„Véretek, ha idegen is százszor, Mégis az enyém…”

„A magyar-zsidó irodalom története – kivirágzás és kiszántás” címmel átfogó monográfia jelent meg Kőbányai János tollából. A mintegy 700 oldalas hatalmas munka arra vállalkozott, hogy a magyar-zsidó irodalom teljes történetét bemutassa.

Az első kérdés: tulajdonképpen mi az a „magyar-zsidó irodalom”? (És miért ebben a sorrendben?) Mi határozza meg azt, hogy egy irodalom melyik nemzethez tartozik: a nyelv? A tematika? A látásmód? Vagy egyszerűen csak a szerző származása? (Melyik nemzet írója a németül író, Prágában élő, zsidó vallású Franz Kafka?) Nekem a látásmóddal és a tematikával összefüggő válaszok volnának a rokonszenvesek, de válaszoljunk bármit, még akkor is itt egy nagyon nehéz kérdés: „kiszántás”? Tulajdonképpen mettől meddig tart a magyar zsidó irodalom léte? A könyv alcíme legalábbis arra utal, hogy már nem létezik a tárgy, amiről a monográfia szól.

Ezt a feltételezést mindjárt az előszóban meg is erősíti a szerző: „A magyarok és zsidók diskurzusa, bármilyen volt is az, megszűnt a holokauszt pusztításában… Irodalmat csak diskurzus tart életben… jómagam csak a ’halott arcán növekvő szakáll’ jelenségének ültem fel, és éreztem csalódást vagy fájdalmat, amikor rádöbbentem, csak holt anyag, amivel szembesülök”.

Ez a hozzáállás némiképp megnehezítette számomra a könyv továbbolvasását, mert úgy gondolom, a holokauszt után is rendkívül nagy költők és írók műveiben élt tovább a magyar zsidó irodalom (Gergely Ágnes, Kertész Imre), a rendszerváltás után pedig nagyszerű fiatal tehetségek bukkantak fel, akik számára a „zsidónak lenni Magyarországon” probléma irodalmi művek gyúanyagaként szolgál (Lugosi Viktória, Szántó T. Gábor), s akik ezt a problémát általános emberi helykeresésként és morális identitásként mindenki, tehát a nem zsidó olvasók számára is fontos, sőt, talán mondhatjuk: személyiségalakító élménnyé emelik.

Elolvasva a könyv elméleti-alapvetési részét, tehát mielőtt az egyébként rendkívül alaposan adatolt, nagy empirikus kutatómunkával megalapozott irodalomtörténeti részhez érnénk, már világos az olvasó előtt, hogy Kőbányai számára zsidó irodalom az, amit zsidó származású írók írtak. Ez a származás szerinti megkülönböztetés-meghatározás arra készteti az embert, hogy egy pillanatra letegye a könyvet és idegesen fel-le sétálgasson a szobában.

Szerb Antalt, Radnóti Miklóst csakugyan azért ölték meg, mert származásuk szerint zsidók voltak, de ők neokatolikus íróknak tartották magukat. Örkény Istvánt is származása miatt vitték munkaszolgálatra, de az ő műveiben sem jelenik meg (vagy alig, érintőlegesen) a par excellence zsidó tematika. De fordítva is: Pilinszky János, Esterházy Péter vagy legújabban Parti Nagy Lajos munkássága nem jöhetett volna létre a zsidó származású magyar írók munkássága nélkül, a zsidók szabad szelleme, etikája, adott esetben humora is ott zeng ezeknek a származásuk szerint nem zsidó szerzőknek a műveiben; nem véletlen, hogy az antiszemiták gyűlölik is őket. Amint gyűlölik a szintén a magyar irodalom élvonalát reprezentáló Nádas Péter, Konrád György, Spiró György munkásságát. E gyűlölet okaként legsúlyosabban az esik a latba, hogy (a modernizmussal szemben hagyományosan bizalmatlan és ellenséges) antiszemita közönség úgy érzi, ezek az írók provokálják, mégpedig azokkal az irodalmi eszközökkel, melyek Joseph Conrad, Joyce vagy Proust óta alapvetőek az irodalomban.

Az antiszemitizmus és modernizációellenesség nemcsak Magyarországon, hanem Kelet-Európában máshol is, például Lengyelországban is elválaszthatatlanok egymástól. Vannak azonban tények, amelyeket még a modernizáció legdühösebb ellenfeleinek is el kell fogadniuk, ilyen tény például, hogy a magyar irodalom többgyökerű virág, nincs kortárs magyar irodalom zsidó előzmények nélkül, sőt, egyáltalán: magyar kultúra sincs. Ilyen értelemben Kőbányai is feloldja a magyar-zsidó irodalom történelmének végleges lezárását: „A zsidókat megölték, de… a meggyilkoltak szelleme az élők újabb és újabb nemzedékeire gyakorolt hatásában… él és hat a magyar és a modern kultúrában.”

Kőbányai János hatalmas könyve (amelyet, hangsúlyozom, már csak tárgyismerete, széleskörű műveltsége miatt is őszintén ajánlok mindenkinek), három szakaszra osztja a magyar-zsidó irodalom történetét, a magyar–zsidó együttélés történetének megfelelően. Az első szakasz, amelyet a drósét magyarul mondó (magyarul prédikáló), Kossuth-párti nagy rabbik (Löw Lipót, Einhorn Ignác/Horn Ede) neve fémjelez, tulajdonképpen a neológia létrejöttéig, a kiegyezéssel kezdődő virágzásig tart. Ez a magyarságba való beilleszkedés ellentmondásokkal, olykor tragédiákkal terhes, de mindenesetre reményteli periódusa. Ez az időszak inkább csak kultúrtörténeti szempontból fontos, esztétikailag nem különösebben jelentős műveket teremt.

A második szakasz, amelyik Kiss József munkásságától a Nyugat teljesítményéig ível, és amelyet a numerus clausus brutálisan lezár, a virágzás ideje. Ez az az idő, amikor a zsidó és a német polgárság segítségével felépülnek a nagy vidéki városok és maga Budapest, a Nagykörút, az Andrássy út, amikor az Európához való magyar felzárkózás egyik legfontosabb hajtóereje éppen a magyar zsidóság. A virágzásnak ez az ideje, ez az ötven év kulturális teljesítményét tekintve a magyar történelem egyik fénykora.

A harmadik szakasz Kőbányai János szerint a numerus clausustól a holokausztig tart, ez a pozícióvédelem, a magyarázkodás, a nemzeti elkötelezettség bizonykodásának az ideje. Ekkor már nem hajtóereje a modernizációnak a zsidóság, mert már érdemben nincs modernizáció.

Részletesen, felkészülten, meggyőzően mutatja be Kőbányai János az írókat és irányzatokat. Elemzései alaposak és tárgyszerűek. Külön fejezeteket szentel a kiemelkedő zsidó, illetve a zsidósághoz kötődő költőknek, Ady Endrének, Somlyó Zoltánnak, Szomory Dezsőnek, Pap Károlynak, Radnóti Miklósnak. Nagy értéke a műnek, s e tekintetben valóban hiánypótló ez a monográfia, hogy Avigdor Hameiri, Itamár Jáoz Keszt, Kardos G. György illetve a Patai-család bemutatásával szól az izraeli magyar irodalomról is. Kitekintésképpen „Jób és díja” címmel ír Kertész Imréről.

Van egy szomorú gondolatmenete Kőbányainak, ezzel szeretném a könyv bemutatását zárni. Ő a neológiát valláscsődnek, a zsidóknak a magyar kultúrába való beilleszkedését „belehalásnak” nevezi. Erre bizonyítékként például azt hozza, hogy a Nyugat alapítói, annak ellenére, hogy valamennyien zsidó származásúak voltak, írói énjüket ettől a ténytől elválasztották. Szerintük „a modernitás fölöslegessé tette a zsidó entitás fenntartását. Ezért gondolták tanácsosnak ’megcsinálni’ a magyar nemzetbe történő alkotó belehalás programját. Ez a Nyugat igazi ’zsidó történetének’ a magva” – írja.

Ez a „belehalás” azért nagyon termékeny belehalás volt. Kőbányai alaposan feltárja a kort, pontosan bemutatja azokat a szerzőket és irányzatokat, akik a modern magyar irodalom törzsanyagát, meghatározó értékeit létrehozták. A névsor önmagáért beszél. A rendies múltból kiemelkedni próbáló magyar, és az önmagát a gettó-múlttól függetleníteni kívánó zsidó szellem új minőséget hozott létre, ezt úgy hívjuk: modern magyar irodalom, modern magyar művészet. Nyilvánvalóan több és más, mint Hatam Szófér responzumai, Hoffmann Mór (Hevesi Sándor apja) hazafias vers-kísérletei vagy Kiss József balladái, amint lényegileg különbözik Bessenyei, Kármán, Kazinczy vagy Petőfi és Arany János verseitől is. Bizonyítékként hivatkoznék a címben megidézett Ady-sorra: a modernitás új útjait ez a szimbiózis hozta meg nekünk.

Ignotus, Fenyő Miksa, Osvát Ernő óta illúziókkal lettünk szegényebbek és (tragikus) tapasztalatokkal „gazdagabbak”. De van, ami biztató és erőt ad, és ez éppen az, ami ennek a könyvnek a legfontosabb tanulsága: hogy a magyar zsidó kultúra erős szellemi gyökérzet. Lehet, hogy olyan típusú virágzása soha többet nem lesz, mint volt a Nyugat idején. Azt is mindannyian tudjuk, a rendszerváltás idején a ma tapasztaltaknál jobb kondíciókban és paraméterekben bíztunk, de azt is tudjuk, sokan keresik a megtartó erőt éppen a közös kulturális identitásban.

„Ha akarjátok, nem mese” – mondta egyszer egy történetesen magyar származású író, történetesen a Cionista Kongresszuson – de nem ez a lényeg, hanem hogy jó mondat volt, bevált, megvalósult. Talán ide is illik.

 

Kőbányai János: A magyar-zsidó irodalom története. Kivirágzás és kiszántás. Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2012.