Szombat előfizetés 2017

Románctúra Ukrajnában

Írta: Arnon Grunberg - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az utazást egy amerikai házasságközvetítő cég szervezte.

A New Yorkban élő holland zsidó regény- és újságíró, aki nem először szerepel a Szombatban, álnéven részt vett egy ukrajnairománctúrán. Az utazást egy amerikai házasságközvetítő cég szervezte feleséget kereső, magányos amerikai férfiak számára. 

24_1495

A szerző portréja

Pontban 6 órakor érkeztem az Odessza Szálló negyedik emeleti különtermébe. Észrevettem néhány férfit, akik nem velünk utaztak a Bécs-Odessza járaton; nyilván ők egyedül érkeztek.

Magamat is megleptem azzal, hogy az első sorban foglaltam helyet. Gondoltam, most az egyszer úgy keressek magamnak menyasszonyt, hogy mindent megmutatok. Mellettem a velem nagyjából egyidős, szemüveges és kopaszodó Pete foglalt helyet. Korábban középiskolai matematikatanár volt, de már nyugdíjas. Jelenleg segédápolóként dolgozik egy észak-karolinai kórház égési osztályán. Csöndesen, megfontoltan beszél. Mint aki már sok égési sebet látott. Mindketten jegyzettömböt szorongattunk.

Később az egyik lánytól megtudtam, hogy az első alkalommal Pete minden nőhöz azzal a kérdéssel fordult: „Akarsz a feleségem lenni?” Persze a fordítottja is előfordul. A találkozókon akadnak olyan nők is, akik hirtelen azzal kezdik, hogy „Szeretlek!”, meg hogy „Megérinthetem a hajad?” Ukrajnában sürget az időt. És legtöbbször hiányzik a közös nyelv.

Félrevezető lenne azonban azt állítani, hogy a résztvevő férfiak nyilvánvalóan lúzerek voltak. Nem is voltak olyan csúnyák és öregek, mint ahogy képzeltem. Becslésem szerint a mi csoportunk átlagéletkora nem érte el az ötvenet. A legtöbb férfi már túl volt egy vagy két házasságon, gyerekeken. Ruhájuk, beszédmódjuk és szakmájuk alapján azt lehet mondani, hogy többségük az alsó középosztályhoz tartozott. Az iskolázatlanság, a pénzszűke vagy az alacsony beosztás önmagában senkit sem tesz lúzerré.

Később, egy ukrán hölgy, akinek már voltak tapasztalatai az ilyen „románctúrákkal” kapcsolatban, úgy fogalmazott: „a túrán résztvevő nagyjából 15 férfiból jó, ha 4-5 normális. A többi egy kicsit vagy teljesen lökött.”

Nem sokkal 6 után a csoportot vezető John Adams lépett a mikrofonhoz.

– A legtöbb nő, akivel találkozni fogunk – kezdte –, alig vagy egyáltalán nem beszél angolul. A randevúhoz tolmácsot lehet bérelni, óránként 10 dollárért. A tolmácsnak nem kell teljes menüt rendelni, elég neki mondjuk egy saláta. Ha a tolmács jobban tetszik, akkor el lehet küldeni a meghívott hölgyet, és folytathatjátok a tolmáccsal.

Hozzám hasonlóan többen is szorgalmasan jegyzetelnek.

– Ha a nő a legelső randevún azt kéri, hogy vegyél neki egy pár csizmát, akkor valami nem stimmel – folytatta John. Itt egy perc szünet következett. – Most pedig beszéljünk a szexről. Fiúk, ez nem szextúra. Szextúrát ennél jóval olcsóbban is kaphattok. De aki szerelmes lesz, az végül azt teszi, amit a szerelmesek tenni szoktak. Ha valakit fel akartok vinni a szobátokba, hogy együtt töltsétek az éjszakát, akkor ezt be kell jelenteni a recepción. Ez 20 dollár plusz költséget jelent. De hát nem azért jöttetek, hogy spóroljatok, hanem hogy feleséget találjatok. Legyetek nagyvonalúak! Van kérdés?

Egy magas férfi jelentkezett. Elmondta, hogy most tért vissza Irakból. Egy iraki veterán! Nem figyeltem a kérdésére. Később megbeszéltük, hogy egy időben voltunk a Zöld Zónában. De őt sokkal inkább érdekelték a nők, mint Irak.

– Max – kiáltotta John. – Hívd be a tolmácsokat!

Kiderült, hogy az összes tolmács nő. Akadt köztük néhány idősebb, de többségük 20 év körüli, vagy még annál is fiatalabb. A tolmácsok felsorakoztak előttünk. Egyenként bemutatkoztak. Többé-kevésbé ugyanazt mondták: „Helló, a nevem Anja. Segíteni szeretnék, hogy megtalálja a boldogságát.”

 

3 Arnon Grunberg riport illusztráció A túra célpontjai

A túra célpontjai (képünk illusztráció)

Erről az a vicc jut az eszembe, amelyet egy Ázsia-szakértő barátom mesélt egy keleti bordélyházról, melynek padlóján végig egy vastag vonalat húztak. A vonal egyik felén álltak azok a nők, akik kizárólag orális és vaginális élvezetet nyújtanak, a vonal másik felén pedig azok, akik a férfiakat a hetedik mennyországba juttatják hátulról is.

Ezek a lányok nemcsak tolmácsok. Maguk is árucikkek. Valószínűleg mindegyiküket meg lehet találni az utazást szervező amerikai ügynökség, a Foreign Affairs honlapján. Ők is külföldi férjet szeretnének. Kezdetben ez még nem volt teljesen világos, de utóbb könyörtelenül rádöbbentem.

John Adams tapsolt egyet.

– Gyerünk srácok. Ismerkedjetek meg a tolmácsokkal.

Ekkor különleges késztetést éreztem arra, hogy én legyek a győztes. Nem a nőket, hanem a férfiakat szerettem volna legyőzni. Ez a különleges agresszió tulajdonképpen a felfokozott koncentráció megnyilvánulása volt. Egyfajta csőlátás.

Nem nagyon örülök, hogy ezt megtudtam magamról, de hát ez van. Az elsők közt felpattantam és az egyik tolmácshoz léptem.

– Arnonnak hívnak – mondtam. – Megismételnéd a neved?

Néhány tolmács Moldáviából származott, de a többség ukrán volt.

Már szinte az összes tolmácsnőnek bemutatkoztam. Ezután Olgával, egy 19 éves lánnyal beszélgettem. Sima bubifrizurája volt, épphogy az államig ért. Kollégáihoz hasonlóan ő is alaposan és szakszerűen púderezte az arcát. A beszélgetés a származásomra terelődött. Olga hirtelen kijelentette:

– Imádom a zsidókat! – Csakis erre a biztatásra vártam.

– Meghívhatom a barátnőivel vacsorára? – kérdeztem.

A férfiak többsége még mindig a tolmácsokkal beszélgetett, néhányan pedig kedvetlenül az ablaknál ácsorogtak. Az a sápadt kis ember, aki a reptéren a Financial Times mögé rejtőzött, álmodozó tekintettel bámult a semmibe. Az egyik útitársunktól megtudtam, hogy nemrég orrplasztika-műtéten esett át, amit máris nagyon megbánt.

Olgával és barátnőivel, a 20 éves Helene-nel és a 19 esztendős Ann-nel elindultunk Odessza belvárosa felé. Nem másztuk meg Eizenstein filmjének, a Patyomkin páncélosnak híres lépcsősorát, inkább a siklót választottuk. A belvárosban összefutottunk a csoport másik két tagjával.

– Éttermet keresünk – mondták.

– Gyertek velünk – ajánlottam.

A lányok elvittek bennünket egy tipikus ukrán étterembe. Blincsikit rendeltem, apró palacsintákat, kaviárral megrakva.

Az egyik férfi, egy erőmű alkalmazottja, Missouriból jött, a másik egy virginiai doktor volt. Negyvenes éveik közepén járhattak mindketten. A doktornak hófehér volt a haja és egyetlen szót sem szólt. Később a csoport egyik tagja megjegyezte: „Ennek az hiányzik, hogy valaki jól leszopja!”  Az utazás végén a doki elmesélte, hogy az utóbbi öt évben a Foreign Affairs oldalon nézegette a lányokat, de az elhúzódó, költséges válópere miatt mostanáig kellett várnia erre az alkalomra.

Másnap egy idegenvezető megmutatta nekünk a várost. Időközben néhányan még csatlakoztak a csoportunkhoz. Egyikük Pedro volt Queens-ből. Elmesélte, hogy az apja olasz, az anyja pedig félig kínai, félig indonéz. Vékony hangja volt és minden ok nélkül folyton nevetgélt. A gesztusai kissé nőiesek voltak.

Kiderült, hogy egyszer már eljegyzett egy ukrán lányt, de a dolog nem jött össze. Amikor megkérdeztem, hogy miért, válasz helyett csak vihogott.  A szakmája: könyvelő.

– Nincs véletlenül egy vasalódeszka a szobádban? – kérdezte. A pletykák szerint Pedrót az anyja küldte erre az útra, és addig nem mehetett haza, amíg nem talál magának egy asszonyt. Herszon városában Pedro lelépett. A csoport nélküle tért vissza Odesszába.

Az egyik találkozón Pedro öltönyben és nyakkendőben jelent meg. Szégyenlősen vándorolt egyik asztaltól a másikig.

Herszonhoz foghatóan nyomasztó városban még sosem jártam. Mintha 1950-et írtak volna, mintha Sztálin vezetné az országot. Itt aztán tényleg el lehet tűnni: a szerveidet a legmagasabb áron értékesítik, maradványaidon pedig kóbor kutyák marakodnak.

Az is lehet, hogy Pedro végül talált egy lányt Herszonban. Remélem, már csak az ő érdekében is.  Minél szegényebb és nyomasztóbb a város, a lányok annál készségesebbek. Ez a szerelem törvénye.

3 Arnon Grunberg riport illusztráció Odesszai lányok

Az odesszai tengerparton (KÉpünk illusztráció)

*

Az első találkozó előtt beültem egy bárba Nickkel, aki ortopédsebész New Jerseyben, és Tommal, aki teniszedző Idahóban. Nick volt az, aki egy hét darabból álló ékszergarnitúrával érkezett Ukrajnába. A bárban egy lélek sem volt, a pincérlány alaposan meglepődött, hogy valaki betévedt. Lehet, hogy pénzmosoda volt.

Mindkét férfi ötven körüli. A háromgyermekes Tom életét megkeserítette a felesége. Melegítőt viselt. Idahóban teniszleckéket ad egy előkelő vidéki klub hölgytagjainak. A tanítványaival nem randevúzhat, azon nyomban kirúgnák. Nick már háromszor volt nős. Feleségei némelyike – állítása szerint –, pszichiátriai kezelésre szoruló borderline.

Tom arról mesélt, hogy előző nap, amikor a tolmácsokkal ismerkedtünk, találkozott egy nővel, aki pont úgy nézett ki, mint a középiskolai szerelme. Annak idején hónapokig írogatott neki. A nő az egyik tolmács volt, Tom ezt nem tudta, de azonnal felismerte.

Amikor beléptem a Grand Europe étterembe, a lámpákat még nem kapcsolták fel. A helyiség még zárva volt, de az előcsarnok asztalainál nők üldögéltek és valamiféle kérdőívet töltögettek. Akadtak köztük ukrán lányok, a tradicionálisnak tűnő viseletben: csizma és olyan szoknya vagy ruha volt rajtuk, amelyet a nyugatiak általában közönségesnek tartanak. Nekem nem volt ez ellen sok kifogásom.

– Azért van sötét, hogy jobb legyen a hangulat? – kérdeztem. A helyi idegenvezető, Max elmagyarázta, hogy gond van az árammal.

A férfiak közül sokan viseltek öltönyt. A torzonborz Bill, a kaliforniai bártulajdonos azonban továbbra is hawaii ingben feszített.

Abbahagytam a beszélgetést az előző nap megismert tolmácsokkal, és megpróbáltam a körülöttem zajló eseményekre figyelni. Néhányan már beszélgetésbe elegyedtek az hölgyekkel. Mások felsorakoztak, mint a vágtára kész versenylovak. John Adams, szintén öltönyben és nyakkendőben, elkiáltotta magát:

– Fiúk, készen álltok?

Olyanok voltunk mint a kosárcsapat, mely mindjárt szétveri a meccset.

– Ne feledjétek, nem szabad egyik lánynál sem leragadni. Ismerkedjetek meg minél többel. Különben sosem találjátok meg az igazit – tette még hozzá John.

Megláttam egy kék ruhás lányt, aki éppen a helyiségbe igyekezett. Gyönyörűek voltak a szemei. Elkaptam a tekintetét. Úgy döntöttem, én leszek nála az első.

– Ne legyetek szégyenlősek. A lányok nem harapnak! – biztatott bennünket Jack.

A teremben olyan volt a hangulat, mint valami gyászos esküvői bulin. Minden egyes megszámozott asztalkánál egyetlen nő ült. Az asztalokon orosz pezsgő. A pezsgő meleg volt. Meg egy tál szendvics. A szendvicsek undorítók voltak.

A férfiak úgy járkáltak körbe-körbe, mint a gyerekek a játékboltban. Ezek a játékszerek azonban beszéltek, melegek voltak és lélegeztek.

Végigmentem az asztalok között, kíváncsian bámészkodtam, megnéztem egy-egy lányt, némelyikük rám pillantott. Azonnal megtaláltam a kék ruhást.

Az álruhás újságíró tárgyilagossága lehullott rólam. A férfiak egyike voltam. Semmiben sem különböztem tőlük.

A gusztustalan szendvicsek pillanatok alatt elfogynak. A lányok éhesek voltak.

*

Sam Indiában született és Floridában él, egy gyógyszergyárban dolgozik. 51 éves, de az ukrán hölgyekkel folytatott levelezésében általában 31-nek vallja magát. – Mert – suttogta az idegenvezetőnknek – 31-nek érzem magam! – Ez a Viagra lelki hatása.

Joe, az iraki veterán, a buszban azzal dicsekedett, hogy a hotel minibárjában talált összes óvszert elhasználta. Két lányt vitt fel a szobájába. Azt mesélte, hogy törölközőt terítve a karjára sörrel kínálta őket. Majd fürdőt készített nekik, és hol az egyikkel, hol a másikkal volt, így fogytak el az óvszerek. Állítása szerint a lányok azt mondták: „Joe, te egy Superman vagy!” Ez is a Viagra hatása.

Joe egyáltalán nem volt zavarban, nagy hangon mesélte kalandjait. Még hozzátette:

– Ezen az úton mindnyájan rocksztárok vagyunk.

Később David, a chicagói nyugdíjas elmondta, hogy Joe fizetett a lányoknak. De nehéz megmondani, hogy itt, Ukrajnában hol kezdődik és hol ér véget a prostitúció. David egy kisgyerekes nővel volt. A második randevújukon a nő közölte vele, hogy a fiának új tornacipőre van szüksége. David szerint ez már prostitúció. De ezt másként is nevezhetjük. Jótékonyságnak, nagylelkűségnek, szeretetnek, szánalomnak, gyengédségnek. Vagy egyszerűen egy pár új tornacipőnek.

 

A férfi, aki egy pillanatra rocksztár lesz

Ez a kép maradt meg bennem erről a románctúráról, és nem hiszem, hogy ez valaha is megváltozna. Előbb vagy utóbb ez a rocksztárság kibújik a férfiból. Kiszabadul a ketrecbe zárt fenevad, még ha csak egy kis időre is.

A találkozóról Juliával és Olgával távoztam. A helyiségbe belépve Julia volt az, aki megragadta a tekintetemet. Ekkor egy pillanatra én is rocksztárrá lettem.

– Menjünk vacsorázni – mondtam –, ne tébláboljunk itt tovább.

Julia 23 éves volt, Olga 22, és elvált. Julia elismeréssel beszélt Putyinról és aggódott az orosz kultúráért, mely, szerinte, eltűnőben van Ukrajnában.

Először a Pretoria Klubba mentünk, de ott nem volt üres asztal. Másik nightclubot kerestünk. Odesszában a nightclubokban is lehet vacsorázni. A steakről beszélni sem érdemes, de a vodka kiváló. Olga és Julia nem féldeciket rendelt, hanem egy egész üveggel.

– Csak az alkoholisták isznak magukban – jelentette ki Julia.

Ahányszor valaki tölt, a többieknek is vele kell inni és tósztot kell mondani hozzá. A lányok egyik kezében vodkás pohár, a másikban Sprite vagy narancslé volt. Julia különös grimaszokat vágott a vodka ízétől, de azért elszántan itta. Ittunk a boldogságra, a szerelemre, Odesszára, Putyinra, az orosz kultúrára és Gogolra.

Újságíró lelkem azonban nem hagyott nyugodni.

– Mi a véleményetek erről a programról? – kérdeztem.

– Azért mentünk oda, hogy beszélgessünk – mondta Olga – és hogy megismerkedjünk veled. Ez szép, nem?

Mielőtt feltehettem volna a következő kérdésemet és lejegyezhettem volna a válaszukat, Olga odasúgta:

– Soha senkit ne hagyj egyedül inni!

A rámenős álruhás újságírónak nem volt semmi esélye. Soha sem ittam még annyi vodkát, még akkor sem, amikor a Blue Mondays című első regényemet írtam.

Aztán Julia kijelentette:

– A szex a legfontosabb, ami egy férfi és egy nő közt történhet.

Nem tudtam, mit válaszoljak. Ilyet nem gyakran hall az ember. Egyszer egy nő azt kérdezte: „Mire vársz?” De ez legalább öt közös vacsora és vagy száz e-mail után hangzott el.

Olga kicsit felhúzta a blúzát – kilátszott a köldöke – és elindult a táncparkett felé. Julia viszont kijelentette:

– Táncoláshoz nem vagyok megfelelően öltözve.

Én egyáltalán nem tudok táncolni, de miután hárman másfél óra alatt megittunk egy üveg vodkát, már ez sem aggasztott. Hármasban, kéz a kézben táncoltunk egy odesszai nightclubban, melynek nevére már nem emlékszem.

Az újságírói küldetés teljesítve.

 

Margitta Nóra fordítása

Címkék:2012-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Csobánka Zsuzsa: Majdnem Auschwitz

"Azt mondták, Editnek a tekintete változott meg." Erőtér. Részlet a szerző Majdnem Auschwitz című könyvéből, mely az Ünnepi Könyvhétre jelent meg...

Zsidózták az ATV stábját a tűzoltók – ideje van az oktatásnak

Váratlan reakciókkal szembesült két ATV-s stáb is szombaton. Az árvízi helyzetről készítettek vágóképeket a 11-es főúton Leányfalu és Tahitótfalu között...

Close