Szombat előfizetés 2017

Y. L Peretz: Vénusz és Sulamit – jiddis klasszikus könyve magyarul

Írta: Y. L Peretz - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A jiddis irodalom klasszikusának 28 elbeszélését tartalmazó, hiánypótló kötete a napokban jelent meg magyarul a Zachor Alapítvány gondozásában.

Y. L. Peretz

A könyv számos fordító együttműködése jóvoltából kerülhet a honi nagyközönség elé.

„Peretz általában népmesékből, hagyományos történetekből és haszid legendákból merítette novellái anyagát, és mindezt modern irodalmi formába öntötte. Sokat írt a szegénységről, a zsidók és nem-zsidók közötti feszültségről, a zsidó és nem-zsidó értékrend és szépségideál különbségéről, a férfiak és nők viszonyáról, a hagyomány és modernitás ellentétéről. Ábrázol pszichológiai és társadalmi konfliktusokat, elnyomott nőket, elveszett és tanácstalan szürke kisembereket. Jellegzetessége a kétértelműség, a titokzatosság, a paradoxon. Jól ismerte a kortárs európai irodalmat, ő vezette be a jiddis irodalomba a kortárs, modern európai irodalom fontosabb trendjeit és elemeit – sikeresen ötvözve azokat a zsidó hagyománnyal.” – fogalmaz Komoróczy Szonja Ráhel a bevezető tanulmányban.

Az alábbiakban a kötet egyik elbeszélését közöljük:

 Jom Kippur a pokolban

Történt, hogy egy közönséges napon, amikor nem volt vásár, de még csak árverés sem, kerekek kattogása és szertefröccsenő sár ugrasztotta talpra a vásártér kereskedőit. „Hát ez meg ki lehet?” – kérdezték csodálkozva. Egy lovas kocsi volt. Amint azonban közelebbről is szemügyre vették, félelemmel és undorral fordultak el tőle. Jól ismerték a lovat meg a kocsit is: egy rendőrségi besúgóé. A szomszéd városban lakik, és nyilván épp a tartományi székhelyre igyekszik. Csak a Jóisten tudja, ezúttal kit fog bemószerolni.

Hirtelen elült a zsivaj. A kereskedők önkéntelenül is a kocsi felé fordultak. A kocsi megállt, a ló lehajtotta a fejét, hogy igyék a pocsolyából, a besúgó pedig, nos, a besúgó összeroskadtan hevert az ülésen – élettelenül.

Mindenki azt mond, amit akar, de ez az alak mégiscsak emberi lény volt. Futottak is az emberek, hogy segítsenek – de hát a spionból, úgy látszik, kiment az élet. Odalépett valaki, aki ért az ilyesmihez, és megerősítette a feltevést. A Hevra Kadisa tagjai feltűrték ingujjukat, és munkához láttak.

A kocsit meg a lovat pénzzé tették, hogy abból fedezzék a temetés költségeit. A spiont örök nyugalomra helyezték, az aprócska ördögfiak pedig, akik ott szöknek szárba, ahol elvetik őket, már hurcolták is a holt ember lelkét a pokolba, vitték egyenest a kapushoz.

A besúgót kihallgatás végett bevitték a kapu melletti házba, ahol a főírnok elárasztotta fárasztó kérdésekkel, és miközben írta a válaszokat, nagyot ásított.

A körülmények kényszerítő hatása alatt a besúgó minden kérdésre válaszolt: mi a születési helye és ideje, hány éves korában nősült, mennyi ideig tartotta el az apósa, hány gyermeke van, mikor hagyta el a feleségét, milyen foglalkozást űz, hogyan került a szakmába… Be kellett diktálnia minden fontos adatot a földi életéről, amely akkor ért véget, amikor épp a kocsiján ült, és egy Sovolilyen1 nevű város piacterén hajtotta keresztül a lovát.

A főírnok, aki egy újabb ásítás közepette tartott, felnézett nagy könyvéből.

– Mondja még egyszer, Sovomicsoda?

– Sovolilyen – ismételte a besúgó.

A főírnok szemében megvillant az érdeklődés szikrája.

– Hallottatok ilyen nevű helyről? – fordult a segéd- hivatalnokokhoz.

A segédhivatalnokok megvonták vállukat, csóválták fejüket, és éppen csak annyira nyitották ki szájukat, hogy kimondják:

– Soha.

– És megnéznétek, hol található?

A pokolban minden várost nyilvántartanak, méghozzá ábécérendben. Minden betűnek megvan a maga iratszekrénye. Az ördögfiókák átnyálazták az összes S betűs dossziét – Sorrento, Stockholm, Sümeg –, a térképen is megnéztek minden nevet, ami csak S betűvel kezdődött, de Sovolilyent nem találtak.

– Márpedig van olyan – ragaszkodott állításához a besúgó. – Egészen kicsiny város Lengyelországban.

– És mióta létezik ez a város?

– Amióta a gróf, a vidék ura húsz évvel ezelőtt kibocsátotta az alapítólevelét. Évente kétszer tartanak vásárt, van zsinagóga, héder, mikve, meg, persze a keresztények számára, két kocsma is.

– Kaptunk mi onnan valaha valakit? – érdeklődött a főírnok.

– Soha egy lelket sem – válaszolták a segédhivatalnokok.

– Vagyis azt akarja beadni nekünk, hogy azon a helyen soha senki nem hal meg? – fordult a főírnok a besúgóhoz.

– Miért ne halnának? – válaszolt a besúgó, mint minden valamirevaló zsidó, kérdésre kérdéssel. – Egymás hegyén-hátán élnek a lakói, piszokban, mocsokban. A mikvében rájön az emberre az öklendezés. Az egész hely egy nagy disznóól.

A besúgó kezdett belelendülni, valósággal elemében volt.

– Ami azt illeti, van saját temetőjük is. Meg temetkezési egyletük, amely külön megfizetteti a karok meg a lábak elföldelését. Mit mondjak? Még járvány is volt ott: pestis.

Egy szó, mint száz, a besúgót elítélték, ahogy illik, egyszersmind vizsgálatot is indítottak – ugyancsak ahogy illik. Mert itt valami nem stimmelt. Miképpen lehetséges, hogy egy húsz éve alapított városból, ahol még pestisjárvány is pusztított, soha egyetlen árva lelket sem küldtek még a pokolba?

Az ördögöket kiküldték, hogy nyomozzanak. Hamarosan repültek is vissza a jelentéssel.

– Igaz! Minden szó igaz!

Csakugyan létezik ilyen hely – magyarázták az ördögök –, ugyanolyan város, mint a többi. Imitt-amott jót is cselekszik benne valaki, de lényegesen több komiszság történik. Ami a város gazdasági helyzetét illeti, az emberek megtanulták, hogy ha valamit nem tudnak egyenes úton elérni, választhatják a ferde utat: az aranykulcs minden ajtóba beleillik. No de akkor miben különbözik ez a város az összes többitől? Hát, kérem, a zsinagóga kántora… Miatta van minden. Nem mintha ő maga különös valaki lenne, ó, nem. De a hangja…! A hangja a legtisztább muzsika. Olyan lágy, annyira érzéssel teli, hogy a kőszívet is meglágyítja, mintha csak viaszból lenne az a kőszív. Amint belefog az imádságba, az egész gyülekezet megbánja minden bűnét, méghozzá olyan őszinte szenvedéllyel, hogy odafent az Égben minden megbocsáttatik, minden feledésbe merül, és az Egek kapui szélesre tárulnak a város minden egyes lakója előtt. Csak mondják be, hogy Sovolilyenből valók, és többet már nem is kérdeznek tőlük!

Mondanom sem kell, ez a helyzet a pokolban teljességgel elfogadhatatlan volt. A dolog elintézése pedig olyan feladat, amelyet személyesen az igazgatónak kellett felvállalnia: ezt az ügyet senki másra nem lehetett rábízni.

Na és mit gondolnak, mit tett a Sátán?

Elrendelte, hogy az emberek világából szerezzenek neki egy kalkuttai kakast, méghozzá olyat, amelyiknek lángvörös a taréja, és azonmód tegyék elébe az asztalra. A megrettent kakas mozdulni sem mert, amikor egyszerre csak a Sátán asztalán találta magát. A főördög odahajolt hozzá, kukorékolni kezdett, és addig bámulta azzal a gonosz szemével, míg a fekete mágia meg nem tette hatását, és a vörös taréj krétafehérré nem vált. Hallván azonban a távoli dörgést, ami azt jelezte, hogy az Égben megharagudtak a Sátánra, nem sokat teketóriázott, hanem egy gyors átokkal bevégezte a kakas megbabonázását:

– Távozz belőle, hagyd el őt, te hang, s maradj távol tőle, míg meg nem hal!

Azt sem kell közölnöm önökkel, hogy kire gondolt a pokol direktora. A kalkuttai kakas taréja még hozzá sem látott, hogy visszavörösödjék, a sovolilyeni kántorhoz már hűtlenek is lettek a hangok. Egy szó nem sok, annyit sem tudott kinyögni. Torkából nem jött ki hang.

Egy pillanatig sem volt titok, ki követte el a bűnt. Vagyis hát nem volt titok mindazon zsidók számára, akik előtt semmi nincs rejtve. Bár őszintén szólva még az is lehet, hogy ők sem fejtették meg valamennyien a rejtélyt. Végül is nem olyasmi volt ez, amiről szívesen beszél az ember, már ha egyáltalán tud róla beszélni. Az ügy azonban volt, létezett, és semmit nem lehetett tenni ellene. Ha a kántor olyasvalaki, akibe több lelki tartalom szorult, talán akadt volna valamiféle intézkedés, amit foganato- sítani lehet, de ő nem számított, súlytalan figura volt. Így aztán hiába ment egyik csodatévőtől a másikig, senki sem volt képes segíteni rajta.

Legvégül az apti cadikhoz2 fordult. Épp csak térdre nem esett előtte, és nem volt hajlandó távozni a szobájából, amíg választ nem kap a kérdésére. Soha senki nem látott ennél szomorúbb jelenetet.

A rabbi szerette volna megnyugtatni.

– Megmondhatom neked – válaszolta végül –, hogy halálodig rekedt maradsz. A halálos ágyadon tett vallomásod azonban olyan hangon zendül majd fel, hogy még az Egek legtávolabbi sarkába is eljut.

– És addig? – suttogta a kántor.

– Addig nincs remény.

– De mondd, rabbi, miért? Miért épp velem történik ez? – rimánkodott tovább, és addig-addig faggatta Apt rabbiját a hangját vesztett kántor, míg a rabbi meg nem elégelte a dolgot, és el nem mondta neki, mi történt valójában.

– Ebben az esetben… – hördült fel a kántor, és már futott is kifelé a rabbi szobájából – ebben az esetben rajtam a sor, hogy bosszút álljak!

– Hogyan akarsz bosszút állni? – kiáltott utána a rabbi. – Kin akarsz bosszút állni?

A kántor azonban már árkon-bokron túl járt.

Ez kedden történt. Persze az is lehet, hogy már szerda volt. Az viszont egész biztosan csütörtöki hír, hogy amikor az apti halászok kieveztek a folyóra, és bevonták a nagy hálót a sábeszre szánt zsákmánnyal, a háló a szokottnál nehezebbnek tűnt. És amikor kivonszolták a partra, ott hevert benne a vízbe fulladt kántor teteme.

A hídról ugrott a folyóba. És éppen úgy, ahogy az apti rabbi ígérte, utolsó vallomása idejére visszatért a hangja, hiszen a Sátán átka csak a haláláig volt érvényben. Tekintve azonban, hogy víz alatt nem lehet vallomást tenni, hangja a torkában szorult, mintha csapdába esett volna, és – amint látni fogjuk – éppen ez az, amire a boldogtalan kántor számított.

A temetőn kívül, a kerítés mellett földelték el, ahogyan az már az öngyilkosokkal lenni szokott. Az ördögfiókák azonmód felkapták a lelkét, és vitték a pokolba. Hanem amikor a kapunál álló főírnok faggatni kezdte élete dolgai felől, a kántor nem volt hajlandó válaszolni. Szurkálták hegyes lándzsákkal, sütögették izzó széndarabkákkal, de egy szó sem hagyta el az ajkát.

– Vigyétek innen! – parancsolta a főírnok.

Persze nem mintha nem tudtak volna a kántorról amúgy is mindent. Ami azt illeti, türelmetlenül várták az érkezését. Amikor azonban elvezették volna az üsthöz, amely alatt éppen az ő számára szították a tüzet, hüvelykujjával megtapintotta a torkát, és kitört belőle:

– Jiszgadal…

A gyászolók Kaddisát énekelte, méghozzá arra a dallamra, amely csak jom kippurkor hangzik fel.

A kántor énekelt, és hangja messze szállt: szárnyalt, terjedt, és ugyanolyan szép volt, mint annak előtte mindig. Sőt, ezúttal még szebb volt, édesebb és gyengédebb is. A sok üst, amely korábban megrezdült, megkondult a nyögésektől, jajkiáltásoktól, hirtelen elcsendesedett. Aztán egyszer csak felszállt az üstökben sínylődők hangja, és a megkínzottak együtt énekeltek az imádkozó kántorral. Az üstök fedele megemelkedett, fejek kandikáltak kifelé, és a forróság perzselte ajkakról ének szállt a magasba.

Az ördögök, akik az üstöknél voltak szolgálatban, természetesen nem csatlakoztak a kórushoz, hanem értetlenül álltak: szájuk tátva maradt, nyelvük kilógott, ábrázatuk eltorzult, szemük vörös volt, akár az izzó szén. Némelyikük kezében még ott volt a fahasáb, amit a tűzre akart tenni, a többiek piszkavasat vagy háromágú vasvillát szorongattak. Néhányan merevgörcsöt mímelve a földre vetették magukat, miközben a kántor csak énekelt és énekelt. A tűz kialudt. Imitt-amott egy holt férfiú próbált kikászálódni az üstből.

A kántor énekelt, és a pokolba zártak vele énekeltek – lelkesen, szívvel-lélekkel, teli torokból. Testük újra ép volt, csontjaik felett begyógyultak a hús sebei, lelkük minden bűntől megtisztult. Amikor a kántor ahhoz a részhez ért a főimában, hogy „dicsértessél Örökkévaló, aki életre kelted a halottakat”, mindenki egyszerre mondta rá: „Ámen!” És amikor a kántor azokat a szavakat énekelte, hogy „legyen az Ő szent neve áldott”, olyan kórus visszhangozta az áldást, hogy a magasban megnyílott az Ég, és a kárhozottak bűnbánata eljutott a hetedik mennyországba, ahol az a trón áll, amelyről Isten kegyelmet szokott osztani. Az irgalom pillanata pedig oly nagyszerű volt, hogy a bűnösök megigazultak, szárnyuk nőtt, és a pokol állkapcsán, ezen a tágra nyílt kapun keresztül egyenesen az Édenbe röppentek.

Senki sem maradt hátra, csak a földön vonagló ördögök, meg a kántor, aki el sem mozdult a helyéről.

Aki csak hallotta a kántort, megtisztult az énekétől, ahogy minden jom kippurkor is, amikor a kántor még az élők sorában volt. Ő maga azonban soha nem képes megszabadulni saját vétkétől. Az öngyilkosok sorsa már csak ez.

*

Egy idő után megint megtelt a pokol. És noha egyre újabb és újabb termeket nyitnak, soha nem szűnik a zsúfoltság.

 

Jegyzetek

1   A szöveg jiddis eredetijében a város neve Lahadam, ami a héber lo haja ha-davar me-olam (’sohasem létezett’) kifejezés kezdőbetűiből összeállított mozaikszó. A Sovolinyen nevet ennek analógiájára a „sosem volt ilyen” szavakból alkottam. – A ford.

2   Avraham Jehosua Heschel (1748–1825), más néven az Apter rebe, a haszid mozgalom egyik első lengyelországi vezéralakja volt, és 1800-tól szolgált rabbiként a lengyelországi Opatów (Apt / Apta) városában. Hívei szerint a spiritualitás oly magas fokára jutott, hogy képes volt visszaemlékezni korábbi életeire.

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

  1. L. Peretz, „Yom Kippur in Hell”, trans. by Hillel Halkin, in Ruth R. Wisse (ed.), The I. L. Peretz Reader (New Haven – London: Yale University Press, 2002), pp. 258–262.

Angolból fordította Katona Ferenc

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Enyészpontok 2.0

Az Enyészpontok 2.0 című projekt az OFF Biennale keretein belül a 2B Galériában (Budapest, Ráday utca 47., 1092). A kiállítás...

“Kedves Univerzum, te nyomorult kobold!”

... – kezdte a levelet azzal a bizonytalan érzéssel a gyomrában, hogy annak ellenére, hogy az Univerzum nyilvánvalóan tudja magáról,...

Close