Vagy nem

Írta: Sági György - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

“Az évszámot, amikor a zsidókat kiűzték a királyságból, már régen elfelejtették volna, ha nincs Kolumbusz, meg Amerika.” Részlet a szerző könyvhétre megjelenő regényéből.

Siksze                                                                                                             Sevilla, 1391. nyár eleje

Sagi-Gyorgy

Sági György

David HaKohen büszke volt családja eredetére. Marija szépen faragott karosszékben hallgatta őt. A maga hozományában. Mintha fontos volna az, hogy amit birtokol, azt saját jogán tekintheti az övének. Ugyanazt a büszkeséget érezte a maga bőrében, mint az orvos. A büszkeségét a derekában érezte. Kemény, egyenes tartással feszült a háta. Elnéző mosollyal hallgatta meg már többször is a hispán zsidók történetét.

Több jogom van itt élni, mint bármely vizigótnak. Amikor Titus légiói maguk alá gyűrték Jeruzsálemet, és Tisa B’av – kor lerombolták a templomot, minket, Izrael előkelőit kérte Hispánia helytartója, a császárfi hadvezértől hadizsákmányként, hogy felvirágoztassuk tartományát. Egy hétre rá, Tu B’Av-kor, a szabad párválasztás napján pakoltak fel minket a gályára, amely elhajózott apáinkkal. A rómaiak raboltak ide minket. Ide, Hispániába, mi hoztuk el az egy Isten hitét. Mi, a szabadságunkért harcot vívott zsidók. A te őseid még barbár martalócként törtek be Galliába, és rabolták végig földjeit, vagy menekültek a hun hordák elől, amikor az én családom már itt élt, valahol Aragóniában, és alkudoztak friss tintahalra, meg polipra, hogy legyen mit felszolgálni a császár látogatásakor a helytartói palotában, vagy selymet készítettek, hogy legyen mibe öltöztetni a rómaiak asszonyait. Tudományukat még Syria provinciából hozták magukkal.

Dávid dühös volt. Don Alfonso egyik szolgája tegnap érkezett meg a hírrel, hamarosan hazajön a ház ura is. Nem volt kedve osztozni az asszonyon, annak férjével. Hiába magyarázta neki Marija, hogy nem szokott sok időt eltölteni a házában, ez nem vigasztalta a zsidót. Az a gondolat pedig, hogy Don Alfonso gyakorolhatja férji jogait az ő kedvesén, gyűlöletet keltett benne.

Féltékeny vagy, ne is tagadd, gonoszkodott vele a nő. De az ő hangja sem volt annyira magabiztos, mint szokott. Ha akarod, már hazaérkezése első napján megutáltatom vele azt, hogy hazajött, és biztosíthatlak, onnantól kezdve eszébe sem jut, hogy betegye a lábát hozzám. Megtalálom a módját annak, hogy így legyen.

Nem erről van szó, vágott vissza a férfi, sokkal hamarabb, mintsem leplezni tudta volna felindultságát. Most nem az a nagyvonalú valaki volt, akinek mindig látszott, akinek a szerepét játszotta eddig.

Hát miről van szó? Nem arról, hogy még a gondolatától is irtózol, hogy közösködj vele? Egy jöttment vizigóttal? Egy nőn? Egy keresztény spanyol nőn? Egy sikszén? Még ha az a vizigót hites felesége is?

Igen, ezt gondolta, de mindeddig ez az érzés nem különösebben keltette fel benne a kizárólagosság iránti vágyát. Az, hogy bármely szeretője mellé akárki más is bebújhat az ágyba, nem lett számára elviselhetetlen. Az udvarlás volt az, ami jólesett neki. Bármi más, ami azon túl lehetett, csak élvezetet jelentett, semmi egyebet. Amikor Mariját látta maga előtt, először érezte azt, hogy nem bír elviselni mást a nő mellett. A csendben elhangzott egy mondat. Nem tudta, ki mondta ki, csak azt hallotta, hogy elhangzott. Az ő hangján.

Szeretlek, miért kínzol?

Azt tudta, hogy az események nem mindig alakulnak úgy, ahogy ő szeretné, de a kihívás, hogy megharcolhat valamiért, és a győzelmébe vetett hit többnyire elég volt ahhoz, hogy a maga javára fordítsa ügyei menetét. De most nem ez volt a tét. Lett valaki, aki többet jelent számára mindenki másnál. Akit nem képes elveszíteni. Mert ha elveszítené, egyedül maradna, egy szál magában. Eddig ez nem zavarta. Most azonban úgy érezte, a hiánya elviselhetetlen lenne. Ismeretlen volt az érzés, valakihez ragaszkodni, hozzá tartozni. Marija adta meg neki ezt. Uramisten, milyen őrültség. Egy siksze! Ellentmond ez nemcsak a józan észnek, de mindennek, amit eddig a világról gondolt. Egy zsidó lány, az persze más lenne. Nem lenne szüksége semmi magyarázatra.

Én is szeretlek, vagy az nem ugyanaz, mint a te szereteted? Azt hiszed, én nem undorodom attól, amitől te? És nem nekem van sokkal inkább okom irtózni még a gondolattól is, hogy hozzám ér? Hogy semmi más szándéka sincs velem, minthogy gyermeket nemzzen családja büszkeségére? A saját büszkeségének már arra sincs szüksége. Ahogy hallom, francia földön már sikerült néhány parasztlányt felcsinálnia. Ha másképpen nem, hát balkézről egészen biztosan nem hal ki a famíliája. Előbb-utóbb, ha nem szülök neki fiakat, hát valamelyiket törvényes utódjának ismeri el. Alig néhány éve még magam is azt tartottam legszentebb kötelességemnek, hogy fiúgyermeket szüljek neki. Értheted, hogy elfog a viszolygás a gondolattól, hogy hamarosan felborít mindent körülöttem. Neked legalább van hová behúzódnod, a házadba, még ha egyedül is, de én, én hová menjek? Erre felelj nekem. Most legyél okos, zsidó. Marija elhallgat, és gondterhelten néz a férfira. Szeme résnyire szűkül. Ajkát keskenyre húzza és szorosan összeszorítja. Átható a pillantása, ahogy a kérdésre választ vár. Aztán összeszedi magát, és hozzáteszi: Zsidó, akit szeretek.

Dávid igazat ad Marijának. Okos nő, ezt már többször is megállapította, de az ész ebben a helyzetben nem old meg semmit. Éppen ellenkezőleg. Ha csak lángolás lett volna a kettőjük közötti kapcsolat, tán még elengedte volna, de az esze is azt tanácsolta, hogy ne tegye. Ő az, aki. Aki. Mi is? – tette fel újra a kérdést. Nem csak egy siksze, ahogy Marija nevezte most magát. Nem egy trubadúr által megénekelt úrnő, akinek a kedvéért sok minden vállalható, de bizonyosan nem lép át semmi korlátot. Sokkal több. Amit nem kaphat meg, vagy legalábbis eddig még nem kapott zsidó nőtől. A vonzó távolságot. Ez persze fából vaskarika. De ezt érti.

A különbözőség, ami kettejüket nem távol tartja a másiktól, hanem őrült kíváncsisággal egymáshoz taszította őket. Annyira jó a másikat nézni, figyelni arra, amit mond, ölelni azt a másféle testet. Igen, másféle, már ha hozzáér, az érzete is más. Amikor este otthon az ujjait összeérinti, benne érzi azt a kicsit érdes, de mégis tökéletesen sima tapintást. Mint az éjszakát narancsillattal borító fákról szakított gyümölcs tapintása. Más a tartása, ha áll, és más, ha ott fekszik mellette. Nincs benne semmi alázat, alkalmazkodás. Tudja, mi jó a másiknak, és azt adja neki.

A gyermek, akit megszülök, a tiéd lesz. Mondja egészen váratlanul, de határozottan. Mosolyog, mintha a legtermészetesebb rendje lenne a világnak, hogy zsidó szeretőjének gyermeket szül. Dávid HaKohén döbbenten tekint rá. Marija megfogja a férfi kezét, és gyengéden saját hasára helyezi. Még nem érezheted, de én tudom. Ezért jó, hogy megérkezik a férjem. Most már értheted. Dávid csak néz, és fogalma sincs, hogy mit mondjon, és főleg mit is tegyen.

Mit mondasz erre, zsidó? – valóban választ vár a szeretőjétől. – Amit a férjem nem ért el évek óta, azt te csak úgy, mintha az lenne a világ rendje, már a magadénak tudhatod. Mit szeretnél, mi legyen a neve? Jákob talán, vagy Ráchel? Szép zsidó nevet, azt szeretnél? Mit szeretnél, fiút, vagy lányt? Válaszolj nekem, parancsolom.

Lányt, olyat, mint te vagy, motyogja Dávid maga elé a szavakat.

Nagyszerű, legalább te tudod, hogy mit akarsz. Összegörnyed, és most már nem tud parancsolni magának. Fejét a férfi ölébe fúrja. Sós lé folyik végig a férfi csípőjén, a dereka alá. A nő könnyei. Nem cseppekben árad. Szótlanul fekszenek, aztán a férfi összenyalábolja a nőt, felül, és az ölébe emeli. Átöleli, és mint az anyák a csecsemőjüket, lassan ringatni kezdi Marija felsőtestét. Előre, hátra, előre, hátra. Marija elengedi magát, és megadóan tűri, hogy elkábuljon a férfi karjában. Aztán egyszerre csak énekelni kezd. Halkan, nagyon halkan valami egyszerű dalt. Csak arra emlékszik, hogy régen, nagyon-nagyon régen valaki ezt énekelte neki, még egészen pici lány korában, a sötétben.

Dávid átveszi a dallamot. Salamon királynak az Énekek Énekét. Csókolj meg szád csókjával, mert bornál jobb a szerelmed.

covers_397009Elég volt Auschwitzból                                                                                              Budapest, 2012. augusztus 3.

Elég volt a háborúból, negyvennégyből, sárgacsillagból meg munkaszolgálatból, lágerekből és Auschwitzból, holokausztból, magyarokból meg németekből, és főleg a zsidókból. Mintha mindent csak ezen a szemüvegen keresztül lehetne nézni? Nincs más szempont, csak, hogy ők ott voltak, mi meg itt? Ők ezt tették, és nem segítettek, közömbösen néztek, elfordultak. Száz év múlva ki a fene fog erre emlékezni? Száz év múlva sem emlékezett senki a Spanyol Királyságban a zsidókra. Elfelejtették őket, hogy ott voltak valamikor. A tisztavérű, vizigótokkal nem keveredett, anyai ágon öröklődő zsidókat. Akik péntek este nem titokban otthon, hanem nyilvánosan, a zsinagógában fogadták a szombatot. És nem volt lelkiismeret-furdalásuk, ha nem volt kedvük odamenni. Hiszen akkor is zsidók voltak, ha otthon maradtak. Szabadon választhatták, hogyan kívánnak zsidók lenni. Ilyen persze csak a mesékben fordult elő. De persze mégis. Úgy tudták, van választási lehetőségük. Történelem lett, hogy ekkor és ekkor, itt és itt éltek ilyenek, ennyien. Auschwitz történelem, és mint ilyen, senkit sem érdekel. Téged sem érdekelne, ha nem lennél érintve benne. Hagyd a felejtésre. Téged most is jobban érdekel az, hogy mit találsz a bugyimban, mint az, hogy mit tettek a németek anyáddal. Pedig tudod már, hogy mire számíthatsz a lábam között. Nem ugyanarra, mint tegnap, de ez sem lesz rossz, ígérem. Élj, az sokkal fontosabb. Nem igaz, hogy a történelem az élet tanítómestere. És ha igaz is volna, ki szeret iskolába járni? Tananyagot felmondani, éjszakai biflázás után? Azt hogy hatmillió zsidó, ebből hatszázezer magyar. És ha eggyel több, vagy eggyel kevesebb? Már tíz évvel később sincs jelentősége, de lehet, hogy már öt év múlva sem. Élj, mondtam már, az sokkal fontosabb. Szeretkezz, és csinálj gyermekeket sikszéknek. Zsidó lányok pedig csináltassák fel magukat gój fiúkkal. De ha ragaszkodtok a magatok fajtájához, hát nosza, az se korlátozzon. Nem ismerek zsidó lányt, aki egy kis kufircolásban ne lelné örömét. És ha gömbölyödni kezd a hasa, még a tórai előírást is teljesítette, a sokasodással kapcsolatosan. Még csak a csillagokra sem kell felnéznie, hogy milyen sok utódot hoz a világra. Vagy ha minden áron a csillagokra akar nézni, hát tartsa nyitva a szemét élvezet közben, annak több értelme van. Ennyi. Ezt kell tenned. Az évszámot, amikor a zsidókat kiűzték a királyságból, már régen elfelejtették volna, ha nincs Kolumbusz, meg Amerika. Abban az évben a paradicsom meghódítása vette kezdetét, mint azt egy film is mutatta, és semmi másnak nincs jelentősége. Emlékezni sem kellene rá. Nu, zákson. Zsidók, mindig csak emlékeznek. Jizkor, emlékezz! Felszólításra, parancsra. Mert a temetőben ez van kiírva, mert a rabbi ezt mondja. Nem, tisztelt bíróság, nem vagyok bűnös, parancsra tettem. Német, vagy magyar, ki tudja, kinek a parancsára szálltam vagonba, és zsidó parancsra emlékezem. Erre van szükséged inkább, vagy rám? Szerintem nem olyan nehéz a választás. Félre ne érts, azt csinálsz, amit akarsz. De szerintem, ahogyan itt le- meg fel a kifulladásig mozogsz rajtam, a testemre figyelj inkább, mint arra, hogy miért éppen veletek történtek ezek. Talán éppen ezért, várj, megfordulok, úgy jobb most nekem, mert ahelyett, hogy állandóan ezen agyaltok, inkább lazítanál. Tudom, ott pusztultak az anyád testvérei, meg a gyerekeik. Igen, tudom, hogy a gázkamrában. De Weisz György munkaszolgálatos csak a te képzeletedben maradt oda, ő az életet választotta. Ne szorítsd annyira a mellem. Igen, ez most sokkal jobb így, de ha bennem mész el, akkor előbb-utóbb te is sokasodni fogsz, és veled együtt én is. Én meg még nem tudom, hogy ezt akarom-e.

[popup][/popup]