló, hangoskodó tömegre, akik talán nem is tudják, hogy azon a kövön járnak, amin Jézus tette meg az utolsó lépéseit.

A Via Dolorosa már csak a nevében régi. Nyomát sem látni és tapasztalni, annak, amit Jézus szenvedései, és amit a történelmi múlt joggal elvárhat és megkövetelhet magának az utókortól:

A kegyeletnek.

Jókora tömeg morajlik a Siratófal előtti téren. A Dung kaputól a falig vezető nyúlfarknyi kis szakaszon magamban már előre fáztam Alica kérdő, gunyoros tekintetétől a hajlongó-imádkozó ortodoxok láttán. De Alicának szeme sem rebbent a mellettünk elhaladó, talpig feketébe öltözött, hosszú loknis, pajeszt viselő zsidók közelében. Inkább kíváncsiskodva nyújtogatta a nyakát: megbűvölve bámulta az eddig jobbára csak az én szubjektív elbeszéléseimből, zúgolódásaimból megismertellenségeimet.

A Siratófal előtti téren, hosszú zászlórúdon büszkén lengedezik a felvont Dávid-csillagos lobogó. A könnyű késő őszi, jeruzsálemi langymeleg fuvallat bele- belekap a kék-fehér lobogó szegélyébe, nem hagyja magára: társául szegődik. A fuvallat és a zászló magányos, kétszemélyes játéka betölti a teret.

Bejárjuk a fal előtti placcot, majd a női szakasz felett átívelő fatákolmányhoz, folyosószerűséghez igyekszünk, de a bejáratot izraeli katonák torlaszolják el, és megálljt parancsolnak.

Még napnyugta előtt kívánjuk felkeresni a Szikla mecsetet. A Siratófal vizitálása várhat, hiszen nálunk huszonnégy órás a nyitvatartásban üzemel a fal, de a Szikla mecset látogatási idejét a kevésbé muzulmánoknak, és a gyaur turistáknak meglehetősen szűken mérik.

Baljós sejtéseim beigazolódni látszanak: a mai nap folyamán azon túl is imaidőben tilos az idegenek látogatása a Templom-hegyen.

Na meg a lenge öltözékünk is hagy némi kívánnivalót maga után. Nem feltétlenül lopnánk be magunkat a muzulmánok szívébe ilyen öltözködési stílussal! – biccent a lezser izraeli katona Alica vörösre pörkölődött, feszes combjaira, és int a kezével, hogy forduljunk vissza.

Alica kamerázni kezdi a Siratófal előtti hajlongó, imádkozó tömeget. „Arcokat keres” – ahogyan már több alkalommal is fogalmazott, amikor rákérdeztem a fényképezési őrületére. Hogy mihez, arra még nem derítettem fényt. Alica digitálisan az összes látnivalót, kegyhelyet, vallási szimbólumot, szembejövő embert, arabot és zsidót, beduint és drúzt, szamarat és tevét megörökít. Esténként – gyakran éjszakába nyúlóan – hangyaszorgalommal rendezi fájlokba  laptopjára lementett képeit, és tölti fel azután a photoshoppal megkozmetikázott végeredményt a facebookos adatlapjára pikírt megjegyések kíséretében.

Lógó orral baktatunk vissza a térre. Legnagyobb bánatunkra a feszes tempójú jeruzsálemi hosszú hétvégénken már több idő nem áll a rendelkezésünkre; ezúttal nem nyílik rá alkalom, hogy bebocsátást nyerjünk a Szikla mecsetbe, ami Mekka és Medina után a muzulmánok legjelentősebb zarándokhelye, és aminek a látványával – az aranyló kupola ragyogásával – fekszünk és kelünk a hosztelünk tetőteraszán.

Hiába töltöttem már rengeteg időt Jeruzsálemben: hol zavargások, hol a kitörő, készülődő intifáda, vagy épp az imaidő, a zárvatartás, netán holmi elhúzódó régészeti ásatás ékelődött a Szikla mecset és közém, permanensen megakadályozva a bejutásomat.

– Itt ketté kell, hogy váljunk! – bökök a Siratófal irányába, de Alica kapásból visszatüzel, hogy magától is rájött a fal nemek szerinti megosztottságára. Hátizsákjából egy, a betlehemi bazársorról származó kendőt húz elő, a vállára teríti, majd eltűnik a szemem elől.

Magányos sétámat, és szokásos nézelődésemet a falnál fejezem be. Magamban visszapergetem a sebesen múló időt. Eltérő lányneveket dob fel sorra az agyam, és a megidézett keresztnevek alapján egymás után törnek felszínre a hozzájuk füződő emlékeim is.

Adrienn neve kergetőzik Hannáéval, az egyre halványuló Jessica képe is felrémlik, de mindúttal Alicánál állapodom meg.

Hiába is áll mellettem egy karnyújtásnyira – nem látom a férfiakat és nőket elválasztó kordonok miatt. Valószínűleg éppen a csodamasináját kattogtatja, további albumokba való „arcokra vadászva”. Számomra is meglepő módon sóvárogva hiányolni kezdem.

Talán a fal varázslatos hangulata, a nosztalgikus emlékeim felsorakoztatása, a lányokhoz fűződő viszonyaim önkéntelen összehasonlítgatása, ami kihozza belőlem eddig mélyen szunnyadozó érzelmeimet Alica iránt.

Ezek szerint a Siratófal szerelemre ösztönöz? Vagy ez már egyfajta spirituális erő, ami a falból árad felém?

Alica csúfondáros mosolyára vágyom, és vörös hajzuhatagára, aminek az illatát annyira kedvelem magamban szívni; vágyom az ölelésére, hogy érezzem a mellkasomon a szíve dobbanását. Mit számít a nyakában himbálózó fakereszt, és a köztünk tátongó vallási szakadék, aminek talán csak én tulajdonítok – feleslegesen – túl nagy jelentőséget, ha szeretem őt?

Óvatosan az imádkozókat megosztó kordonok felé osonok; lábujjhegyen állva sandítok át a fal női részébe, ahol Alicát pásztázom a tekintetemmel.

A kezében nincsen fényképezőgép. Némán áll a Siratófal előtt, szemét meredten a falra szegezi. Ajkai alig észrevehetően mozognak, néha a kezébe temeti az arcát. Csúf dolog, hogy így meglesem hitbéli magányában, de mágnesként vonzza magára szerelemre éhes, visszaigazolásra váró pillantásomat. De úgy látszik, nem csak én szúrtam ki magamnak Alicát. Egy feltűnően dús hajkoronát (alighanem egy kevésbé jól sikerült parókát) viselő, hosszú szoknyájú, vallásos matróna méricskéli őt kihívóan. Az utcai árus, a hittérítő, és a koldus keveréke lehet az asszonyság, aki csuklóra köthető, piros kabbalaszalaggal, és egyébb zsidó vallási szimbólummal házal a fal bejáratánál. Az öregasszony lassan összeszedve a bátorságát Alica mögé somfordál, megböki, a vállára teszi a kezét, majd hosszan szóba elegyednek.

Ahhoz túlságosan messzire állnak, hogy halljam a párbeszédüket; feltehetően a parókás rá akarja tukmálni a nap végére nyakán maradt, kevésbé kelendő portékáit.

Alica nagyon okosan a nyakában lógó keresztre mutat, de a parókás nem zavartatja magát, továbbnyomul. Heves gesztusokat, beszédes arcjátékot sorakoztatnak fel mind két oldalon, ám tíz perc elteltével végül az asszony Alica csuklójára köt egy piros szalagot, és az ellentérték átvétele nélkül távozik.

Alica nagysokára elkapja rajta nyugvó szerelmetes, kérdő tekintetemet. Büszkén, fülig érő szájjal, lelkendezve mutatja felém a bal csuklóján virító, piros kabbalaszalagot.

– Befogadtatok! – olvasnám le áhítozva Alica szájáról a szavakat, miközben ő csak azt próbálja az értésemre hozni, hogy még pár percet maradna a fal árnyékában, várjam meg a női szakasz bejáratánál.

Visszaintek, majd hosszú esztendők elteltével, először figyelemre sem méltatva a mellettem hajladozó pingvineket, szorosan a falhoz simulok.

Tollat ragadok, és a zsebemből egy agyongyűrött papírfecnit halászok elő.

– Add Uram, hogy Alica zsidó legyen! – rovom öles, olvasható betűkkel a cetlire az egyetlen, szóba jöhető kívánságomat.