Az elfedő kép – Scheiber Sándor kora és köre

Írta: Zrinyifalvi Gábor - Rovat: Kultúra-Művészetek

Scheiber Sándor kora és köre címmel nyílt kiállítás Villányi András fényképeiből a Zsidó Múzeumban.
 

Vil Kép-VI0079-2-crop

Villányi András cikkünket illusztráló fotóin Scheiber Sándor, a Rabbiképző egykori igazgatója látható.

A zsidó hitről hagyományosan úgy tartják, hogy képellenes. A helyzet azonban az, hogy ez az állítás nem egészen igaz.A Bibliában ugyanis ez csak az Istennel kapcsolatos képekre terjedt ki, – „ne csinálj magadnak faragott képet”, így szólt Isten parancsa –, de sokan vallási buzgalmukban mindenféle képtől megtartóztatták magukat. De azért tudjuk, hogy például a frigyládát is két „faragott” kerub őrizte, s nem kevés kép maradt fenn az időszámítás előtti időkből is, melyeket egyértelműen a zsidó kultúra alkotásai közé lehet sorolni. Nem volt tehát tiltva a képhasználat, s időnként ábrázoltak is, csak éppen nem volt a kép számára egyértelmű hely kijelölve, mert nem volt valódi jelentősége a képnek. Ma is készülnek festmények, fotók, filmek, létezik zsidó képzőművészet, filmművészet, színház, nem is akármilyen, de ezek a képek – éppen mert képek – a hívő ortodox zsidók számára abban az értelemben, ahogyan a keresztények számára az ikonok, sohasem bírnak transzcendens jelentőséggel. Ha ugyanis a kép „idegen „Istentől”, akkor a világ annak lényegét sem képes hordozni. Erre ott van az Írás, s ezt kép sohasem pótolhatja. (Nem véletlenül fordult az illusztrációban teljesen visszájára a kép és az írás eredeti történeti viszonya. A Szentírást illusztrálni ezért az erősen vallásos zsidóság számára balgaságnak számít, bár léteznek zsidó bibliaillusztrációk is.)

Vil Ginsberg-2

Allen Ginsberg a vendég a Rabbiképzőben.

Isten léte felől megközelítve a kérdést, a képtől való „idegenkedés” vagy azért jogos, mert a képnek nincs valóságos jelentősége és mint Platón mondta, az csak a valóság gyenge másolata, utánzata, vagy ha netán ennek mégis éppen az ellenkezője az igaz, s a képben a létező megmutatkozóként valóságosan jelen van, akkor ebből Isten – a legfőbb létező – úgyis kimarad, mivel neki nincs felismerhető „saját képe”. Még neveit sem szabad kimondani (ezért inkább elfelejttette híveivel), nemhogy képet készíteni a láthatatlanról, amely képről előre lehet tudni, hogy csak hamis lehet. Az Isten képére alakított emberek mindegyike már eredendően kép, mivel minden ember Istenre „hasonlít”; ám amennyiben ez így van, akkor minek ezt a kép-mást még utánozni, ezen a módon is fokozni az ember képszerűségét, azaz létében lefokozni az embert?

Ha tehát Villányi képeit nézzük, akkor az a hiány jelenik meg, amely a kép ürességét, vagyis olvashatatlanságát, értelmetlenségét hirdeti, amelyet benne az írás (az Írás) hiánya okoz. Ebben az esetben tökéletesen kettéválik az érzéki kép (észleleti jelenség, külső megjelenés, észlelhetőség) és a jelentés (értelem, tartalom, gondolat), mert ez utóbbi semmilyen módon nincs jelen a képben. Ez bennünk van – vagy éppen belőlünk hiányzik –, s nem is kiolvassuk a képekből, hanem éppen ellenkezőleg, belélátjuk, „beleolvassuk”, beleírjuk a képi látványba azt, amit tudunk, mintegy kiegészítve annak hiányosságait. A kép – bármilyen is legyen – mindig megáll a transzcendens lényeg előtt, s ebből a helyzetéből nem is képes kimozdulni, szemben a Szentírással, amely (lineáris szerkezetével) egyenesen bevezeti a lelket az isteni transzcendenciába. A kép valódi határa ott ér véget, ott „kereteződik be”, s válik zárványszerűvé, illetve válik el véglegesen Istentől, ahol a nyelv kezdődik. Úgy működik, mint egy csukott könyv, amelynek kinyitására nincs semmi remény. A kép tehát nem megmutatja a létező valódi létét, hanem eltakarja, eléáll, mint a könyv borítója vagy a kibontatlan tekercs, hogy felszínével elfedje a lényeget, és érzéki külsőségeivel elkápráztassa a szemet, miként ezt az emberi test esetében is tapasztaljuk, ahogyan egyszerre „tartóedénye”, „rejtekhelye” a léleknek, s egyben olyannyira elfedője, elrejtője is, hogy igencsak kutakodnunk kell utána, ha rá akarunk bukkanni. A világ „lényege” tehát nem látható, mert természete szerint nem képszerű. Azt ugyanis nem más hordozza, mint a teremtés aktusa, s ezért a teremtésben még a „képmásként” létező ember is önmagával azonos és identikus, és ebben a viszonyban a kép inkább ennek az ellenkezőjét állítja. Nincs értelme tehát a képpel kikezdeni ezt az identitást.Vil Scheiber-11

De ha már adott a kép, akkor hiányozhat-e belőle az, amiről nem tudunk? Hiányozhat-e az, aminek lényegét nem ismerjük és sohasem ismerhetjük meg a képből, mert azt nem szemlélni, hanem – mint a teremtés adományát – (végig)élni kell? Ha a lét lényege szerint kimarad a képből, akkor mi marad a helyén, azaz mit hagy maga után?

Végül is e kérdések egyetlen kérdésben futnak össze: mit nyújtanak a képek, amire más nem képes? A különböző élethelyzetek, a romokként egzisztáló monumentumok – zsinagógák, sírok –, éppen mert ma már csak „képekként”, vagyis a múlt emlékképeiként léteznek, folyton „lapozásra”, mögélátásra, ki-olvasásra késztetnek bennünket. Így közvetve – mintha csak tartalmilag üres oldalakhoz érkeznénk, ahonnan kitörölték a szavakat, mondatokat – mégiscsak az Írásról beszélnek, hiszen minden látvány mögött, ha mégoly esztétikai is a látásunk, az értelmet keressük. Látni = értelmet kiolvasni – akár a valóságból, akár a képből. A szem – miközben talán „jóllakik” a képek nyújtotta látvány esztétikai kuriozitásával – a jelek hiányában kódol(hat)atlan felületeken barangol. Bejárja a képtárgy felszínének síkját, behatol a képbe, és a tekintet végigsiklik a látványban magát megmutató felületi formákon, domborulatokon, redőkön, plasztikákon és a téren is, s mégis meg kell elégednie azzal, amit már alighanem az első pillantással megragadott, azzal, hogy itt valami elrejti magát. Az arcok, a kezek, a kövek domborulatai, de még vésett betűi is „csak” puszta formák. Ebből azután egy furcsa idegenség-érzés keletkezik a képi látvány iránt. Minden látható, ami „idegen” és jelentéktelen, de semmi sem, ami ismerős, bensőséges és magával ragadó, lényegi. A kép meglehetősen durván kirekeszt valamiből, ami miatt ezeket a képeket egyáltalán érdemes, mi több, életbevágóan fontos lenne – nem egyszerűen nézni, de tudva-látni. Ott vagyunk a képen megjelenő alakokkal egy olyan térben, amit mi erőltetünk rájuk jelenlétünkkel, de ők nem vesznek tudomást rólunk. A kép mindig közömbös marad irántunk, nézők iránt, s Velázquez a Las Meninasban hiába vonta be terébe a mindenkori néző helyét egy másik képpel, a tükör képével a festménybe, az mindig csak kép marad és semmi több.

Vil Scheiber_3

De lehet, hogy éppen ebben a negativitásban, megtagadásban van a kép ereje. Lehet, hogy éppen ezzel az értelem-törléssel állít csapdát a szemnek, hogy figyelmeztesse lehetőségeinek határaira, arra, hogy: látni = „megállapítani a határt az érzéki létezés számára”. Ha ezt a hiányt észrevesszük, akkor ennek tükrében (tükörképében!) szinte nevetségessé válik az esztétikai szemlélet, amely az ürességet, a semmit, a nemlétet teszi meg csodálata tárgyává.

Továbbgondolva azonban a láthatóban adott határvonal átléphetetlenségének transzcendens adottságát, a kép fent említett negatívlétet-állítása mégiscsak a gondolható és olvasható lét feltárására serkenti a kép észlelőjét, hiszen a logika elemi törvénye, hogy egy minőség csak ellentéte tükrében létezik. Villányi képeinek alakjai, az eres kezek, a fekete kaftánok és kalapok, a hosszú, göndörödő pajeszok és a fehér vagy szürke szakállak, a kőtáblák mintájára kifaragott sírok és a lekopott vakolatú zsinagógák, „felszíni formái, domborulatai, alakzatai, terei” mögött van még valami. Ne felejtsük el, hogy a könyvhöz hozzátartozik a borítója is, miként a feltekercselt íráshoz az üres hátoldal, vagyis az olvasást megakadályozó felület takarása, mert ez is a könyv része. Olvasni nem lehet akármikor és akármit. A képek merevek, mozdulatlanok, de módunk van arra, hogy megmozdítsuk, „életre keltsük” őket – feltéve, hogy azok bensőnkben a többi megőrzött kép között helyet kapnak. Ez a helyteremtés már maga a mozgás, a helyéből kimozduló képfenomén kereteinek elhagyása, amint túllépett azon a transzcendens határvonalon, amelynek átlépésére észleleti tárgyként képtelen volt.

A transzcendenciára való képességet ugyanis mindig mi adományozzuk a képeknek.

 *

 Villányi András fotóművészt (született 1948-ban Győrött) Magyarországon alig ismerik. A fotózás rejtelmeibe Rácz Endre fotóművész vezette be, majd Kochol Károlytól, a TV vezető fotóművészétől kapott szakmai tanácsokat. Az általa megragadott világ szakszerű feldolgozásában Scheiber Sándor az Országos Rabbiképző Intézet professzora segítette. Képeivel külföldön díjakat nyert, kiállításokat szerveztek belőlük, televíziók mutatták be, világatlaszban tűntek fel, múzeumok vásárolták meg őket.

Villányi képekben gyűjtötte össze annak a világnak a rekvizitumait, amely a mai középgeneráció nagyszüleinek még a mindennapokból volt vagy lehetett ismerős. Régészetet művel, „feltárást” végez, fényképezőgéppel a kezében. Dokumentált anyagának egy része tartalmazza az akkor még álló épületeket és sírköveket, amelyek mára már összedőltek, vagy szétverték, széthordták és megsemmisítették őket, pedig ezek hozzájárultak a magyar építőművészethez és kultúrához is. A megörökített síremlékek tervezői között találjuk Ybl Miklóst, Lajta Bélát és más neves korabeli építészeket, akik a pesti belváros arculatának kialakításában részt vettek.

Villányi fotóit nem a különleges technikai eljárások jellemzik. Képeinek mindegyike fekete-fehér, azaz monokróm, hiszen az a világ, amelyet megragadott, maga is ilyen szélsőséges árnyalatokban éli meg saját összezsugorodott jelenlétét a világnak ebben a szegletében. A zsidó világszemlélet minden történelmi hányattatása ellenére alapvetően optimista. De az első tragédiáira pontosan emlékező nép is egyben, amely nem mítoszokban, mesékben vagy a fantázia köntösébe öltöztetve örökítette meg a múltját, hanem tanításban, történeti ismeretekben. A képek lehetőségei korlátozottak, de mert képek, utunkat állják, nem engednek tovább, választásra és válaszadásra sarkallnak – feltéve, hogy engedünk e kihívásnak, s elfogadjuk őket vezetőinknek. A másik megoldás vaknak maradni, s úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Ám ebben az esetben megkérdezhetjük magunktól, hogy mire számítunk attól az utókortól, amelyre vakságunkat örökül hagyjuk?

A tárlat 2013. augusztus 18-ig tekinthető meg.

 

 

 

 

[popup][/popup]