Szombat előfizetés 2017

Nyugtalan föld

Írta: Dan Jakir - Rovat: Cikkek, Film, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Dan Jakir:

Izraeli filmek a nemzet önismeretéért

AZ IZRAELI FILMRENDEZŐK kö­zött ritka az olyan, aki magasztalná a honi állapotokat vagy elégedett lenne emberi környezetével. Mind­amellett ők azok, akik társadalmi-politikai mérsékletre intenek a po­larizáció és a konfrontáció időszaká­ban. Elkerülve a megtérésre buzdító filmesszék műfaját, politikai, sze­mélyes történeteket dolgoznak fel, összhangban a tömegek igényével.

Mivel a népszerű, kommersz fil­mek csak közvetve tudják érzékel­tetni az izraeli társadalomban meglevő feszültségeket (az ódivatú víg­játékok például az etnikai ellenté­teket lovagolják meg), egyre több mű foglalkozik Izrael valódi prob­lémáival.

New Yorkban és Los Angelesben az 5. Izraeli Filmfesztivál program­jából válogatott filmeket mutattak be, amelyek mindkét – előbb emlí­tett – irányzatot képviselték. Eli Kohen Gellerek (Richochets) című filmje sokakat érintett személyesen Izraelben. Egy katonai kiképzőtábor életébe pillanthatunk be közvetlen a libanoni bevetés előtt. Uri Barbas egy olyan börtönt tár a közönség elé, ahol arabokat és zsidókat zártak össze (A falakon kívülBeyond the Walls). A filmet jelölték Oscar- díjra a legjobb külföldi film kategó­riában. A Késő nyári Blues (Late Summer Blues) című filmben Renen Sorr a katonai behívók körülmé­nyeit vizsgálja a hetvenes években.

A tömegkommunikációnak kiszol­gáltatott izraeliek megnézik az új filmeket, mert azok valamifajta kivezető utat keresnek a Nyugati Part és Gázai övezet körül kialakult zsákutcából. Az egyetlen megoldás­nak Izrael bajaira a baloldali Mun­kás-Békepárt és a jobboldali Likud Gus Enumin párt közötti kompro­misszum létrehozása tűnik fel, amit számos új film igyekszik hangsú­lyozni. Egyes rendezők, például Jehuda Ne’eman (Utazó cimborákFellow Travellers) vagy Nisszim Dajan (Keskeny hídonOn a Narrow-Bridge) igyekeznek rokonszenvesen ábrázolni a palesztin szereplőket; az izraeliek azonban elutasítják ezeket a filmeket, mert azok nem a komp­romisszumot hangsúlyozzák.

A Nyugtalan föld ([Uri Barbas] – Unsettled Land) az európai zsidók Palesztinába vándorlásáról szól. s 1919-ben játszódik. „Ez volt történel­münk legizgalmasabb, legromantikusabb időszaka – magyarázza a 42 éves filmrendező. – 1919-ben Pa­lesztina olyan volt, mint az ameri­kaiaknak a Vadnyugat, itt minden megtörténhetett. Nem csak a terület meghódítása, a természeti erőkkel és az ellenséggel folytatott küzdelem miatt. Kísérlet volt ez egy utópista társadalom létrehozására. A film célja nem a múlt nosztalgikus fel­idézése, hanem önvizsgálat: álmaink nyomon követése; az egykori forra­dalmi időktől, a gyökerektől aka­runk elindulni, hogy mai társadal­munkat megértsük.”

A film finoman egyensúlyoz a fa­natizmus és az idealizmus között. A helyszín egy kommuna, ahol az iga­zi közösség létrehozása érdekében elnyomják az egyén érdekét. Anda, a bécsi orvosnő elfojtja Marcus, a zenész iránt érzett szenvedélyét a csoport elvárásának megfelelően. A csoport többi tagjához hasonlóan Anda sem egyezik bele abba, hogy Amnon, a sötét bőrű, palesztin szár­mazású zsidó velük maradjon. Am­non segíti a betelepedőket, hogy azok megbirkózzanak ellenséges kör­nyezetükkel. Az arab szomszédok rossz néven veszik a jelenlétüket, jóllehet a jövevények fizettek a megművelni kívánt földért. Az arab kinézésű zsidó Zadok ellentéte az európai kinézésű, kék szemű és jó­indulatú arabnak, aki szorgalmazza a zsidókkal való együttélést, és ezért őt társai meggyilkolják. A film bo­nyolult képlete egyfelől visszájára fordítja a faji sztereotípiákat, más­felől felmutatja a diplomatikus és méltányos magatartás szükségessé­gét.

Szerte a világon még mindig az Exodus határozza meg a zsidóságról alkotott képet – magyarázza Barbas -, holott Izrael lakosságának hat­van százaléka sötét bőrű.” Végül is az askenázi betelepedők kudarcot vallanak és összeütközésbe sodród­nak szűklátókörűségük miatt. Bar­bas szerint a mérsékelt irányzatot képviselő szefárd zsidók közvetít­hetnének ebben a konfliktusban. Egyúttal elmarasztalja a szefárdokat szélsőségesnek nyilvánító baloldali álláspontot; jóllehet a Likud pártot ez a tény nem zavarja abban, hogy számítson a szavazatukra: „Érzéke­nyek ugyan a nacionalizmusra, de ez nem téveszthető össze Ariel Saron vagy Meir Kahame fanatizmusával. Nem szélsőséges nacionalisták, a gazdasági feltételek változásával ők is változnak majd.”

A háború életem központi kér­dése; négy háborúban harcoltam” – vallja Joel Saron, 39 éves filmrendező, akinek a Légnyomás című első játékfilmje két légnyomást szenve­dett katona sorsát ábrázolja mély átérzéssel. „A Jóm Kippur háború idején otthagytam a londoni filmfőiskolát, hogy elvállaljam egy ejtőer­nyős egység parancsnokságát – idé­zi fel Saron. – A háború utolsó napján Szuez városában egy álcá­zott egyiptomi csapat megsemmisí­tette egységünket. A támadást csak hárman éltük túl. A gerincem súlyo­san megsérült, mindkét lábam meg­bénult. A másik két társam légnyo­mást szenvedett. Filmre tudtam vol­na vinni saját történetemet, de Samuel Imberman már feldolgozott egy hasonló témát legutóbbi filmjé­ben Fütyülök rád címen (I Don’t Give a Damn). Minél többet foglal­koztam a témával, annál világosab­bá vált számomra, hogy ez nemcsak minden katonát, hanem az egész társadalmat érinti.”

A Légnyomás volt az első film, amely a Jóm Kippur háború trau­májával foglalkozott – s ennek megfelelően ambivalens fogadtatás­ban részesült. Bár a hadügyminisz­térium anyagilag járult hozzá a filmhez, az Izraeli Védelmi Erők pe­dig hadi felszereléseket adott köl­csön a forgatáshoz, később mindkét intézmény megpróbálta eltéríteni a rendezőt eredeti témájától. A film premierjét a hadügyminisztérium rendezte meg, de maga a miniszter nem jelent meg.

Eltérően Jehuda Ne’eman Ejtőer­nyősök című filmjétől – amely egy olyan fiatal katona idegösszeomlását és öngyilkosságát mutatja be, aki nem képes megbirkózni erejét meg­haladó feladatával -, Saron filmje nem bírálja a hadsereg módszereit. Amíg az Ejtőernyősök elmarasztalja a hadsereget ridegségéért, könyörte­lenségéért, addig a Légnyomás a bajtársiasságot hangsúlyozza. Mind­amellett mindkét film megkérdője­lezi az 1982-es libanoni invázióig és az Intifadáig szentnek és sérthetet­lennek számító intézményt.

A probléma az: a kormány nem érti meg, hogy nem győzhet mindig – mondja Saron. – Az ilyen politika háborúhoz vezet. Ez az, amit én bírálok.”

Saron filmrendező bizonyos hír­névre tett szert Eli Kohen doku­mentumfilmje révén (Lábon marad­niTo Stand on Your Feet). A filmben Saront látjuk, amint meg­próbál beilleszkedni a normális életbe egy évvel azután, hogy mindkét lába megbénult. „A mű azt sugallja, hogy minden rendben van, az élet megy tovább – emlékezik Saron. – Úgy éreztem, hogy valami még sincs rendben, ha mindenki elégedetten távozik a moziból. Ekkor határoz­tam el, hogy én is megcsinálom a saját filmem. A téma eddig tabu volt, de társadalmunknak fel kell is­mernie annak a valóságnak a rom­boló hatását, amelyben élünk.”

Renen Sorr tizenhét és fél éves volt, amikor az 1969-1970-es háború miatt az ő generációját is elérte a behívó réme. A Késő nyári Blues-ban Sorr felidézi azokat a napokat. Hitelesen rögzítette a felnőtté válás örömteli s egyben keserű-szomorú folyamatát, a hatvanas évek behívó- és establishment-ellenes kultúrájá­ban gyökerezik. „Filmem egyfajta izraeli Hair – tűnődik a 36 éves rendező -, de ma is érvényes, mert ostromállapot van, és az embereket még mindig behívják katonának.” A film négy fejezetre oszlik, mindegyik fejezet egy-egy karaktert ábrázol. Stílusa amatőr filmekére jellemző, mintha az egyik főszereplő (Fellini) forgatta volna; a cukorbeteg, ámde nagyravágyó filmrendező, akinek bántó cinizmusa adja meg a film alaphangját. A további három rész főszereplői – egy ártatlan szűz, egy háborúellenes aktivista és egy mű­vészi pályája és a kötelességérzete között ingadozó zenész – ugyanan­nak a parancsnak a problémájával kerülnek szembe, mint a Nyugtalan földben szereplő úttörők.

Sorr a laza zenei formát megspé­keli tinédzser humorral, a cinema veritét amatőr színészekkel játszatja s így ér el egy amatőr film egysze­rűségét. A filmet a kritikusok és a közönség egyaránt melegen fogadta – s még a jobboldaliakból sem vál­tott ki egy csipetnyi ellenérzést sem.

A kultusszá vált sikerfilm fülbe­mászó dalait, frappáns dialógusait a közönség gyorsan megtanulta.

Évekig tartott, amíg az amerikai­ak filmre vitték a vietnami háború élményanyagát; a franciák máig sem forgattak Algériáról szóló filmet (kivéve Jean-Luc Godard A kis ka­tona című művét). Az izraeli film­rendezőknek – bár filmiparuk kicsi és tőkeszegény – sikerült rést üt­niük a nemzet kollektív tudatalatti­ján.

(Fordította: Surányi Vera)

Címkék:1990-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Judith Kestenberg előadása Budapesten

Dr. Judith Kestenberg professzor, New York-i pszichoanalitikus a Ho­locaust lelki következményeinek gyógyításával és kutatásával foglal­kozó szakemberek egyik legneve­sebbje. Életre hívója...

Etnocídium

Dr. Béri János (Bázel): A magyar zsidóság elsorvadása a kommunista pártállam 40 éve alatt MAGYAR ZSIDÓSÁG számát - statisztitkák híján...

Close