Szombat előfizetés 2017

Szabó István 76

Írta: Halász Tamás - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A jeles filmrendezőt köszöntjük egy korábbi interjúnkkal.

A benne elhangzottak természetesen az akkori (2002-es) állapotokat tükrözik.

szabo-istvan-foto Kallos Bea MTI

Fotó: Kallos Bea/MTI

– Ön szerint létezik olyan, hogy „zsidó film”?

– Kapásból azt válaszolnám: nem, hiszen szakmai szempontból csak rossz, vagy jó filmről érdemes beszélnünk. A világban évente mintegy ötezer játékfilmet forgatnak és ezek közt legfeljebb kétszázat találhatunk, amely valamiféle ambícióval készült. E termés felén ez még látszik is, egy részük pedig még végig is nézhető.

Miközben ezt állítom, azt is tudom, hogy a mozgókép száz éves története során készült értékes munkákat lehet témaválasztásuk, stílusuk szerint csoportosítani. Ezek közt a zsidó témájú filmek valóban egy csoportba oszthatók. Ide tartoznak bizonyos némafilmek, jiddis nyelvű filmek, számos orosz, amerikai és izraeli alkotás. Egyértelmű, hogy lehet így is csoportosítani.

– Mennyire önkényes ez a gyakorlat az alkotóval, az alkotó akaratával szemben? Gyakran nem csupán ellenállást, de heves indulatokat is tapasztalhatunk kortársaink részéről: öngettósításról beszélve, a „zsidó” jelzőt mintha stigmaként fognák fel…

– A besorolás alapvetően függ attól, hogy milyen „valóságanyag” van egy-egy film mögött, milyen történelmi, politikai háttere van a történetének. Az elemzők, kutatók természetesen a saját szempontjaikat érvényesítik, amelyeknek nem kell feltétlenül azonosnak lenniük az alkotóéval. A heves indulatoknak általában aktuálpolitikai gyökerük van; nem mindegy, hogy adott pillanatban milyen a helyzet az országban, a nagyvilágban, mi izgatja az adott társadalmat. Az alkotó mint magánember a saját pillanatnyi elképzelései, érdekei alapján reagál, amivel nem kell különösebben foglalkozni. Aki nagyon nem akar tartozni valahová, bebizonyíthatja ezt; munkáját, vagy őt, magát aztán a történelem vagy a sors majd úgyis elhelyezi, erre már van bőséges tapasztalatunk. Sokan úgy érzik, hogy a mában is elragadhatják olyan hullámok, amelyek egyszer csak elnyelik. Számukra már a diskurzus is gettósítást jelent. Azt pedig tisztán láthatjuk, hogy napjainkban egyes csoportok örömmel gettósítanak, hogy ezzel is bizonyítsák erejüket. Ettől az ember megpróbál érthető okokból távol maradni.

– Hogyan gondolkodik minderről a saját alkotásaival kapcsolatban?

– A magyar társadalom, a magyar sors a történelem, a politika és az ideológiák szörnyűségei miatt, úgy, ahogy van, része lehet egy ilyen kutatásnak. Mindenkinek, aki hozzászól olyan politikai és ideológiai sorskérdésekhez – akár tudományosan, akár politikai aspektusból –, amelyek a magyar társadalom életének meghatározói, tudnia kell, hogy többé-kevésbé érint bizonyos problémákat. A filmek, amiket eddig készítettem – azt is mondhatnám, hogy akár akartam, akár nem – olyan hősöket igyekeznek a középpontba állítani, akiket a történelem, vagyis a politika és a Közép-Európában, így Magyarországon is uralkodó ideológiák erősen megtépáztak. Ebbe a körbe tartozik tulajdonképpen a teljes magyar lakosság. De időszakonként a népesség különböző csoportjait a politika még jobban megtaposta. A magyar zsidó közösség is ilyen.

Ha megpróbálunk elgondolkodni a történelmen, amely Magyarország osztályrésze volt a XIX. század második felétől a XX. század végéig, újra meg újra beleütközünk azokba a problémákba, amelyek a magyar zsidóság sorsát is meghatározták. Engem alapvetően az érdekel, hogy mit tett a történelem, mit tettek a politikusok, az ideológiák a területen, ahol mi élünk, mit műveltek a közép-európai emberrel, kiemelten a magyar lakossággal – ha ezzel foglalkozom, mindenképpen beleütközöm olyan történetekbe, amelyeket el kell mondanom, és amelyeknek hősei a magyar zsidóság tagjai.

Magyarország lakóinak életét a XX. században a politika és a politikusok tették tönkre; azok, akik ideológiák zászlai alá próbálták csábítani az ország lakosságának mindig csak egy bizonyos részét. A zászlók alá csalt tömegnek pedig mindig ellenségre, ellenségképre van szüksége, hogy közös bűnbe tömörülve indulhasson el egy meghatározott irányba. A közös bűnt pedig először meg kell teremteni, és bele kell kergetni az elcsábított tömegeket. Hogy õk is érezzék: közösen követtünk el valamit, amiért mindenki felelõsséggel tartozik. Így a kiválasztott csoport már csak félelembõl is a zászlók alatt marad. Nem tudom, hogy tudatosan-e, vagy ösztönösen, de ez az, amit minden XX. századi ideológia végrehajtott: embercsoportokat kergetett bele olyan közös bűnökbe, amelyekbõl azok – idõvel megérezve a felelõsséget – már nem tudtak kimenekülni, ezért aztán megpróbálták az áldozatot eltörölni a föld felszínérõl, hogy cselekedeteikre senki se emlékezhessen.

Engem a megnyomorított, elpusztított emberek sorsa érdekel – hiszen alapvetően az ő történetük maga a XX. század, eddigi filmjeim fő forrása, amelyet rendkívül leegyszerűsítve csak Hitlerrel és Sztálinnal azonosítunk, pedig a kor azért sokkal bonyolultabb.

– Filmjeinek zsidó hősei, az ő sorsuk így egyfajta történelem-esszenciaként felfoghatók?

– Ahhoz, hogy az ember egy történetet elmeséljen, egyéni részletek és sorsok szükségesek, hiszen mindig emberek sorsán keresztül lehet mesélni, általánosságban nem. A magyar zsidóság sorsa nem csak a magyar történelem tükrében érdekes, de azért is, mert nagyban hasonlít olyan embercsoportok, néprétegek sorsára, akik a XX. század második felében elindultak szülőföldjükről és diaszpórákat alakítottak ki, szerte a nagyvilágban.

A magyar zsidóság megpróbált beilleszkedni egy adott közegben, egy része pedig úgy értelmezte az asszimilációt, hogy az új miliőben fel kell adnia saját identitását, holott ez nem az a folyamat. Érdekes volt számomra nyomon követni A napfény íze visszhangját. Nagyon sok kritikus azt írta, hogy ez a film az asszimilációról, sőt annak egyfajta kritikájáról szól. Akik ezt megállapították, nem ismerik a szó értelmét és összekeverik az asszimilációt az identitásvesztéssel.

A világon minden emberi közösség, egy társadalom, ország de még a legkisebb egység is asszimilációt igényel attól, aki köreibe be kíván kerülni. Ez pedig a világ legtermészetesebb dolga. Ha én azt szeretném, hogy felvegyenek egy klubba, amely sajátos viselkedési normákat szab meg, ha ott mindenképpen tag akarok lenni, akkor tudomásul kell vennem e klub a törvényeit, elvárásait, asszimilálódnom kell hozzá, különben jogos, ha nem vesznek fel. De ez normális esetben egyáltalán nem jelenti azt, hogy el kell vágnom a saját gyökereimet, el kell felejtenem, hogy honnan jöttem, ki vagyok, vagy fel kell adnom a családom legtermészetesebb tanításait, normáit.

Az asszimiláció nem azonos az identitás feladásával, nem azonos azzal az identitásválsággal, amelybe az asszimilációt félreértve a magyar zsidóság egy része került, azért, hogy úgy nézzen ki, mintha nem lennének zsidó gyökerei. Ez totális félreértés a kritikusok és a társadalom adott szeletének részéről egyaránt.

A kérdés az – és ezért nagyon izgalmas a magyar zsidóság története, sorsa a XIX. század közepétől a XX. század végéig – hogy e csoport vajon a magyar társadalom építő gazdagító részévé tud-e válni, anélkül, hogy feladja gyökereit, elfelejti a múltját. E dilemmának nagyon izgalmas és csodálatos történelmi pillanatai voltak. Tudjuk például, hogy az 1848-49-es szabadságharc idején a magyarországi zsidó közösségek Táncsics Mihály vezetésével külön hadseregrészt állítottak ki és azt is tudjuk, hogy ennek tagjai bátran és hősiesen harcoltak a magyar forradalomért, az életben maradottak közül pedig ezrek kerültek a monarchia távoli börtön-erődjeibe, 10-12 évig tartó fogságba. A magyar zsidóság nemzeti szemléletét több történeti tény bizonyítja.

A napfény ízével foglalkozó írások közt talált olyat, amelyet teljes szimpátiával olvasott?

– Hozzám főként ilyenek jutottak el. Ezeknek az írásoknak a nagy része alapvetően nem is a filmmel foglalkozott, hanem a hozzászólók saját problémáival, ezért ugyanúgy olvastam őket, mint minden más olvasó. Pillanatok alatt kiderült, hogy a film csak apropó arra, hogy szerzőik a saját véleményüket ütköztessék másokéval, ezért nagyon érdekes és értékes hozzászólásokra került sor. Az ÉS-beli vitára például nagyon pozitívan gondolok. Ha az ember felgyújt egy reflektort és bevilágít a sarokba, ott nagy meglepetések érhetik. De legalábbis elkezdenek szétfutni a bogarak.

– Igyekeztem a munkáiról született valamennyi kritikát megtalálni és elolvasni. Szembetűnő volt, hogy időben visszafelé haladva szerzőik egyre kevésbé tudták, vagy akarták észrevenni a majdnem minden munkában fellelhető zsidó motívumokat. Úgy tűnik, mintha bátor problémafelvetéseire ez a hallgatás lett volna akkor az adekvát válasz.

– Egyáltalán nem tartom bátorságnak, hogy annak idején ezt a tematikát a filmjeimbe emeltem. A kor, amelyről kérdez, megpróbálta mindezt nem érinteni, a konfliktusokat pedig a szőnyeg alá söpörni, gondolván, ha valamiről nem beszélünk, akkor az nincs is. Maga az elhallgatás volt a reakció. Azt pedig látni, tudni kell, hogy a kritikus mindig valamilyen elvárásnak akar megfelelni…

– Volt akkoriban cenzúrával kapcsolatos élménye?

– Igen, de zsidó témával kapcsolatban sohasem.

– Mely filmekbe akartak belenyúlni?

– Az Álmodozások kora, az Apa – ezekre határozottan emlékszem, ez volt a két legkirívóbb eset – kapcsán történt ilyesmi, de visszatekintve mindezt nem tartom különösebben drámainak. Különösen nem egy olyan korban, amelyben ilyesmivel már kérkedni illik.

– Öncenzúra?

– Alapvetően működött és komolyan befolyásolta a munkáimat. Igyekeztem nagyon tudatosan túltenni magam rajta, de az automatizmus már nem is engedte, hogy tudatosuljon bennem: adott esetben éppen öncenzúrát gyakorlok. Mindig voltak olyan témák, amelyekhez nem illett hozzányúlni, vagy nem volt szabad beszélni róluk; ezeket az ember megpróbálta automatikusan nem érinteni. Nagyon határozottan kellett magamra szólnom, hogy „nem kikerülni!”. Volt, hogy az ember már észre sem vette, hogy ösztönösen más, könnyebb irányba indul el. Az öncenzúra sokkal komolyabb, mint a politikai. Az utóbbi ugyanis azonos a gazdasági cenzúrával, amikor például egy producer a saját pénzügyi meggondolásai, privát ízlése érdekében szól bele egy munkába és változtat meg egy művet. Ilyet néha látni, de szerencsére én ilyennel nem találkoztam, bár kollégáim panaszkodtak róla; az öncenzúra ennél sokkal veszélyesebb. Ha az emberben felmerül, hogy ezt vagy azt nem szabad, mert nem kapok pénzt, a fejemre ütnek…

– Ma is megkísértik ilyesféle gondolatok?

– Ez könnyen az ember anyanyelvévé válik – ezért folyamatosan ébernek kell maradni, és reggeltől estig fegyelmezni önmagamat.

– Zsidó hősei, motívumai rejtélyes szálakként szövik át filmjeit; szinte nyomozói munkát követel egy-egy figura „felgöngyölítése”.

– Nyilván ez érdekelte, ezért gondolja így. A rejtélyes szálak mindig élvezetet okoznak, az ember gombolyítja őket, de nem csak zsidó téma ábrázolásakor.

– Itt van például Hackl órásmester, aki, évtizedek óta személyesen is megjelenik, de például A napfény ízében egyetlen villanásra látjuk csak boltja portálját és kizárólag a szereposztásból derül ki, hogy az apró szerepet – élete utolsó szerepét – játszó Juhász Jácint az elsőként Zelk Zoltán által ábrázolt öreget jeleníti meg.

– Hackl bácsi létező személy volt, kicsi boltja a Ferenc körúton állt. Kisgyerekkoromban, iskolába menet minden áldott nap elmentem az üzlete előtt. Ő azért nagyon fontos számomra, mert gyönyörű, díszes kirakatában – amely tele volt zsúfolva porcelánfigurákkal, régi órákkal, virágokkal, fenyőágakkal – kellős középen egy díszes, pergament-színű tábla állt, amelyre a következőt írta: „a kirakatomban lévő dísztárgyak nem eladók, csak azt a célt szolgálják, hogy önök üzletemnek nagyobb figyelmet szenteljenek.” – úgy gondolom, hogy ez a filmrendezés lényege. Hackl bácsi filozófiája számomra meghatározó – minden forgatókönyv írása, minden rendezői munkára való felkészülés során eszembe jut az órás a Ferenc körútról, ezért megpróbálom minden filmbe őt magát is belevenni.

– Jöjjön egy másik figura: a szőke Bözsi a Bizalomból, a Szerelmesfilmből. Neki volt konkrét modellje?

– Igen.

– Lehet tudni, kicsoda?

– Én tudom.

– A Sonnenschein név, család…

– Gyakran megesik velem, hogy egy forgatókönyv írása során, vagy egy szerep, karakter filmben való elhelyezésekor arra gondolok: ez sokkal érdekesebb, gazdagabb, róla még szeretnék filmet készíteni. ilyesmi színészek esetében is előfordul; pontosan emlékszem, hogy Bánsági Ildikónak egy kisebb szerepe volt a Budapesti mesék című filmben – ezt az epizódszerepet olyan intenzitással és tehetséggel játszotta el, hogy arra az elhatározásra jutottam: következő filmemet neki szeretném írni, mert ezt az óriási tehetséget szeretném nagyobb szerepben is látni a vásznon. Így született meg a Bizalom: a filmnek az volt a kiindulópontja, hogy Bánságinak és Andorainak adni szeretnék egy vezető szerepet. Ugyanígy írtam legalább három szerepet Bálint Andrásnak, mert õ az a színész, aki annyi mindent ki tud fejezni az arcával és a gesztusaival, így voltam Brandauerrel, és most is vannak színészek, akiknek úgy érzem, tartozok: Udvaros Dorottyának egy főszereppel, tartozom új filmmel Bálint Andrásnak, Andorai Péternek és Börcsök Enikőnek, aki olyan jó volt az Édes Anna, drága Böbében…

Ugyanígy vagyok a nevekkel, karakterekkel is; volt egy név, mint Sonnenschein orvosé a Redl ezredesből, amelyről tudtam: ezt nekem tovább kell vinnem. A Bálint András játszotta, névhez tartozó figura mélységeit nem volt módom abban a filmben kibontani. Annyi mindent kezdtem róla tudni, hogy rá kellett jöjjek: folytatnom kell őt. Tovább kell írnom. Ugyanilyen szerepe volt Bettelheim doktornak a Hanussen című filmben: éreztem, hogy annyi mindent tudok már erről az emberről – ezt főként a megszemélyesítő színésszel, Erland Josephsonnal folytatott beszélgetések során éreztem – és annyi mindent találtunk ki róla, ami nem fért bele a filmbe (meg ki is kellett vágnunk belőle a gördülékenység kedvéért), hogy tudtam: még dolgom lesz vele egy másik munkában.

Vannak az embernek alapvető, történetekké formálandó témái: ilyen volt számomra az identitásválság, amely a XX. század második felére alapdilemmává vált, tartalmazva a honnan jöttünk, hová megyünk, kik vagyunk kérdéskörét. Ez számomra egyre fontosabbá vált, csak történetet kellett találnom hozzá és neveket. Elgondolkodtam, leltároztam a készleteket, és láttam, hogy van egy-egy karakterem a Redl ezredesből, a Hanussenből, akiket nem fejtettem ki, akik már itt ültek félig készen a szobában, amikor elkezdtem írni A napfény ízét. Nem volt más dolgom, csak be kellett őket engednem a térbe, ahol a film játszódni fog. Ők pedig hozták a saját karakterüket, amelyet már tudtak, csak még nem volt lehetőségük kifejteni a filmekben, ahol felbukkantak.

– Ilyen szempontból A napfény íze valóban korszakzárásként is felfogható.

– Én nem foglalkozom korszakokkal, nem foglalkozom elemzéssel. Vagy érdekel egy történet, vagy nem – ha érdekel, akkor megpróbálom megcsinálni. Amikor elkészült A napfény íze forgatókönyve, azt éreztem, hogy képtelen vagyok igazán összehozni. Hét évbe telt, amíg az anyagból film lett. Amikor a nyitott, tehetséges producer megtalálta a forgatókönyvet nálam, és azt mondta, szeretné megcsinálni, már négy év el is telt. Az utolsó három évet már együtt töltöttük el, abban a reményben, hogy ebből film lesz.

– Talán azért érezhető összegzésnek legutóbbi munkája, mert azok a bizonyos rejtélyes szálak mintha itt köttetnének csomóba. A napfény ízében bukkan föl a legtöbb, előző filmjeiből átszármazott karakter és motívum.

– Minden film, amit eddig készítettem, más munkákból eredő szálakból jött létre. Talán azért gondolhatja így, mert ez a három órás munka az eddigi leghosszabb filmem, ebbe fért bele a legtöbb idézet és utalás. De akkor sem gondoltam semmi másra, mint hogy valamiről beszélni szeretnék. Amíg nincs igazi beszédkényszerem egy témával kapcsolatban, nem csinálok filmet belőle, hacsak nincs olyan felkérés, ami mint rendezői feladat izgatna. De akkor is megpróbálom megkeresni a magam mondandóját. Itt van például a Taking sides, az angol-francia-német koprodukcióban készült film, amely Wilhelm Furtwängler német karmesterről szól: amikor felkértek rá, igent mondtam, azzal a megjegyzéssel, hogy szeretném olyan irányba terelni, ami igazából érdekel

– Ez a történet ismét csak az identitás, az önazonosság kereséséről, dilemmáiról szól.

– Így is lehet mondani. Ez egy morális kérdésfelvetés, ami engem nagyon érdekel. Mert ilyen kérdésekkel szembesültünk mi is; természetes, hogy a történettel kapcsolatban voltak gondolataim.

– Amelynek ismeretében rögtön a Mefisztóra asszociál az ember. Jól teszi?

– Az alapvető különbség az, hogy ez a történet már a háború után játszódik, a felelősségre vonás időszakában. Alapkérdése, hogy hogyan vehet részt egy tehetséges művész egy politikai rendszerben úgy, hogy puszta jelenlétével, működésével is a rezsim létét, működőképességét igazolja. Hiszen nem csupán létezik benne, hanem alkot is.

Ez a kérdés számtalan gondolkodó emberben, nem csupán művészben, hanem például tudósban, tudományos kutatóban, feltalálóban, tanárban is gyakran fel kellett hogy merüljön az elmúlt ötven évben: mennyire hagyja használni magát a politika által, ha õ maga nem elkötelezett a rezsim felé, amelynek részese? Ha meg akar felelni a saját munkájának, célkitűzéseinek, használni akarja tehetségét a saját hazája érdekében, akkor ez egyúttal jelenti-e a működő rezsim szolgálatát is? Le lehet-e mondani a szolgálatról úgy, hogy közben az ember belátja: azzal, ha nem tesz semmit, nem szolgálja saját népét, és nem adja meg neki azt, amit adni tud. A morális kérdések sokkal bonyolultabbak annál, mint amit azokkal kapcsolatban, általánosságban, felületesen, zsurnalisztikai szinten fel tudunk vetni.

– Ad valamilyen választ a film, vagy csak a dilemma természetét mutatja be?

– A film kérdez, és a nézőnek kell válaszolnia. Láthatja a tényeket, azt, hogy az egymással ellentétben álló karakterek milyen érvrendszer szerint működnek. Mindennek ismeretében kell eldöntenie azt, hogy ő maga hol áll.

– Szinte mindegyik filmje, vagy azok legalább néhány kulcsjelenete a II. világháború idején játszódik. Önnek milyen meghatározó, személyes háborús élményei vannak?

– Nagyon kicsi fiú voltam Budapest ostromának idején, de fel tudok idézni pontos emlékeket. Budapesten voltunk, emlékszem, amikor karácsonyeste elkezdődött az ostrom, emlékszem az ágyúzás, a katyusák sivító hangjára, a kitörő ablakra, amelyen át a szél kivitte a karácsonyfát az ünnepi asztalról. Emlékszem, ahogy menekültünk a pincébe, emlékszem az ottani, hosszú életre, mert az ostrom végül másfél hónapig eltartott. Emlékszem a pincéből kijőve látott, hóban fekvő hullákra, lótetemekre, arra, ahogy édesapámmal mentünk az akkori Gömbös Gyula úton (a mai Alkotás utcában), arra, pontosan hol feküdt a döglött, hóban megfagyott ló, amelyet emberek éppen akkor vágtak szét darabokra. Rengeteg személyes, konkrét élményt őrzök erről az időszakról, de nem ezek a döntők, hanem azok a felnőtt-történetek, amelyeket különböző emberektől hallottam, elsősorban a családomban.

Azt hiszem, a háború meghatározó volt mindenki életében, azért, mert valaminek végérvényesen vége lett és elkezdődött valami új. Állást kellett foglalni, oda kellett állni emberek mellé, vagy az ellenükben, hiszen akkoriban vagy állást foglalt valaki, vagy megpróbálta egy sötét sarokba húzódva, vonyítva összehúzni magát. Ott, akkor mindenkivel történt valami: előállt egy drámai helyzet, amely alapvetően megváltoztatta az emberek életét. További ítéleteikben befolyásolta őket, és ez az a pont, amely rengeteg történet kiindulópontja lett.

– Lesz még világháborús filmje?

– Nem tudnám megmondani. Azt ebben a pillanatban nehéz elképzelni, hogy magamtól csinálnék még ilyet; jó ideje nem olvastam, tanultam, tapasztaltam olyasmit, amiről úgy gondolom, új szempontból elemzi a történteket. Ez nem jelenti azt, hogy kategorikusan kimondható, nem lesz több ilyen munkám, hiszen sok mindent gondolnak és találnak az emberek.

A napfény ízének története nagyjából akkor fejeződött be, amikor a pályakezdő Szabó István elkészítette első mozgóképes munkáját.

– Ez igaz, de nem szándékosan alakult így. Az volt az érzésem, hogy Sors Iván története pontosan addig tart, amíg meghozza első igazi, saját döntését, és eltalál a pontig, helyzetig, amely saját nagyanyjának szellemiségéhez visszavezeti – számomra ez volt a döntő. Ebben a történetben a férfiak egytől-egyig meg akarnak felelni az adott kor elvárásainak, hajlandók nem önmaguk lenni, hanem valami mások, identitásválságba kerülnek, de közben összeköti őket egyetlenegy nő, aki mindig azonos önmagával, aki soha nem adja fel saját magát. Nem megfelelni akar, csak segítséget nyújtani saját környezetének, családjának. Vali minden történelmi szélviharban meg tud állni a saját lábán, mert tisztában van azzal, hogy kicsoda, és emellett konzekvensen kitart mindenfajta hősi póz nélkül, olyan természetesen, ahogy egy fa áll az erdőben. Ő az én titkos hősöm: azt szerettem volna elérni, hogy e férfiak közül egy, az utolsó – aki végigélte elődei kétségbeejtő kísérleteit, sikertelenségét és bukását – eljusson végül addig a felismerésig, hogy itt az egyedüli érték, kizárólagos hős a nagyanyja. Eljusson oda, hogy felismerje: egyedül őt érdemes követni.

– Azt hiszem, nem vagyok egyedül a kíváncsiságommal, amikor szeretném tudni, mi jut osztályrészül Ivánnak, az ivánoknak a mában. A napfény ízében, de más filmjében sincsenek olyan szálak, amelyek mostani jelenünk felé futnának és kiindulópontjuk ez a (ha úgy tetszik zsidó) történet lehet.

– Már Az álmodozások koráról beszélve is sokan azt kérdezik: miért nem folytatom? Egészen egyszerűen nem jutott eszembe olyan történet, amely kifejezné a Sors Iváné folytatását. De semmit sem merek kizárni. Hátha éppen a közeli napokban, az utcán jártomban, vagy újságolvasás közben találkozom egy történettel, amely az a bizonyos lehet.

A napfény íze utolsó kockáin felfedezhető egy apró momentum: az utca forgatagában elvegyülő Iván mögött egyszerre feltűnik Szabó István. Annyira jelzésszerűen, hogy szinte észre sem lehet venni. Ez a jelenet pedig mintha összekapcsolná a filmhős és az Ön (élet)történetét. Mintha sejtetni engedné, hogy A Napfény ízének meséje egyszer majd illeszkedik, folytatásra lel valahol, valamikor. Az utcán vagyunk, ahogy említette: ott, ahol bármikor szembejöhet ez a történet, egy mai történet, mint az Édes Anna, drága Böbe.

– Az a történet valóban szembejött velem: személyesen találkoztam ezekkel az emberekkel, konkrétan meg tudom mondani azt is, hogy a Vörösmarty téren – valakit ismertem közülük, beszédbe elegyedtünk, megkérdeztem, hol laknak, elmondták, elmentem, körülnéztem és ennyi. Az egész történet tíz perc alatt bomlott ki. Beszélgettünk, elmesélték néhány velük élő társuk sorsát, megmutatták a pedagógus-szállást, ahol élnek, összehoztak pár tanárnővel, mindössze két órát beszélgettünk és ennyi elég volt ahhoz, hogy érezzem: ezt el kell mondanom.

– Mindenesetre az egy nagyon másmilyen film volt: asszociációs szálak, visszatérő motívumok nélkül. Jól látom ezt a különállást?

– Az Emma-Böbe történet hősei ugyanúgy, mint az Álmodozások kora, vagy a Bizalom, a Mefisztó, A napfény íze hősei ugyanúgy a történelem, a politika, az ideológiák áldozatai, akik megpróbálják a saját hajuknál fogva kihúzni magukat azokból a szörnyűségekből, amelyekbe e felsoroltak sodorták őket. Megkísérelnek életben maradni és fenntartani magukat, mint minden hős. Van, aki e cél érdekében rettenetes alkukra kényszerül, hogy túléljen, akárcsak mint Hendrik Höfgen a Mefisztóban, és van, aki belebukik, mint Böbe, és Redl, vagy Hanussen, és végül van, aki életben marad, és tovább tud menni, lásd Emma vagy Sors Iván, vagy az Apa és az Álmodozások kora főhőse. Ezekben a figurákban egy a közös: történetük végén feltesznek maguknak egy kérdést, ami akár saját, akár nézői megvilágosodáshoz is vezethet. A konfliktus mindig a történelem, az ideológiák szörnyű és gyilkos kihívásából és a karakter erre adott válaszából születik. Minden esetben az leglényegesebb, hogy ha a történelem kérdés elé állít – hogy életben maradhassak – , hogyan tudok erre válaszolni. Az életben maradás pedig azt is jelentheti, hogy a kezembe adott értéket megmenthetem, a birtokomban lévő tehetséget, tudást érvényesíthetem, biztonságérzetet teremthetek, ha másért nem is, de azért, hogy a tudásomnak megfelelő munkát végezhessek – ez is az életben maradás része. Mindezért kompromisszumokra kényszerülünk, és ha nincsenek megfelelő erkölcsi normáink, akkor nem tudunk megállni egy limitnél, hanem tovább hanyatlunk a megalkuvás szintjére, ebbe pedig belepusztulunk. Ha sikerül megállni, akkor „csak” megölhetnek, de nem pusztulunk bele. Ezek a kérdések szerepelnek minden filmemben.

Hogyan találkozik a kihívás a karakterrel, és mi ennek a következménye? Erről szól a Furtwangler-film is. De ezek közben mesék, melyeknek szórakoztatónak kell lenniük. Hiszen Hackl bácsi is azt mondta, hogy csak ez a lényeg. Mindent lehet díszíteni, de csak azért, hogy érdeklődést keltsek egy adott téma iránt. Tudni szükséges, hogy a kirakatnak díszesnek kell lennie, hiszen fel kell hívnia a néző figyelmét, érdeklődést kell keltenie. Ingmar Bergmant idézem, aki azt mondta: „a filmrendező egy olyan foglalkozású ember, aki érdeklődést tud kelteni egy történet, vagy egy hős iránt”.

Szakács Györgyi jelmeztervezőtől tanultam, hogy az anyagválasztás a legfontosabb. A témaválasztás is, a szereposztás is anyagválasztás Ha ezt komolyan vesszük, akkor nekem csak annyi a dolgom, hogy fontos témát válasszak. Ha ezt nem tudom megcsinálni, lehet, hogy vasárnapi iskolai tanítónak, történelmi elemzőnek, kritikusnak jó vagyok, de mesélőnek nem. Nekem mesélnem kell, mert ez a foglalkozásom.

– Gyakran említi és szigorúan be is tartatja azt a kívánságát, hogy személyes kérdésekre egy bizonyos határon túl nem válaszol, saját magát mintegy a háttérben tartja. Jogos-e azt feltételezni, hogy filmalkotásait mint a saját élettörténete egyfajta narratíváját tárja nézői elé?

– Csak olyan történeteket szeretnék feldolgozni, amelyeknek személyes jellege is közösségi tapasztalatokat hordoz. Egy generációhoz tartozom, amelynek vannak élményei, tapasztalatai, problémái: ezeket szeretném elmondani; az én személyes élményeim ezekben érdektelenek. Lehet, hogy a munkáimba személyes élmények is bekerültek, mondhatnám biztos, de ezeket csak úgy engedem meg magamnak és olyan esetekben, amikor egy szélesebb réteg, csoport, generáció tapasztalatainak, élményeinek is éppúgy megfelelnek, egyszersmind jelentve a többieket is. Ha ez nem valósul meg, a történet számomra többé nem érdekes. Fontos, hogy csak olyasmit meséljek el, ami többekre vonatkozik, többek tapasztalatát, élményeit tartalmazza. Ha úgy tetszik, nem életrajzi, hanem generációs-életrajzi történeteket szeretnék elmondani.

– Gyakran viszont mintha egyfajta húzd meg, ereszd meg játékot játszana, amikor egészen konkrét, önéletrajzi momentumokat is beemel a munkáiba.

– Az nagyon véletlen lehet, mert szigorúan vigyázok, hogy ilyesmi ne forduljon elő. Talán félreértett valamit.

– Mondok konkrétumokat: Sors Ádámot zsidó származása miatt például pont annak a gimnáziumnak (a Toldinak) a bejáratánál éri inzultus zsidó származása miatt, ahová Ön is járt.

– Ebben az esetben nagyon fontos szerepe volt annak, hogy a Toldi gimnázium épülete annyira különleges, eredeti és megjegyezhető, hogy azonnal képpé válik: érdemesebb azt az iskolát látni, mint bármilyen más unalmas, jellegtelen épületet. Ugyanilyen alapon boldogan mutatnám a másik iskolát is, a „mackóst”, ahová jártam, ám még várat magára, pedig szintén igazán eredeti épület. A kép, amit az ember nyújt, fontos, hogy megmaradjon a néző emlékezetében. Ha gimnázium, akkor a Toldi.

– Nem hagyom magam: két filmjében is megjelentek a bányacsillék, általuk pedig Tatabánya, amelyhez édesapja révén szintén erős szálak kötik. A csillék pont az Apában tűnnek fel elsőként. Ilyenkor a hozzáértő néző figyelmével kezd játékba?

– Nem, ha úgy érzem, egy motívum hozzátartozik valamilyen módon a történethez, akkor beleteszem, ha organikus résszé tud válni. Ha nem, nem tesszük bele. Nem játszhatunk senki figyelmével, mert arra nincs idő; nekem másfél, de legfeljebb három órám van arra, hogy egy történetet elmeséljek; ezt én nem használhatom olyasmire, ami fölösleges.

– Miért tartja ennyire fontosnak a háttérben maradást?

– Engem a saját személyem nem érdekel, ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni. A szűk környezetemet pedig nem szeretném sajtóbeszélgetések, interjúk tárgyává tenni. A magánéletünk az a magánéletünk: a magamét sem szeretném a filmjeimmel összekeverni, mert ez két teljesen külön dolog.


Címkék:2002-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

“Messze a liberális demokráciától” – a külföldi sajtó Magyarországról

A holokauszt emlékév körüli vitákról, a választási kampányról és a magyar belpolitikai helyzetről írtak kedden külföldi lapok. A Frankfurter Allgemeine...

Száz magyar tóratekercs Nyizsnij Novgorodban

Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezető rabbija, Köves Slomó több, mint 100 Magyarországról elrabolt tóratekercsre bukkant a Nyizsnyij Novgorod-i...

Close