Szombat előfizetés 2017

Patrick Modiano: „A felejtés nagy fehér papírlapja”

Írta: Patrick Modiano - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Patrick Modiano irodalmi Nobel-díjas életének és műveinek vészkorszakkal és zsidóságával kapcsolatos egyes motívumairól 2014. novemberi számunkban írtunk. Az alábbiakban a díj átvételekor mondott beszédének részleteit közöljük.

14 - Patrick Modiano átveszi a Nobel-díját fotó Reuters

Patrick Modiano átveszi a Nobel-díját

„Képtelenség, gondoltam, amikor meghallottam, hogy én vagyok a díjazott, és rögtön az érdekelt, hogy miért éppen rám esett a választás. Korábban sohasem éreztem olyan erősen, mint most, hogy a regényíró vak, ha a saját könyveiről van szó, és az olvasók őnála sokkal jobban értik az írásait. A regényíró soha nem lehet önmaga olvasója, legfeljebb kijavítja a kéziratán a mondattani hibákat, a szóismétléseket, vagy kitörli a fölösleges bekezdéseket. A könyveiről csak homályos, részleges képet alkot, mint ahogyan a mennyezeti freskó egy éppen előtte álló részletén dolgozó festő sem látja a kész festményt.

Az írás különös, magányos tevékenység. Amikor belefogunk egy regénybe, folyton elakadunk az első oldalaknál. Nap, mint nap azt érezzük, hogy rossz úton járunk. Már-már meghátrálunk, és inkább másfelé indulnánk el. De nem szabad engedni a kísértésnek, menni kell tovább, ugyanazon az úton. Kicsit olyan ez, mint amikor ülünk az autóban egy téli éjszakán, semmit nem látunk, mégis kénytelenek vagyunk a befagyott, jeges úton kormányozni. Nincs választásunk, hátratolatni nem lehet, csak előremehetünk, és azt mondjuk magunkban, hogy előbb-utóbb elérünk a biztos útig és majd a köd is fölszáll.

Amikor befejezünk egy könyvet, érezzük, ahogyan leválik rólunk, s megnyílik előtte a szabadság, úgy viselkedik, mint a gyerekek a nyári szünidő előtti utolsó tanítási napon. Szétszórtak, hangosak, nem figyelnek a tanárra. Azt is mondhatnám, hogy mire az utolsó bekezdésekhez érünk, a könyv valósággal ellenünk fordul, annyira türelmetlenül várja önállósulását. Alighogy leírtuk az utolsó szót, elillan. Vége, nincs többé szüksége ránk, már el is felejtett. Ezen túl az olvasók adnak neki új életet. E pillanatban nagy űrt érzünk, mert valaki elhagyott bennünket. Valamiféle kielégületlenség tör ránk, hiszen kapcsolatunk a könyvvel túl hamar véget ért. Ez a kielégületlenség, ez a befejezetlenség-érzés újabb könyvek írására ösztönöz, mert megnyugvásra vágyunk, anélkül hogy valaha is részesülnénk benne. Az évek múlásával egymást követik a könyvek, amelyeket az olvasók »életmű«-ként értelmeznek. Mi pedig úgy érezzük, hogy amit létrehoztunk, nem más, mint hosszú előremenekülés.”

*

„A Nobel-díj kihirdetését követő indoklásból megragadt bennem a legutóbbi világháborúra utaló mondat: »Feltárta a háborús megszállás mindennapjait.« Én is, mint mindenki, aki 1945-ben született, a háború gyermeke vagyok, pontosabban fogalmazva, mivel Párizsban születtem, az a gyerek vagyok, aki a megszállt Párizsnak tulajdoníthatja a világra jöttét. A német megszállás Párizsának lakói rögtön felejteni akartak, vagy kizárólag azokra a hétköznapi apróságokra emlékeztek, amelyek azt a csalóka látszatot keltették, hogy akkoriban szinte minden ugyanúgy folyt, mint a békeidőben. De a múlt megmaradt, mint egy rossz álom, és a túlélőket homályos bűntudat töltötte el. Amikor a gyerekeik erről a korszakról és Párizsról faggatóztak, kitérő válaszokat kaptak. Vagy hallgattak, mintha kitörölték volna az emlékezetükből ezeket a sötét éveket, és titkolnának előlünk valamit. A szüleink csöndje ellenére mindent kitaláltunk, mintha mi is átéltük volna mindazt, amit elhallgatnak előlünk.

A megszállt Párizs különös város volt. Látszólag ugyanúgy folytatódott az élet, mint »azelőtt«: nyitva állt a színház, a mozi, a zeneakadémia, az étterem. Sanzonokat énekeltek a rádióban. Jóval többen jártak színházba, moziba, mint a háború előtt, talán menedékül szolgáltak a szórakozóhelyek, itt egybegyűlve, összezsúfolódva nagyobb biztonságban érezték magukat az emberek. De néhány szokatlan apróság arra utalt, hogy Párizs nem volt többé a régi. Autók nem jártak, csend honolt a városban – és ebből a csendből kihallatszott a fák susogása, a lovak patkódobogása, a tömeg trappolása a bulvárokon, és a hangok zsibongása. Az utcák csöndjében – a kijárási tilalom alatt, télen a délután öt óra utáni vaksötétben a legparányibb fény sem gyúlhatott fel az ablakokban – ez a város mintha a maga számára sem létezett volna: »hiányzott a tekintete«, mondták róla a náci megszállók. Egyik pillanatról a másikra felnőttek és gyerekek tűnhettek el anélkül, hogy bármi nyom maradt volna utánuk, még a barátok is félszavakat váltottak egymással, és soha nem beszéltek őszintén, mert fenyegetettség áradt szét a levegőben.

E rossz álomban, ebben a Párizsban bármikor följelenthettek vagy letartóztathattak egy metróállomás kijáratánál; ebben a városban olyan nők és férfiak találkoztak össze, akik békeidőben biztosan elmentek volna egymás mellett; hamar elhamvadó szerelmek lobbantak fel a kijárási tilalom sötétjében, és nem tudhatták biztosan, hogy találkoznak-e másnap. Ezekből a tiszavirág-életű kapcsolatokból, olykor félresikerült találkozásokból gyerekek születtek. Íme, ezért vált számomra a megszállt Párizs az eredendő bűn éjszakájává. Soha nem születtem volna meg, ha nincsen ez az éjszaka. Ez a Párizs folyamatosan kísért, és fátyolos fénye sokszor elborítja a könyveimet.”

„Akik ebben a városban születtek és éltek, az évek múlásával minden negyed, minden utca valami emléket, találkozást, fájdalmat, vagy egy boldog pillanatot idéz. Gyakran ugyanahhoz az utcához különböző emlékek kötődnek, és pontosan ismerve a város helyszíneit, az összekapcsolódó emlékrétegek egy teljes emberi életet eleveníthetnek fel, mint ahogyan a palimpszeszten is kivehetők az egymásra rótt írások. De felidézhető mások élete is, azé a millió és millió ismeretlené, akik mellett elmentünk az utcán vagy sodródtunk velük a csúcsforgalomban valamelyik földalatti metrófolyosón.

Fiatalkoromban olyan régi párizsi telefonkönyvekből próbáltam ihletet meríteni, amelyekben a nevek mellett az utca és a házszám is szerepelt. Az oldalakat lapozva egyre inkább úgy éreztem, mintha egy elsüllyedt város, egy Atlantisz röntgenképe rajzolódna ki a szemem előtt, miközben beszívtam e tűnt idő illatát. Sok-sok év telt el, és millió meg millió ismeretlen tűnt el, nem hagyva maga után mást, mint a nevét, a címét és a telefonszámát. Időnként törlődött egy név a következő évi telefonkönyvből. Lapozgattam és forgott velem a világ, amikor belegondoltam, hogy ezek a telefonszámok ma már érvénytelenek. Évekkel később meglepődve olvastam Oszip Mandelstam versében az alábbiakat:

 

Hazajöttem, a könnyekig ismerek itt

mindent, a toroklobig, az erekig.

 

Pétervár! […]

Őrzöd te, tudod telefonjaimat.

 

Pétervár! Tudom a címet, ahol

A halottak erős eleven hangja szól.

(Lator László fordítása)

 

Igen, úgy tűnik, hogy a régi párizsi telefonkönyvek tanulmányozása során jutottam el odáig, hogy megírjam az első regényeimet. A száz meg százmillió ismeretlenből találomra ceruzával aláhúztam egy nevet, címet, telefonszámot, és elképzeltem, milyen lehetett az élete.”

„Önök azzal tiszteltek meg, hogy kitüntettek az emlékezés művészetéért, »amely felidézi a legmegfoghatatlanabb emberi sorsokat«. Nem illet meg dicséret. Mert ez a különös emlékezet a múltnak csak néhány töredékét képes előhozni, azt a kevés nyomot, amelyet névtelen ismeretlenek hagytak maguk után ezen a földön; ez a különös emlékezet 1945-höz, a születési évemhez kötődik. 1945-ben születtem, közvetlenül azután, hogy városok semmisültek meg, tömegek tűntek el, és emiatt engem – és biztosan sok mást is, aki ebben az évben jött a világra – az emlékezés és a felejtés foglalkoztat a legjobban.

Sajnos az eltűnt időt már nem lehet felidézni a Marcel Proust-i erővel és őszinteséggel. Az a XIX. századi társadalom, amelyről ő írt, akkoriban még szilárdan állt. Proust emlékezete úgy tárta föl a múlt minden apró részletét, mintha egy festmény kelt volna életre. Ma már az emlékezet kevésbé megbízható, szakadatlanul küzd az amnéziával és a felejtéssel. A felejtés rétege vagy tömege mindent betakar, az emlékezet a múltnak csupán egy-egy töredékére, el-elakadó nyomára talál, és felszínre hoz tünékeny, szinte megragadhatatlan emberi sorsokat.

A regényírónak az a feladata, hogy a felejtés nagy fehér papírlapján láthatóvá tegyen néhány félig már elmosódott szót, mert az elsüllyedt jéghegy is kiemelkedik az óceánból.”

 

                                                                               Rőhrig Eszter fordítása

Kapcsolódó cikk:

Az emlékek jéghegye – Patrick Modiano Stockholmban

Címkék:2015-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Mindig egyéni döntések kérdése”

Kapedli és kokárda A Szombat körkérdése a 21. századi magyar-zsidó identitásról.

Közös listán indulnak az arab pártok

  A Kneszet arab pártjainak képviselői  megállapodtak abban, hogy közös listán indulnak a március 17-.én tartandó általános választásokon. Ennek szükségességét...

Close