Oké-e, Gyuri?

Írta: Gábor György - Rovat: Irodalom, Kegyelet, Kultúra-Művészetek

Búcsúztató Berkovits György író, szociográfus temetésén. Elhangzott a Kozma utcai zsidó temetőben, 2018. június 3-án.

Berkovits György (1940-2018)

Vajon lehet-e, illő-e, rendjén való-e egy fájó búcsúzáskor szóba hozni a nevetést? Gyuri ezt a kérdést úgy tette volna föl, hogy mindez oké-e?

Mert megvallom, Gyuriról a morális tisztesség, a következetes gondolkodás, a szemérem, a minden divatra fittyet hányó öntörvényűség és a nagyszerű barát szavak mellett elsőként a nevetés, az irónia jut eszembe. De hiszen a zsoltárokból, a Tehillimből vagy a Példabeszédekből, a Misléből tudhatjuk, hogy az Örökkévaló is nevetett, kinevette a gonoszokat, az istenteleneket, s a nevetés egyfajta szellemi-intellektuális és morális fölényt fejezett ki.

Amikor a világ borzalmairól és a nagy gazembereiről beszélgettünk (sosem voltunk téma hiányában), a vége mindig nevetésbe fulladt. Iróniába és persze öniróniába, a világ és saját esetlegességünk megmosolygásába.

Bocs, Gyuri, ezért a megmosolygásért! Szóval kiröhögésébe.

Egyszer egy természetesen véresen komolyan vett teniszmeccsünkön (teniszmeccs ügyben sosem ismertünk tréfát) Gyuri ütött egyet. Én outnak láttam, ő viszont úgy látta, hogy a krétaporos vonalat érte az ütése. Elindultunk egymás felé, egészen a hálóig. Nem beszéltünk össze, ő átnyúlt a háló fölött, s nekilátott leporolni a hajamat, amelyen szerinte rajta maradt a krétapor. Én meg átnyúltam a háló fölött, s tartottam felé a szemüvegemet, hátha azzal jobban lát. A mellettünk lévő pályán két alak játszott. Szó nélkül, érzelmek nélkül, csak számolták a poénokat. A jelenetünket látva az egyik félhangosan, mély megvetéssel megjegyezte: két hülye.

Igaza volt. Két hülye, akiknek a túléléshez, az életben maradáshoz, a szeretéshez, a síráshoz és a nagy élményekhez (olvasmányok, koncertek megbeszélése, közös nyaralások, Ági remek főztje utáni pihegések a teraszon, személyes fájdalmak kitárgyalása, összes gyermekünk, szerettünk viselt dolgai, vagy ha épp úgy adódott – és adódott úgy – éjszakai lelki elsősegély a másik lakásán), szóval mindezekhez elengedhetetlen, mondhatni az életben maradás eszköze volt a nevetés, az irónia.

A teniszmeccsünk immár félbe szakadt. De tudnod kell, Gyuri, s tudom, hogy tudod: minden nevetésemben, mosolyomban és hahotámban ott leszel velem, az utolsó pillanatig.

Aztán majd folytatjuk: teniszütővel a kezünkben, teli szájjal röhögve, a két hülye.

Szia, Gyuri!