„Az életről szól, nem a halálról”

Írta: Muraközi Zsóka - Rovat: Kultúra-Művészetek

Pepe Danquart számos sikeres rövidfilm, nagyjátékfilm és dokumentumfilm rendezője, akit Schwarzfahrer című rövidfilmjéért Oscar-díjjal jutalmaztak. Legújabb alkotásában Yoram Friedman Holokauszt-túlélő történetét dolgozza fel Uri Orlev regénye alapján. A Fuss, fiú! magyarországi premierje kapcsán beszélgettünk vele.

10 - PepeDanquart_fotóCzirjákPál

Pepe Danquart (fotó: Czirják Pál)

– A film egy gyerek nézőpontjából mutatja meg a Holokausztot. Miért éppen ezt a nézőpontot választotta?

– Amikor a könyvet olvastam, nagyon megérintett ez a naiv és ártatlan szemszög a háború szörnyűségei közepette. Különleges történet, amennyiben az életről szól és nem a halálról.

Egy tízéves kisfiú, aki nem tud még semmit a világról, küzd egy hatalmas hadsereggel szemben az életéért. Itt nem nagy nevek szerepelnek, mint Schindler vagy John Rabe, hanem egyszerű életek és sorsok kerülnek a középpontba. Ez a történet szembesíti a nézőt a kérdéssel: feladna-e egy gyereket egy üveg vodkáért vagy éppen ellenkezőleg, feláldozná az otthonát, hogy megmentse a gyerek életét? Úgy érzem, hogy egy kisfiú hányattatásának története a Holokauszt során többet mond a mai nézőknek, főleg a fiataloknak, mint a statisztikák. És a mai napig rengeteg gyerek megy át hasonló borzalmakon a világ számos pontján.

– Milyen volt gyerekszereplővel dolgozni?

A főszerepet egy ikerpár alakítja. Az egyik, Andrzej nagyon határozott, a másik, Kamil rendkívül érzékeny. Jurek karakterében is megvan a kettősség, az egyik fele sír az anyja után, a másik fele pedig átküzdi magát mindenen. Nagy lehetőség volt számomra, hogy a teljes érzelmi skála a rendelkezésemre állt a két fiú segítségével egyetlen karakterben. Nekem is van egy ikertestvérem, ezért nagyon látom a különbséget köztük, ugyanakkor pontosan tudom, hogy ebben a korban ikerként még nincs is annyira „én”, hanem inkább „mi”-ként azonosítják önmagukat. Fontos tudni: nem színészek, hanem gyerekek; viszont felnőttként rendeztem őket. A szüleik sokat segítettek a felkészítésükben, megnézték velük a Schindler listáját, A zongoristát, elvitték őket a zsidó múzeumba, megbeszélték a látottakat. Teljesen ismerték a történetet, a hátteret. Számukra Yoram Friedman egy hős, és nagyon büszkék voltak, hogy egy hőst alakíthattak. Sokat segített nekik, hogy egy valódi szereplőt játszottak el, mint az is, hogy valamelyest át kellett élniük a szélsőséges körülményeket.

Run Boy Run–Lauf Junge Lauf

Kép a filmből

– Bevonta Friedmant valamilyen módon a film előkészítésébe?

Nem, viszont felkerestem, amikor megkaptam a filmjogokat, ugyanis ő választott ki engem. A könyv jogai világszerte elérhetőek voltak, sokan akartuk megfilmesíteni, és látni akarta a jelentkezők filmjeit. A korábbi alkotásaim alapján úgy döntött, én kaphatom meg a filmkészítési jogokat. Elmentem hozzá és megkérdeztem tőle, hogyan érinti, hogy egy német csinál filmet az élettörténetéből. Azt mondta, számára igazi megtiszteltetés, hogy azok, akik annyi fájdalmat okoztak neki gyerekkorában, most élete végén filmet csinálnak róla.

– Friedman később találkozott valakivel a segítői közül?

Nem. A történet idején tízéves volt mindössze, ment, amerre mennie kellett, utána jött az általános iskola és gimnázium, majd matematika szakon végzett, de az egyetemen még mindig látott olyan feliratokat, hogy „Nem akarunk zsidó professzorokat.” Ezért ment el Izraelbe 1962-ben. De azt nagyon sajnálja, hogy Magdát nem kereste meg, nem tudja, mi lett vele.

– Milyen dramaturgiai beavatkozásokat tartott fontosnak a könyvhöz képest?

Eredetileg az apa és a fiú utolsó találkozása a könyv elején szerepel, és a forgatókönyv első változata is még kronologikus felépítésű volt. A könyvben több időt szentelnek a zsidó közösségnek, amiben ötéves koráig nevelkedett, és a gettóval foglalkozó rész is hosszabb volt. Azonban arra jutottam, ismerjük már ezeket az ikonikus képeket olyan filmekből, mint A zongorista vagy a Schindler listája. Valami mást szerettem volna, nem egy újabb Holokauszt-filmet akartam, hanem valami egyedit, ami arról az időről szól. Azt gondoltam, nagyon érdekesen kezdődik majd, ha a gettóból való szökése lesz a nyitány, ahogy gyerekként elkezd küzdeni a túlélésért az erdőben. Az a nagyon izgalmas a könyvben, ahogy a személyiségét meg kell változtatnia, menekülő zsidó fiúból egy lengyel katolikus árvává válik. Korábban fogalma sem volt a világról, mindent meg kellett tanulnia. Egy ártatlan gyerek a barbarizmus közepén, Európa legborzalmasabb időszakában, meg kell találnia a saját útját, miközben a nácik vadásznak rá, mintha az első számú közellenség volna. Ez többet elárul arról az őrült időszakról, az eszeveszett emberekről, mint akármilyen történeti dokumentum.

– Mit gondol a Holokauszt filmes ábrázolásáról?

Amikor Spielberg filmje kijött, megdöbbentem. Miért az amerikaiak jönnek és mutatják ezt, miközben szükség volt rá egy bizonyos szempontból, és tetszett is. Polanski filmjét, A zongoristát csodálom, egy igazán gyönyörű film. Ahogy megtudtam, Polanski filmjének története ugyanaz lett volna, mint Jureké/Friedmané az én filmemben. Tényleg azt akarta megcsinálni korábban, de úgy érezte, túl közeli a sajátjához, képtelen rá, ezért választotta a zongoristát. Ez az az ikonikus ábrázolásmód, ami még mindig velünk van, de nem ebből szerettem volna még egyet. A kisfiú a hétköznapi emberekkel került szembe; úgy döntöttem, arra fókuszálok, hogyan hat az átlagemberekre a háború.

– Érez számottevő különbséget az eltérő országok nézői közt? Más volt a német közönség, ahol a múltfeldolgozás részben már lezárult, szemben például Lengyelországgal?

Az idős németeknek, az én generációmnak még mindig van bűntudata. Bár tíz évvel a háború után születtem, tehát személy szerint nem vettem részt benne, de apám generációja igen. 1946 után hirtelen senki sem volt náci, de még előtte sem, és ez így volt Lengyelországban is, mindenki ellenálló volt és partizán az ötvenes, hatvanas, hetvenes években. Azonban most már úgy gondolják, itt az ideje, hogy máshogy tekintsenek az akkor történtekre, tudják, nemcsak ellenállók voltak, hanem kollaboránsok is. Azt gondolom, ugyanez a helyzet itt Magyarországon is. Több százezer zsidót küldtek Auschwitzba nagyon rövid idő alatt önként, nemcsak a német erőszaknak engedelmeskedve. De a gyerekek szempontjából ez ugyanolyan minden országban. Hetven-nyolcvan éve történt, számukra ez nagyon-nagyon régi, mint számomra a francia háborúk a 18. században. De a filmet nézve, az érzelmeknek hála, lesz rögtön egy képük róla. Azt hiszem, ez segít az életük további részében.

– A film elkészítését indokolta az is, hogy aktuális társadalmi problémákra reagál. Úgy érzi, újra növekvőben van az antiszemitizmus?

Úgy vélem, ez országonként különbözik. Talán itt erősödik, de Németországban egy sokkal nyíltabb és szélesebb körű szembenézés zajlott le azzal az időszakkal. Az antiszemitizmus csökken, bár azért még jelen van. Ez a film pont azzal akar szembesíteni, hogy a néző hogyan cselekedne egy ilyen helyzetben, segítene-e vagy sem. Próbáltam kiegyensúlyozottabb képet alkotni, mindenkiben megvan a jó és a rossz oldal is, az a kérdés, melyik lesz erősebb. Minden egyes szereplőben, a mellékszereplőkben is ott lapul ez az ambivalencia, nem akartam fekete-fehérnek mutatni a dolgokat.

Címkék:2014-06

[popup][/popup]