Szombat előfizetés 2017

POLIN – a népek fénye

Írta: David G. Roskies - Rovat: Képzőművészet, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Miként lehetséges, hogy a lengyelországi rendszerváltás óta épült legnagyobb középület éppen a POLIN nevet viseli? Olyan múzeum ez, amely a történelem során először a lengyelországi zsidóság történetét meséli el, a kezdetektől.[1]

5 - A múzeum épülete kívülről

A múzeum épülete kívülről

Po lin, vagyis „itt megtelepszünk”, mondták állítólag az első zsidók, akik a 10. században érkeztek Lengyelországba. A vadonatúj, 16 000 m2 alapterületű épület hivatalos neve: a Lengyel Zsidóság Történelmi Múzeuma, melynek varsói megnyitóján, 2013. október 28-30. között magam is részt vettem.

A múzeum alapötlete Grażyna Pawlaktól származott – ő volt a Lengyelországi Zsidóság Történelmi Kutatóintézetének igazgatója, aki 1993-ban részt vett az Amerikai Holokauszt Emlékmúzeum megnyitóján. Pawlak ekkor felismerte, hogy ma nem egy újabb holokauszt-emlékmúzeumra van szüksége Lengyelországnak, hiszen Lengyelország nem más, mint egyetlen holokauszt-emlékhely. Úgy vélte, Lengyelországban sokkal inkább egy olyan múzeum kellene, amely a zsidó életet mutatja be. És a következő 21 év során, Jerzy Halbersztadt rendkívül tehetséges vezetése alatt, megvalósult a magán és közintézmények különleges együttműködése, melyben végül részt vett a Lengyel Kulturális Minisztérium és a Nemzeti Örökségvédelem, Varsó városa, számtalan magánalapítvány, zsidó és keresztény magánszemélyek, valamint Németország és Norvégia. Összesen 54 millió dollár gyűlt össze magára az épületre és további 43 millió dollár az állandó kiállításra. Ez a világ bármely pontján hatalmas összegnek számít, ilyesmire nem volt példa a modern Lengyelországban.

A múzeum első tervezői elkészítették a „történelmi program és kiindulási terv” vázlatát, de a központi tervezés és a történelmi korszakokra bontott, ideológiai vitákkal fűszerezett, már ismert történetek ideje már réges-rég lejárt. Az eredeti elképzeléssel szembeni, minden akadémiai szőrszálhasogatásnál nyomósabb érv volt, hogy ez a megközelítés valószínűleg képtelen lenne megszólítani a múzeum jövendőbeli – legkülönfélébb korú lengyel, izraeli, és más egyéb országokból érkező zsidó és nem zsidó – látogatóit, az érdeklődő turistákat és a koncentrációs táborokat felkereső zarándokokat.

5 - Barbara Kirshenblatt-Gimblett, a Lengyelországot felosztó idegen uralkodók portréi előtt

Barbara Kirshenblatt-Gimblett, a Lengyelországot felosztó idegen uralkodók portréi előtt

2006-ban Barbara KirshenblattGimblettet nevezték ki a POLIN Múzeum kiállításáért felelős akadémiai csoport vezetőjévé. Ő már teljesen új szempontok alapján képzelte el a zsidó múlt megjelenítését. A New York-i zsidó múzeumban, ahol korábban a tárlókat kizárólag vallásos relikviák: Tóra-tekercsek és Tóra-díszek, fűszertartók és kidus-poharak, gyertyatartók és Tóra-olvasók töltötték meg, KirshenblattGimblett megrendezte meg a Zsidó élet szövetei című kiállítást. Ezen kizárólag textíliákat mutattak be, többségében nők keze munkáját. Itt korábban Roman Vishniac – a múzeumvezetés utasítására – kizárólag olyan képeket válogatott a lengyel zsidóságról, amelyen az ábrázoltak „üldözöttek, vallásosak és szegények voltak” (KirshenblattGimblett szó szerint ezt nyilatkozta az izraeli Ha’arec című lapnak). KirshenblattGimblett most Lucjan Dobroszyckival közösen olyan fotóalbumot szerkesztett, mely a zsidóság sokféleségét és városias jelleget hangsúlyozza. (Image Before My Eyes: A Photographic History of Jewish Life in Poland, 18641939 – A szemem előtt: a lengyel zsidóság története fotókon 1864–1939.)

Az 1939-es New York-i világkiállításon a zsidók már felépítettek egy Palesztina-pavilont, melyben saját nemzeti igényeiket hirdették és fő céljuk a külföldi befektetők bátorítása volt. Így a 21. században Kirshenblatt-Gimblett arra utasította csapatát, hogy „Expóban gondolkodjanak” és hozzanak létre egy olyan multimédiás narratíván alapuló kiállítást, amely kiemeli a zsidóság szerepét a lengyel történelemben. Fő célkitűzése az volt, hogy a már feledésbe merülő történetet megfoghatóvá, hallhatóvá tegyék, lehessen a dolgokat dörzsölni, felemelni, cibálni, szétszedni, rálépni, rámászni, belefeledkezni, és főleg sokféle szempontból megközelíteni.

Kirshenblatt-Gimblett lengyel bevándorlók gyermekeként a torontói ortodox zsidó közösségben nőtt fel. Kamaszkorában szombatonként begyalogolt az Royal Ontario Múzeumba (ahová szombaton ingyenes a belépés), hetente végignézett egy-egy emeletet: a bennszülött kanadaiakról, a totemoszlopokról szóló kiállítást, a kőzettani vagy a görög váza-gyűjteményt. 18 éves korában a múzeum dolgozója lett. Fél évszázaddal később, röviddel azelőtt, hogy kinevezték volna a POLIN kurátorának, édesapjával, Mayer Kirshenblattal közös kiadták a They Called Me Mayer July: Painted Memories of a Jewish Childhood in Poland before the Holocaust (Mayer July-nak hívtak: gyermekkor a holokauszt előtti Lengyelországban, képekben elbeszélve) című könyvet, melyben édesapja képei mellé ő írta a szöveget. Nyilvánvaló a kapcsolat a Mayer July-projekt (melyből utóbb dokumentumfilm is készült) és a POLIN állandó kiállítása között. Mindkét vállalkozás fő célkitűzése, hogy a lengyelországi zsidóságot érzelgősségtől mentesen, élő mivoltában mutassák be. Vannak azonban lényeges különbségek is a kettő között. A Mayer July-könyv az odaadó gyermeki szeretet megnyilvánulása, és őszinte megemlékezés egy majdnem teljesen elpusztult családról. A múzeum esetében viszont Kirshenblatt-Gimblett egy sokkal nyitottabb befejezést sugall.

Kirshenblatt-Gimblett, akit tiszteltek is és tartottak is tőle,

rendkívül keményen dolgoztatta csapatát, emiatt számosan ki is léptek a projektből. A történészek hajlamosak aprólékos lábjegyzetekre koncentrálni, így nehezen alkalmazkodtak egy másfajta feladathoz: hatásos képekben kellett megjeleníteni a legfrissebb tudományos eredményeket. Állítólag többször előfordult, hogy kurátorok, partnerek, szakértők és tanácsadók társaságában Kirshenblatt-Gimblett, elnyomva egy nagy ásítást, a mindennapi múzeumlátogató nevében csupán annyit mondott: U-NAL-MAS!

A tervezők, az angliai Event Communications és a Nizio Design International munkatársai, tapasztalt múzeumtervezők voltak, de szinte semmit sem tudtak a zsidó történelemről, így nekik sem volt könnyű megfelelniük a tudósok elvárásainak. (Egyszer Assaf professzortól azt kérdezték: „Mi is az a haszidizmus?”) A Trinity College professzora, Samuel Kassow – akinek a fő területe a két világháború közti korszak (az úgynevezett második Lengyel Köztársaság időszaka) – 25 alkalommal utazott Varsóba a tervezés időszakában. A múzeumi munka során KirshenblattGimblett felvette a lengyel állampolgárságot, lengyelül kezdett tanulni, valamint blogot írt lengyelországi mindennapjairól. Az állandó kiállítás gyönyörű, 430 oldalas, illusztrált katalógusán, ahogy a remek bevezetőben – melynek címe A történelem színháza – megjelenik a múzeumot életre keltő kurátor látomása.

A múzeum olyan, mint egy nyolc felvonásos színdarab, avagy galériák sora, mely úgy épül fel, hogy a látogató az erdőből 90 perc alatt eljusson az ajándékboltba. A festett erdő egy szimbolikus háttérdíszlet, ide érkeztek az első zsidó menekültek, azok, akiktől az ország (és a múzeum) a Po lin nevet kapta. Az egész kiállítás egy színház, mivel üvegvitrinekben kiállított eredeti műtárgyak helyett a látogatók interaktív bemutatókkal, méretarányos makettekkel, vizuális jelekkel és hangeffektusokkal találkozhatnak. A zsidó sírokat például monitoron láthatják: több tucat sírkő jelenik meg egymás után. Ha megérintjük az egyiket, az kitölti a képernyőt. Újabb érintésre felbukkan a héber felirat, majd megjelenik a sírkő szövegének lengyel vagy angol fordítása.

A Harmadik Galéria, melynek neve – némi túlzással – Paradisus Judaeorum, 1569-1648, egy hatalmas térképpel nyit, rajta az éppen megszülető Lengyel- Litván Nemesi Köztársaság. Két történészcsapat dolgozott a térképen, amelyen a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó birodalom mind az 1200 zsidó hitközsége megtalálható. Az egyik tudós érdeklődőnek alig hét másodpercébe került, hogy megtalálja Slonimot, őseinek szülőfaluját.

Fél órával később csoportommal a „zsidó utcán” gyülekeztünk, azon a ponton, ahol a két világháború közti zsidó politikát mutatják be. Egy kiváló liberális kolléga segített egy másik amerikai látogatónak a „lengyel-zsidó politikai társasjátékban”. Három versenyző volt: a radikális-cionista munkásokat tömörítő Poálé Cion, az ultraortodox Agudas Jisroel és a BUND, a zsidó munkásszövetség. A játékosok minden lépésnél egy sor választásos kérdést kaptak – otthon marad vagy emigrál?; hová emigrál: Palesztinába, Nyugat-Európába vagy Amerikába?; a lengyel jobboldalt vagy a baloldalt támogatja?; otthon és az iskolában a lengyel, a jiddis vagy a héber nyelvet választja?; stb. Legnagyobb meglepetésünkre, a számítógép irányította játszmából az derült ki, hogy a játékosok akkor járnak a legjobban, ha az Agudas Jisroelre szavaznak.

Mindegyik galériának megvan a maga témája, ennek megfelelően minden terem vizuálisan is teljesen más, kezdve a (héber és latin) betűktől egészen a székekig (van ahol székek, máshol padok, lócák vannak elhelyezve, van olyan terem, ahol karosszékekre vagy éppen hordókra lehet leülni). A tér szó szerint meghatározza a történelmi pillanatot, legyen szó egy zsidó városka kocsmája melletti piacról, egy zsidó otthonról, egy katolikus templomról, az iparosodott lengyel királyság egyik bársonyszékes vasúti várójáról vagy a két háború közti Varsó macskaköves Zamenhof utcájáról, melynek egyik oldalán a szédítően változatos, egymással versengő politikai mozgalmakat ismerhetjük meg, a másik oldalon pedig három írói csoportosulást.

5 - Gwoździec város 18. századi rekonstruált zsinagógája

Gwoździec város 18. századi rekonstruált zsinagógája

Mivel az összes galériát a legmodernebb múzeumtechnológia határozza meg, és minden annyira mesterséges, némi megkönnyebbülést jelent belépni a galíciai Gwoździec város rekonstruált, csodálatosan kifestett fazsinagógájába. Ilyen fazsinagógát életemben először egy képeskönyvben láttam, benne alaprajzokkal, tollrajzokkal és fekete-fehér fotókkal. A kötetet 1959-ben a Varsói Műegyetem lengyel építészeti kara adta ki. 2003-ban jelent meg az építészettörténész Thomas Hubka cikke, Resplendent Synagogue: Architecture and Worship in an Eighteenth-Century Polish Community címen (Ragyogó zsinagóga: építészet és istentisztelet egy 18. századi lengyelországi közösségben). Hubka tanulmányának hatására Rick és Laura Brown – a Massachusetts-i Handshouse Studio alapítói – úgy döntöttek, hogy összehoznak egy nemzetközi teamet történészekből, építészekből, művészekből, diákokból, valamint hagyományos faépítészetre és falfestészetre specializálódott művészekből. A csapat három év alatt készítette el azt a másolatot, melyet azután végső otthonában, a POLIN múzeum negyedik galériában helyeztek el.

Ragyogó, ez a legmegfelelőbb jelző a zsinagóga belsejére, melyet a padlótól a mennyezetig vibráló és színpompás héber liturgikus szövegrészletek, zodiákus jelek, messianisztikus szimbólumok, csodálatos valós és mitológiai állatok díszítenek. A varsói repülőtéren a zsinagóga belsejéről készült fotók köszöntik az érkezőket, és – legalábbis a megnyitó hetében – a zsinagógáról készült felvételeket lehetett látni a város legkülönbözőbb pontjain. Erről a zsinagógareprodukcióról a nemrég Londonban felépített Globe színház juthat az eszünkbe, ahol Shakespeare előadásokat rendeznek, bár itt, a varsói múzeumban, senki sem imádkozik.

5 - Találkozás a modernitással (IDÉZŐJELEK KÖZÉ)

“Találkozás a modernitással”

A negyedik galéria „zsidó városából” tovább vezet az út a „modernitással való találkozás” terméig, majd a „zsidó utcán” át jutunk az utolsó előtti történelmi állomáshoz, melynek neve Holokauszt. Itt először hosszú filmrészleteket láthatunk a Lengyelország elleni villámháborúról, aztán ahogy tovább haladnánk, a fizikai tér szögletessé és egyre szűkösebbé válik, majd belépünk a Varsói Gettóba (mely a nácik által Lengyelországban létesített 660 gettót hivatott érzékeltetni). Ez a galéria – melynek két lengyel történész: Barbara Engelkin és Jacek Leociak volt a kurátora – a gettó mindennapi életére koncentrál. A kiállítás alapjául a gettólevéltár szolgált, melyet a történész Emanuel Ringelblum vezette bátor csoport, az Oneg Sabat tagjai gyűjtöttek és ástak el fémdobozokban és tejeskannákban, hogy majdan, a háború után kiáshassák azokat. (Az egyik ilyen tejeskanna a washingtoni Amerikai Holokauszt Emlékmúzeum kiállításán látható.) A galériában felépítették a gettó legjellegzetesebb tereptárgyát, a fahidat, mely annak idején összekötötte a nagy és a kis gettót. A hídról pontosan azt lehet látni, amit a gettólakók láthattak, amikor átnéztek a város árják lakta oldalára. Innen lemegyünk a gettó lépcsősorán, majd utcáról-utcára haladva eljutunk az Umschlagplatzig, ahol a gettólakókat összeterelték, mielőtt a marhavagonokban elindították őket Treblinka felé. Ha az állandó kiállítás egészét egy kicsit messzebbről nézzük, azt látjuk, amint a lengyel-litván unió területét beborító 1200 kisebb-nagyobb zsidó településből egyetlen egy lesz, aztán végül egy sem.

De aztán számtalan fényforráson át érkező fény világítja meg a kupolát, napfény önti el a múzeum fénytornyának bejáratát, hogy megvilágítsa az utolsó installációt, mely fényképeken és hangfelvételeken keresztül mutatja be a mai lengyel zsidóság életét. „A történet egyáltalán nem ért véget a holokauszttal” – hangsúlyozza Kirshenblatt-Gimblett a bevezetőjében. A vezető kurátor ragaszkodik ahhoz, hogy a lengyelországi zsidóság egyáltalán nem a „pusztulás árnyékában” élte az életét, és a múzeum történelmi kronológiája is ellenáll minden ilyen teleológiának. Kirshenblatt-Gimblett az állandó kiállítást egy narráció nélküli dokumentumfilmhez hasonlítja.

5 - A zsidó utca galériája

A zsidó utca galériája

A magyar-zsidó filmművész, Forgács Péter videó-installációjának éppen ellenkező a megközelítése. A művész rosszat sejtet, amikor hol felgyorsítja, hol lelassítja, leállítja és egymás mellé helyezi az 1920-30-as években Lengyelországban készült családi amatőr filmeket. „Visszatekintve, mi már tudjuk – írja a katalógus előszavában Joanna Andrysiak – hogy a felvételeken látható emberek gyilkosok kezétől pusztultak el.” Forgács, hitchcocki hatást keltve, bűntények helyszíneként ábrázolja a háború előtti Európát. Az installáció eredetileg a Levelek a távolból című kiállításra készült, a Klezmatics együttessel közösen, a POLIN és a YIVO[2] megbízásából, és jelenleg New York város múzeumában látható.

Váratlanul fény bukkan fel annak a rövid animációs filmnek is a végén,

amely a varsói kiállításon a híres volozsini Ec Chaim jesiva mindennapjait mutatja be. A hangosfilm szövege a hajdani jesivanövendékek és az odalátogatók visszaemlékezésén alapszik. Jehuda Leib Don Jihje, aki 1888-ban, 19 évesen érkezett ide, például elmeséli, hogy milyen rettenetesen meglepődött, amikor először megpillantotta a jesiva egyemeletes épületének számtalan ablakát.

A filmben a legmodernebb animációs technikát alkalmazták – a múzeum kreatív médiaigazgatójának, Arkadiusz Dybelnek irányításával. A lengyel és amerikai színészekről egy semleges zöld vászon előtt készültek a felvételek, melyeket azután számítógépes helyszínekkel és jelenetekkel egészítettek ki. Ez valóban ihletett megoldás, mivel maga az Ec Chaim Jesiva épülete ugyan még áll Belorussziában, de szinte semmilyen dokumentum nem maradt fenn ennek és a hozzá hasonló jesiváknak az életéről. Az 1803-ban alapított volozsini jesiva radikálisan eltért a korszak többi talmudiskolájától, mivel ennek elsődleges célja nem az volt, hogy a fiatal fiúkat felkészítse a rabbipályára, hanem sokkal inkább az, hogy egyfajta analitikus gondoldást tanítson. Ez radikális újdonságot jelentett a zsidó vallásos gondolkodásban, ám ezt rendkívül nehéz bemutatni a képernyőn, főleg 4 perc 47 másodpercben, mely után a látogató máris továbblép a következő installációhoz.

Az animációs filmben gyorsan fut az óramutató, közben pedig egy korabeli, álmos tekintetű bámészkodó szemén keresztül nézhetjük a jesiva életét. A szobában tartózkodó összes fiatalember egyszerre felpattan, amint belép a ros jesiva, az iskola vezetője, és tisztelettudóan hallgatják, amint egy halachikus kérdés magyarázatába kezd. Aztán ahogy sötétedik, egyre kevesebben maradnak a tanházban, míg végül egyetlen diák marad csupán. Ez a tanuló Bialik híres költeményének a Ha-matmid-nak (A szorgalmas Talmud-tanuló) hősére utal, aki hideg vizet öntött a lábára, amikor leragadt a szeme. Ugyanígy tett Reb Hajim, a vilnai Gáon tanítványa, ennek a jesivának az alapítója is.

Aztán már tényleg későre jár, és a látogatónak is távoznia kell. A film utolsó képein mintha a jesivabóher gyertyájának halvány fénye világítaná be egész Volozsint. Ez az animációs film csodálatos metafora, igazi történelmi „egyperces”. Csupán egy apró megjegyzést tennék hozzá: a színészek túlságosan is ragaszkodtak a jesivabóherek 19. századi ábrázolásához.

Talán itt a médium maga az üzenet. Miközben a modern jesiva megteremtett egy új intellektuális elitet, a vallási vezető új individuális modelljét, addig a haszidizmus, a zsidó misztika legutolsó nagy irányzata, a legendás alapító, Ba’al Sém Tov halála után alig fél évszázaddal tömegmozgalommá vált. Az egyenes filmnarratíva helyett a múzeum a haszidizmus bemutatásakor inkább egymást követő filmekkel érzékelteti a mozgalom gyors terjedését: térképeket mutat, haszid melódiák szólalnak meg, láthatunk képregényt, mely a Ba’al Sem Tov klasszikus életrajzán alapul (Sivhei ha-Best – a Ba’al Sem Tov dicsérete), és interaktív játék is akad, melynek alapjául az ún. kívánságcédulák (Kvitlekh) szolgálnak. A részletgazdagon bemutatott haszid udvar hangos és zsúfolt, a líraian ábrázolt jesiva viszont visszafogott és puritán.

Nagyon tetszett az állandó kiállítás változó ritmusa és koreográfiája, ahogy a nagy egységes képet a sokkal bensőségesebb, individuálisabb perspektívával váltogatják. Értékelendő, ahogy ez az egyetlen kiállítás képes különféle eszközökkel bemutatni a különféle nézőpontokat. Példaként említeném az úgynevezett „Királyi torta installációt”, mely nem más, mint három ferdén lelógatott, túlméretezett olajfestmény az abszolutista uralkodókról: II. Frigyes porosz királyról, teljes katonai díszben; II. József osztrák császárról, aki vékonyka harisnyás lábait mutogatva terpeszkedik trónján és a kövérkés II. Katalin orosz cárnőről, aki terjedelmes palástot visel. Ők voltak azok, akik a 18. század végén, mint valami tortát, felosztották maguk közt Lengyelországot. Az installáció láttán kitört belőlem a nevetés, mert eszembe jutottak más múzeumok, melynek termei telis-tele vannak a dicső királyokról, királynőkről és hódítókról készült festményekkel. A „Királyi torta-installáció” engem a véges ideig hatalmon lévők hübriszére figyelmeztetett.

A lengyel látogatók számára persze mindez egészen mást jelent. A lengyel történelem zsidó narratívája nem annyira a nemzeti történelem győztes és vesztes csatáiról szól, mint inkább a kereskedők, a kocsmárosok, a jószágigazgatók, a tanítók, a diákok, a gyárosok, az újságírók, a szépségkirálynők, a forradalmárok és mindenekelőtt a zsidó közösségek – Krakkó, Poznań, Vilna, Varsó, Zamość, stb. – történetéről.

Barbara KirshenblattGimblett történelmi színháza azonban nem egy Broadway musical, ezért nem is zárulhat happy enddel. A lengyel-zsidó történelem, az első zsidó telepesektől a Szolidaritás-mozgalomig és a kommunizmus összeomlásáig tartó ezeréves múltra tekint vissza. Az utolsó negyedszázad történetével a kiállítás nem foglalkozik. Vagy mégis, hiszen a folytatás ott van körülöttünk a 480 székes előadóteremben, a két vetítős multimédia helyiség programjain, az oktatási vagy a kutató központban, a fiatal és felkészült munkatársak személyében. Ezeket a helyeket nevezi KirshenblattGimblett a zsidó–lengyel viták „félelmen és szégyenen túli” biztonságos zónájának, ahol szóba kerülhet az összes kérdés és ellentmondás.

Ha a Polin Lengyelország ajándéka a zsidóknak, akkor ez egyúttal a zsidóság ajándéka is Lengyelországnak.

A cinikusok azt mondhatják, hogy ez túl kevés, túl kései. Ami persze igaz, de ezen már nem lehet változtatni. A megnyitó ünnepségen a lengyel köztársasági elnök, Bronisław Komorowski azt mondta, hogy „lehetetlen megérteni Lengyelország történetét a lengyel zsidóság történetének ismerete nélkül. De ugyanolyan lehetetlen megérteni a zsidóság történetét a lengyel történelem ismerete nélkül.”

A köztársasági elnök azt is megjegyezte, hogy a lengyel zsidók hatalmas szerepet játszottak Izrael állam létrejöttében. Az első Knesszetben a képviselők majdnem fele beszélt lengyelül. Komorowski elnök, a pódiumon helyet foglaló kulturális miniszter és Varsó polgármestere is úgy vélte: ahogy a zsidókat itt üdvözölték, ahogy történetüket beillesztik a kollektív emlékezetbe, és ahogy megosztják ezt az új lengyel államban – ez a tolerancia, a tisztelet és a szabadság mércéje. Ahogy a Szolidaritás a zsidó múltat saját követelései részévé tette, ugyanígy a POLIN Múzeum megnyitása is hozzájárul ahhoz, hogy észrevegyék Lengyelország hatalmas előrelépését a stabil nyugati demokrácia megteremtése felé. Lengyelország a zsidó múlttal való szembenézésével példát mutat a szomszédos országoknak.

A finn Rainer Mahlamäki által tervezett épület faragott, homokkőszerű anyagból épült, mely elé csillogó üveghomlokzat került. A homlokzat felszíne sima, a fémrögzítőkkel illesztett üveglapokon (héber és latin betűkkel) a POLIN szó olvasható. A múzeumépület halványan imitálja a mellette álló varsói gettóemlékmű formáját. Az emlékmű és a múzeum is megszentelt helyen, a hajdani gettó közepén áll. „Erős jelentése van annak, hogy egy üvegház került a népirtás helyszínére – írja Kirshenblatt-Gimblett – természetesen ez a tragédiával szemben álló remény kifejezése.” A megnyitó hetében voltak napok, amikor az egész múzeum izzott a fényben.

Az ünnepélyes megnyitóra a múzeum oldalában került sor, szemben a varsói gettó emlékművével. Az esemény, állami ünnepséghez illően azzal kezdődött, hogy Komorowski köztársasági elnök és az izraeli államelnök, Reuven Rivlin meggyújtották az emlékezés fáklyáit az emlékmű előtt.

Azon az éjszakán a fáklyák fénye tükröződött az üvegfalon, miközben közel ezer fiatal lengyellel együtt klezmerdalokat, meg lengyel és jiddis nyelvű kórusműveket hallgattunk. A zsidó fiatalok többsége az Élet menete (vagyis a haláltáborokba tett zarándokút) alkalmából látogat először Lengyelországba. Mostantól a zarándokútjuk végén fény búcsúztatja majd őket: a múzeum, melynek interaktív kiállítása az itt élt és élő zsidókra emlékeztet.

Kimerülve az első nap eseményeitől (és persze az időeltolódástól) a szállodába menet eltévedtem, ezért megszólítottam egy 30 körüli, kutyát sétáltató hölgyet, aki folyékony angolsággal válaszolt. Beszélgetni kezdtünk a múzeumról, mire ő elmondta, hogy hamarosan meg fogja nézni. Hozzátette, hogy vannak zsidó barátai, zsidó származásúak, akik amúgy pont olyanok, mint a többi lengyel barátja. Meg hogy a nagyapja még emlékszik, milyen volt Lengyelország, amikor még zsidók éltek mindenfelé, de manapság már csak vietnamiakkal lehet találkozni. A múzeum nem hozhatja vissza a zsidókat, de felidézheti egy jobb Lengyelország emlékét.

 Fordította: Margitta Nóra

[1] David G. Roskies a New York-i Jewish Theological Seminary és a Jeruzsálemi Héber Egyetem jiddis irodalom és kultúra professzora. Fenti írása a Jewish Review of Books 2015 téli számában jelent meg.

[2] Egykor Vilnában, ma New Yorkban működő jiddis kulturális intézet.

Címkék:2015-09

  • Rengeteget gondolkodhatott az epiteszmernok az epulet kulso formajan. Hasonlit az Eszak-Amerikaban, 60-as 70-es epitett nyomortelepi apartment epuletekre. Gondolom, melto emlekkent kepzelte el ezt a szornyuseget.

    Avagy ez a lengyelek zsido-gyuloletet akarja kifejezni?

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Aki szerint Obama antiszemita, Kerry pedig imbecilis

Nyugtalanítónak és sértőnek nevezte az amerikai külügyminisztérium szóvivője csütörtökön azt, hogy az izraeli kormányfő új médiatanácsadója antiszemitizmussal vádolta meg Barack...

Washingtoni üzenet Netanjáhu amerikai útja előtt: ne számítson sok jóra

Izrael nem kapja meg a megnövelt katonai segítséget. Binjámin Netanjáhu miniszterelnök vasárnap indul Washingtonba. A látogatás fő célja egy kérés:...

Close