Szombat előfizetés 2017

Robert Alter: Szükséges angyalok – S. J. Agnon A Nagy Zsinagóga című elbeszéléséről

Írta: Robert Alter - Rovat: Kiemelt, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

S. J. Agnon A Nagy Zsinagóga című elbeszélése nemcsak a héber, hanem az egész zsidó irodalom klasszikus darabja. Robert Alter megmondja, miért. 

Tradíció és modernitás Kafkánál, Benjaminnál és Scholemnél*

(részlet)

Az 1934. január 18-án kelt levélben (…) Benjamin hálásan válaszol Agnon novelláinak arra a vékony, német fordításban megjelent kötetére, melyet Scholem küldött neki. Az egyik írást különösen kiemeli: „Alig hiszem, hogy művei között találhatnék még gyönyörűbbet, mint amilyen A Nagy Zsinagóga, melyet félelmetes nagy remekműnek tartok.” Első pillantásra érthetetlen, hogy ez a két és fél oldalas mese – angolra soha nem fordították le –, mely arról szól, hogy iskolás gyerekek játék közben felfedeznek egy zsinagógát, ennyire elementáris hatást gyakoroljon arra a kritikusra, aki lelkesen üdvözölte Kafka, Proust, Brecht és a szürrealisták modernista erőfeszítéseit. Röviden hadd fűzzek megjegyzést a novellához, mivel a kegyes hagyomány harmóniáinak látszólag naiv újra-visszanyerésében rejlő nehézségek elárulhatnak nekünk valamit arról a Kafkáról, akit Benjamin úgy határozott meg, mint a Hággádá (elbeszélés) megteremtőjét a Háláchá (törvény) nélkül; és akit Scholem úgy jellemzett, mint egy modern, eretnek Kábálá hirdetőjét.

Robert Alter

Robert Alter a héber és összehasonlító irodalom professzora a kaliforniai Berkeley Egyetemen.

A Nagy Zsinagóga puszta cselekményvázlata a múlt szellemi ragyogásához való visszatalálásról szóló egyszerű, talán nosztalgikus példabeszédet sugall – egy fényesen tündöklő álmot, mely, vegyük csak észre, egész valószínűtlensége ellenére soha nem szűnt meg delejesen vonzani Benjamint, még leghevesebb marxista életszakaszában sem. A gyerekek, akik éppen egy hegyoldalban ásnak, ahol, hangsúlyozottan, messianisztikus játékot űznek, mely játék során úgy tesznek, mintha újra felépítenék az ókori Templomot, földbe temetett zsindelyeket találnak. Nemsokára kiderül, hogy közvetlenül a föld felszíne alatt egész háztető rejtőzik. A közösség indítványozza, hogy egyben ássák ki az egész művet; a munka végeztével Jaslowitz városának Nagy Zsinagógája újra régi fényében ragyogva áll – egy épület, melynek puszta létéről is csak a régi héber responzum-irodalom földrajzi utalásaiból tudhattunk. A kegyes múlt újraéledését egy csodaszerű esemény kíséri. Miután az egész épületet kiássák, az ajtót zárva találják: nincs a világon az a lakatos szerszám, mely meg tudná akár csak moccantani. Majd egy éneklő hangot hallanak belülről, „Mily szépek a sátraid, Jákob” (a reggeli istentisztelet első szavai), és a kapu szárnyai hirtelen feltárulnak.

Benjamin biztosan csodálta a visszafogott szépséget, mely a visszanyerés e látomását kíséri, de az a gyanúm, hogy a történet más, az eddigiekkel éppen ellentétes erővonalai ugyancsak nagy hatást tettek rá. Először is, az iskolás gyerekek egyértelműen nem egy galíciai héder gyerektanulóinak realista megjelenítései. Mindez szégyentelenül fantáziadús, eszményi projekció: a gyerekek által játszott játékok pontosan a Bibliából és a Misnából valók; a Szentély újraépítésére Tisa BeAv böjtnapját, a Szentély lerombolásának emléknapját követő napon szánják rá magukat, s ahogy a homokban tapodnak, azt a himnuszt éneklik, mely így kezdődik: „Az Örökkévaló hamarosan újra felépíti az Ő házát”. Magának a Nagy Zsinagógának megértését a novellában két, egymással ellentétes szerkezet nehezíti. Mikor csak a tető kerül napvilágra, az emberek azt hiszik, ez talán az a kastély lehet, melybe a szóbeszéd szerint a helyi uraság zárta be feleségének összes szeretőjét, fulladásos halálra ítélve mindnyájukat. Ezt követően, ahogy a színes üvegablakok láthatóvá válnak, az épületről az emberek úgy vélik, hogy az egy régi templom, a zsidók pedig egy ideig el vannak tiltva attól, hogy a földből kiássák azt. Ily módon az imádság házának teljes kiemelkedése előtt, a nyilvános feltételezés szerint, a helyszínt gyilkosság, a szexuális törvények megsértése és idegen kultusz jelzi (a rabbinikus törvényekben a három főbenjáró bűn). Végezetül a Nagy Zsinagóga a föld szájától megszabadítván, ugyanúgy ragyog szépségében, mint a régi időkben. „És amikor Elul hó napja megvilágítja annak színes ablakait, a fénnyel minden teremtmény megtelik. Ősrégi napok, ősrégi csarnokok.”

A mese végkicsengése azonban Agnon perspektívájáról jelzi, hogy ő Benjaminnak is, Kafkának is kortársa. Az ősrégi bárka és a Tóratekercsek tökéletes épségben maradtak fenn. „A ház nagy és tágas, a frigyszekrény tele van tóratekerccsel és galambpárok szárnyai rebbennek, szárnyaik ezüst bevonattal, és nagy imakönyv fekszik az asztalon szépséges betűkkel szarvasbőrre írva. Minden békében nyugszik, de az örökmécses lángja közel jár a végéhez.” A zárómondat lakonikus, ravasz kétértelműsége hamisítatlanul jellemzi Agnont. Egy másik csodálatos jelenetben az örökmécses az évek során továbbra is fényeskedik a föld alatt. A „kialszik” értelemben használatos fogalom jelent napnyugvást is, így a záró kép furcsán viszonylagossá teszi a zsinagóga korábbi, napfénytől sugárzó képét. Valószínűleg biblikus áthallása is van – az „Isten mécsese”, mely „pedig még nem aludt ki”, midőn a fiatal Sámuelt éjszaka szólítja az Örökkévaló az 1Sámuel 3-ban. Egy optimista olvasó talán arra a következtetésre is juthatna, hogy a Nagy Zsinagóga éppen azért adatik vissza a földből, hogy megújítsa az örökmécsest, mielőtt az még pislákolni kezdene. Egy másik következtetés, mely talán még valószínűbb, ha a szóválasztást tekintjük, hogy az örökmécses már valóban éppen kialudna: a múlt csodás megújulása lélekemelő látványt nyújt ugyan, azonban a hit és kultúra történetében túl későn jön el – a visszatérés nem tud többé megtörténni.

Mélyebben megvizsgálva, A Nagy Zsinagóga a korai Agnon tradicionalista novelláinak legtöbbjéhez hasonlóan nem a kafkai ítélet eljárásmódjának megfordítását leplezi le, ahogy Scholem állította még 1928-ban, hanem azt, ahogyan a kafkai ítélet eljárásmódja megy végbe a hagyomány álruhájában. Egy kicsit másképpen fogalmazva, Agnonnál a kegyesség világának teológiai elvarázsolódása egyszerre zajlik nagy műgonddal és szeretetteljesen, miközben ironikus módon belülről bomlik föl. Kafka esete mindennek éppen ellenkezője: nyomorult állatokból és kisszerű bürokratákból álló (hisz a kettő között nincs lényegi különbség), szürke, fiktív tájairól a hagyomány összes külső rangjelzése kíméletlenül le van kopaszítva; kinyilatkoztatás, törvény és kommentár klasszikus zsidó hármasa azonban már-már meghatározza Kafka képzeletbeli világát, melynek főszereplői tehetetlenek e kategóriák nélkül, ugyanakkor képtelenek megérteni, elviselni, életté váltani azokat. Az évek során, az egyes definíciós problémák közti látványos különbségek dacára, Kafka ily módon való érzékelése, melyen Benjamin és Scholem közösen osztoznak, mindennek legszélesebb értelemben vett következményeit is megértve, jobb megértést biztosít, mint amelyet Kafka kritikusainak bármelyike nyújt számunkra.

                                                                                              Kuroli László fordítása

* Robert Alter: Necessary Angels. Tradition and Modernity in Kafka, Benjamin and Scholem. Harvard University Press, 1991, 15-17. o.

Címkék:2015-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kafka macskái – Rádiójáték készült Szántó T. Gábor regényéből

A kétrészes rádiójátékot augusztus 22-én és 23-án, szombat és vasárnap este 21.04-kor sugározza a Kossuth Rádió.

LETILTOTTÁK MATISYAHU-T SPANYOLORSZÁGBAN

A évente megrendezett “Rototom Sunsplash” reggae zenei fesztivál rendezői a BDS mozgalom nyomására lemondták a világhírű zsidó énekes fellépését az...

Close